Csokitorta, hiperaktivitás és a néptánc

– Benneteket hogyan talált meg a néptánc? Vagy inkább ti találtatok rá?

Fitos Dezső: – Kilencéves, tehát pont harmadik osztályos voltam. A televízióban láttam meg a táncosokat. Nem tudtam sem tőlük, sem az akkor hallott zenétől szabadulni. Attól kezdve magam próbáltam ellesni a lépéseket a tévéből. Az első sikeremet a tánccal abban az évben értem el. Édesapám, látva, mennyire érdekel ez, készített nekem egy kis koreográfiát. A farsangi iskolai mulatságon adtam elő. Nagy sikerem volt, én nyertem az egyik fődíjat, egy hatalmas csokitortát! Hát innen, a csokitortától indul a táncos pályafutásom.

Kocsis Enikő: – Engem a hiperaktivitásom miatt anyukám mindenhova beíratott, csak hogy ne őszüljön meg tőlem! Így kerültem el egy tánccsoportba is. Amikor már tudtam menni, attól kezdve ugyanis mindennel táncoltam. A szobaajtóval éppen úgy, mint a seprűvel vagy a konyhai kisszékkel. Szerintem a szüleim agyára mentem. Akkor vettek hát egy pörgős szoknyát és egy kopogós cipőt. Hú, ez még inkább motiváló volt számomra, és háromévesen beírattak táncolni!

– Táncosok vagytok, koreográfusok. Mikor kezdtétek el tanítani is a néptáncot?

Enikő: – A csornai óvónőképzőben végeztem. Egy hagyományőrző óvodában kezdtem el tizenhét évesen tanítani a gyerekeket. Ettől a pillanattól kezdve kíséri az életem a tánctanítás. Majd kicsivel később jött a Győri Lippentő Táncegyüttes, ahova Janszky Andrea ötlete alapján hívtak dolgozni. Ezután mentem el a Budapest Táncegyütteshez táncosnak. Abban az évben, 1997-ben kezdtem a szentendrei csapattal is foglalkozni, vagyis szinte tinédzserkoromtól folyamatosan tanítok is.

Dezső: – Akárcsak én. Tizenhat évesen kezdtem bele abba, hogy ne csak táncoljak, de táncra tanítsak másokat is. Zalaegerszegen egy iskolában cigány gyerekeknek próbáltam megmutatni, hogy is van a titi és a tá. Katasztrofális eredménnyel, egyszerűen nem ment. Hazaküldtem mindenkit, hogy otthon nézzenek körül, kérdezzék meg, hogyan kell táncolni, aztán jöjjenek vissza, és majd meglátjuk, mi lesz. Abból aztán, amit magukkal hoztak, egy egészen fergeteges műsort tudtam összerakni. Szép sikerünk volt a bemutatón. Azt is mondhatom, úgy tartom, táncpedagógusként ez volt az első nagy sikerem. 1997-ben én is a Budapest Táncegyütteshez kerültem, és 2000 óta Enikővel együtt élünk, dolgozunk. Táncolunk.

– A tánc révén szinte az egész világot bejártátok. Elsősorban mint fellépő művészeket hívtak meg?

Enikő: – Inkább azt mondanám, is-is. Hiszen egy fellépés után, a táncházban már tanítunk. Kanada, az USA, Erdély, Újvidék, a Felvidék számos együttese, fesztiválja invitált minket. Itthon Miskolctól Pápáig, Székesfehérvártól Szekszárdig, Győrtől Szentendréig mindenütt előfordulunk, ahol komolyabb munka folyik profi vagy amatőr együttesekben. Készítünk koreográfiát, a Magyar Állami Népi Együttes és a Duna Művészegyüttes számára, dolgoztunk az Experidance-szel is.

– Mellette pedig sok-sok gyereket tanítotok az alaplépésektől egészen a komolyabb táncokig.

Enikő: – Óvodáskortól tanítjuk a gyerekeket. Ilyenkor még nem is a tánc megtanítása a legfontosabb, hanem a mozgás örömének átadása. A legkisebb gyerekeket a játék vezetheti rá a táncra. Negyvenöt-hatvan percig lehet velük ilyen korban foglalkozni. Ennyi ideig tudnak befogadni zenét, ritmust és a mozgás új formáit. Látható, hogy számukra mindezt vidám formában megmutatva, felszabadító érzéseket válthatunk ki. A játékosság az alap, de már ott vannak a néptánclépések. Fontos, hogy ezeket is megtanulják! A gyerekek ezekből kiindulva, ezekből építkezve tudnak majd fejlődni, tánctudásukat csiszolni.

– Az idősebb gyerekek már nemcsak önfeledten játszanak a Győri Lippentő vagy a Szentendre Táncegyüttes egy-egy színpadi fellépésén. Komolyan veszik magukat és tudásukat is.

Enikő: – A nagyobbaknál már bizony fontossá válik a fegyelem és a precizitás. Egyszer voltam a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskolában egy balettórán. Amikor a tanár beszélt, olyan csend és áhítat volt, hogy a padlóra lehulló tollpihe hangját is lehetett volna hallani. Fegyelmezettek voltak a gyerekek. Nálunk nyilván nincs ilyen vasfegyelem a próbákon, de én is és Dezső is olyan szakemberek vagyunk, akik nem engednek a huszonegyből! Megpróbáljuk a gyerekekből is kihozni a maximumot, megköveteljük, hogy teljesítsenek. Mert tudjuk, meg tudják csinálni. Erős, kemény munka folyik a nagyobbaknál, ám mindig figyelünk arra, hogy ezt kompenzálja a jó közösség, a jó hangulat. Egy fesztivál-fellépés, egy tábor. Hiszen nekik gyerekeknek kell maradniuk a legkeményebb munka mellett is.

Dezső: – Mindezt úgy, hogy csakis a tiszta forrásból merített ismeretanyagot adjuk át számukra.

– Mit jelent a tiszta forrás?

Dezső: – Igazából 1940-től vannak néptáncgyűjtések. Ezek mindegyikét meg kell tanulnunk rendesen, és ezenkívül, ha lehet, még ki kell menni falura is. Hisz élnek még az idősebb korosztályból olyanok, akiktől, ha táncot már nem is, de életformát, emberséget lehet még tanulni, gyűjteni. Számunkra ők a tiszta forrás.

Enikő: – Fontos dolog ez: nemcsak a táncot, de az életet is megtanulni az öregektől! Amit ők tudnak, az nagy metszete a mi kultúránknak, amit csak akkor ismerhetünk meg, ha táncban is személyes történeteket mutatunk be a huszonegyedik század emberének. A mai kor emberének füle, szeme, szíve így könnyebben áll rá a népi kultúra értékeinek felismerésére.

És pont ezért fontos az, hogy a gyerekeknek ne csak a táncot tanítsuk, hanem minden mást, ami körülötte van. Így sok minden a helyére kerülhet. Megtanulhatják a női-férfi szerepeket is. Miért a férfi vezet, és miért erős oszlop, támasz a nő. Az egészséges emberré válásnak az egyik feltétele lehet az a folyamat, amely gyerekjátékok tanulásával kezdődik el egy próbateremben.

– Miként látjátok, a körülmények ezen értékek átadására megfelelőek Magyarországon?

Enikő: – Tizennyolc éve tanítok, nem érzem, hogy most mások lennének a körülmények, mint korábban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még sem én, sem Dezső nem tanítottunk művészeti iskolában, tehát olyan helyen, ahol kötelező lett volna néptáncórákra járni, így arról nem tudok mit mondani. Ám azon a területen, ahol a tánc választható kulturális szabadidős program, van tapasztalatunk. A gyerekek ma is, tegnap is és azelőtt is ugyanolyan érdeklődőek, kaphatóak a játékra, kíváncsiak. Mindig van egy generációs vákuum, amikor a régiek „kiöregednek” és egyetemre mennek, de az utánpótlással soha nem volt gond. Az más kérdés, mennyire támogatott az ilyen néptánctanítás. Országosan vagy települési szinten is azt érezzük, lehetne jobb a helyzet. Különösen a pályázatok hiánya az, ami nehezíti az amatőr együttesek, csoportok létét.

– A néptánc most akár háromféle módon is tanítható: dráma és tánc tantárgy keretében, ami választható tantárgy 1–4., 6–8., és 10–12. évfolyamon, 5. és 9-en pedig kötelezően. El tudnátok képzelni, hogy a néptánc több évfolyamon át kötelező tantárgyként kerüljön be az iskolai oktatásba, úgy, mint például a biológia?

Enikő: – Mindenképpen.

Dezső: – Nagyon jó lenne, és a nemzeti tudatnak is jót tenne. A gyerekek talán átéreznék, honnan is jövünk.

Enikő: – Ha a hivatalos oktatási programok közé bekerülne a néptánc és az ahhoz kapcsolódó hagyományok, mint tantárgy, nyilván könnyebb lenne megérteni, kik vagyunk. Fontos lenne az átörökítésben. Azt gondolom, a gyerekek szellemi és testi egészségéhez is segítség lenne, ha lennének ilyen órák az iskolákban.

– Az elhivatottságotok érezhető, ám a művészembert azért csak csábítja a színpad, a koreográfiák készítése. Meddig szeretnétek még táncpedagógusok is lenni emellett?

Enikő: – Ameddig koreografálunk, addig tanítunk is. Nem tudjuk ezt másként elképzelni. Én nem tudok például székből koreografálni, mindent ki kell próbálnom. Hogy érezzem a saját testemen: megfelelő, jó, amit kitaláltunk. Ha kipróbálom, csak akkor tudom, hogy az szép lesz, és meg tudják csinálni a táncosok is. Nálam nem két-háromfunkciós a dolog, nem nagyon tudom elkülöníteni sem a táncművészt, sem a koreográfust, sem a táncpedagógust magamban. Nem három részből áll a mesterségem, hanem egyből, a táncból!

– Beszéljünk az aktualitásokról, ha tetszik, arról, mire készültök. Az USA-ban, Washingtonban nagy siker volt Magyarország bemutatkozása. Ebből oroszlánrészt vállalt Fitos Dezső és a néptáncos csapat. Itthon láthatunk ebből valamit majd?

Dezső: – Elsőszámú „projektünk” a kislányunk, Rozi. Ő minden percünket, gondolatunkat kitölti. Persze azért foglalkozunk a tánccal is. Tény, hogy az USA-ban hihetetlen sikerünk volt. A 98 fős magyar delegációból 24 táncos vett részt a Smithsonian Folklife Festival-on, ahol hazánk volt a díszvendég.

Enikő: – A washingtoni fesztiválon minden este fellépett Fitos Dezső Társulata a Szentendre Táncegyüttessel – többek között A magyar falu című közös műsorral –, aminek igazán nagy sikere volt. Ennek a koreográfiáját mi készítettük, és örömteli, hogy A magyar falu című előadást ősztől a Nemzeti Táncszínházban is bemutatják. Közös munkára készülünk Mihályi Gáborral a Magyar Állami Népi Együttesnél. Dezső a Vaskakas Bábszínházzal közös produkcióban Pygmalion szerepébe bújik, és bunraku bábuk lesznek a partnerei. Ugyancsak a Vaskakas kért fel minket egy táncos produkció elkészítésére. Aztán a várandósságom miatt sok meghívásnak nem tudtunk eleget tenni, bár a Suszter álma című bábos, táncos mesénket számos helyre hívták. Ősztől ezeknek a felkéréseknek is szeretnénk eleget tenni. És természetesen folytatjuk a munkát a gyerekekkel, fiatalokkal, a három együttesünkkel, a Lippentővel, a Fitos Dezső Társulattal és a Szentendrével. Ez utóbbi idén lesz 30 éves, akiket korábban tanítottunk, ma már felnőttek. Vannak, akik közülük már a mi munkánkat segítik. A hagyományok, ez szépen látszik, átöröklődnek.