A gyerekek gyakran vágynak arra, hogy felnőttek legyenek. Például, amikor nem ehetik meg az ötödik fagylaltgombócot. Amikor nem maradhatnak otthon dolgozatírás helyett. Amikor nem érhetnek későn haza egy buli után. A felnőttség ezekben a helyzetekben nem egyszerűen jónak látszik, hanem igazi megoldásnak. Hiszen a felnőtt az, aki megmondhatja, kijelölheti, eldöntheti azt, hogy csak négy gombóc, hogy este 10-re, és hogy bizony nem. Nem lehet kihagyni azt a témazárót.
A felnőtt nincs kiszolgáltatva annak a rengeteg szabálynak, amelyet fölösleges megtanulni: úgyis mindig megismétlik őket. És hiába mondják a felnőttek, hogy élvezni kellene a gyerek- és fiatalkort, hogy soha olyan boldogok nem leszünk később, mint amikor éppen érthetetlen szabályok ellen lázadunk, ezt nem könnyű elhinni. Amikor pedig könnyű lenne, akkor már rég nem vagyunk gyerekek. Akkor már visszasírjuk az önfeledt játékot, sajgó szívvel emlékszünk a kalandokra és harcokra, még a félelmeinkre is. Minden emlék becses lesz, mint az emlékkönyvek régimódi fémkapcsa. Éppen azért, mert véget ért, a gyerekkorral együtt.
Van azonban valami, amire nemigen figyelmeztetjük gyerekeinket, diákjainkat, amikor az ifjúság mulandóságáról szólunk. Pedig ez a valami tényleg hiányozni fog az utolsó tanévet követő életünkből, beleértve a felsőoktatásban töltött időt is: az iskolai ünnepség. Azok a közös, szép ruhás, szorító cipős, osztályonként felvonulós, tornatermes, igazgatós, verses események, amikor együtt emlékezünk. Amikor elmarad két óra. Amikor a társainkat nézzük szavalat, éneklés közben, és esetleg kuncogunk, unatkozunk vagy álmodozunk, de mégis: együtt vagyunk.
Az emlékezést nem lehet parancsolni. Pláne, ha nincs mire, már, ami a személyes tapasztalatot illeti. Nincs, aki a ma élők közül élete részeként visszaidézhetné a szabadságharcos magyar márciust, és egyre kevesebben, akik forradalmi októberünknek személyes tanúi voltak. Egyetlen mai diák sem átélője ezeknek – talán családi szálak köthetik őket erősebben egyik vagy másik ünnepünkhöz. A gyerekek, tanítványaink ezeket a közös, iskolai ünnepségeket fogják saját történelmi emlékeiknek tekinteni. Legyenek tehát bármennyire kényszerűek vagy unalmasak, hasonlítsanak bármennyire az előző évire, mégis különleges események. Csak diákkorunkban jutnak osztályrészünkül.
Felnőttként a munkaszünet lesz az ünnep. Nőnapkor az egyenszegfű. Október hatodikát talán valaki megemlíti, de valószínűbb, hogy senki – az online hírportált olvasva figyelmeztet csak a dátum. Oly sok mindennel együtt, ami mulandó és értékes a gyerekkorban – és nem sajátja a felnőttkornak –, az iskolai ünnepséget is fel kellene sorolni. Már csak azért is, hogy később, a kötelező munkahelyi karácsonyi partik és hétvégi csapatépítő tréningek közepette jó szívvel lehessen visszagondolni rájuk.
Az iskolai ünnepség különleges adománya a diákéveknek. Nekünk pedig, a sors kegyeltjeiként ebből még mindig részesülő tanároknak, ezt az üzenetet is át kellene adnunk tanítványainknak. Közvetlenül mielőtt arra kérjük őket a díszterembe indulva, hogy idén ne pusmogják szét a műsort…
