A csend nem a hang hiánya. És nem is a beszéd ellentéte. Nem üresség, ott, ahol szó lehetne. Nem némaság a dallam helyén. A csend sokkal kevesebb és több is ennél.
Ma, amikor otthonaink, utcáink, munkahelyeink magától értetődő környezete lett a zaj, a csöndben a zajtalanságot értékeljük legjobban, mert áhítozunk a nyugalom perceire. Pedig a csend is kommunikáció. Kifejez, üzen, megmutat. Nincs nagyobb fegyelmező erő, mint a csend. A felbolydult osztályteremben ahelyett, hogy felemelnénk a hangunkat, a csenddel feltűnővé váló jelenlétünk körül lassan, de biztosan alakítjuk ki a ráébredő figyelem egyre növekvő szigetét. A csend kifejezheti a hatalmat, amely a kimondás eltagadásában mutatkozik meg. Gondoljunk csak a tehetségkutatók eredményhirdetéseinek idegtépő megváratásaira, a csend (nem szólás) hosszával növekvő versenyzői kiszolgáltatottságra és kétségbeesésre. De a csend lehet az emberi együttlétek biztonsága is: amikor már nem kell folyton ’szóval győznünk’, hanem a beszélés kötelező rítusai nélkül élvezzük egymás társaságát.
A csend lehet fojtó és feszítő, mint a tömött liftek egymásra nem néző, nem köszönő utasainak némaságában, vagy a zsúfolt járművek egymáshoz szorított emberi sokaságának elcsigázott érdektelenségében. A csend lehet tervekkel telített és bizakodással övezett, mint az első vizsgakérdést megelőző pillanatban, vagy egy fontos kérést követő pillantásban.
A csendtől sokszor félünk. Sietve bekapcsoljuk a rádiót, a televíziót, a számítógépet; telefonálunk, és szóval tartjuk magunkat-másokat. Mintha tartanánk a csenddel megnyíló tágasságtól, a kapcsolattól, amelyhez csak a csenden keresztül vezet az út. Pedig valódi várakozás és megérkezés – amúgy, Pilinszkysen – csak az igazi csendben lehetséges. Nem a pályaudvarokon a késésért mentegetőző, torz hangosbeszélő zajában, nem a postai sorban állás ideges, sziszegő türelmetlenségében. Az igazi várakozás, a csendes várakozás nyugalmat és reményt tanít.
Ünnepre készülünk. A fények erősek és villódznak, a hangszórókból már november vége óta – figyelmeztető hangerővel – az ismerős, globális karácsonyi dallamok szólnak, az utcákon siető kocsik és sétáló bevásárlószatyrok okoznak szűnni nem akaró, ideges tumultust.
Ünnepre készülünk. Íratjuk a témazárókat, kihúzattuk a neveket a karácsonyi ajándékozáshoz, szervezzük az osztályünnepséget (ki veszi a fát, ki hozza a díszeket, a süteményt, az üdítőket?...). A szülők is szervezkednek, és a decembernek így lesz valamiféle sietős, hajszás, jókedvű, mégis feszült kifulladásig-hangulata. Akár a hosszútávfutók, mi is a végére akarunk érni. Azt várjuk, hogy végre csend legyen.
Persze a diákjainkat sok mindenre megtanítjuk. Mindenre, ami hang, beszéd, írás, kifejezés, bizonyítás. A csendre sokszor nem jut már időnk. A figyelemre, amiben a másik tisztelete, a saját emberségünk sokszorosan fejeződik ki. Pedig csend a lelke mindennek.
Legyen az idei karácsony csendes. Igazi, fontos várakozás, termő türelem, ajándékozó együttlét. Legyen benne a szavakkal ki nem fejezhető ígéret, és a nyelvtan szigorát nem ismerő, ölelő bizalom. Legyünk benne mi, tárgyak helyett. Szeretet, kívánságok helyett.
Pilinszky János: Advent
Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
