Múltkor egy egészen megdöbbentő beszélgetésnek lehettem részese, és eddig ebbe bele sem gondoltam. Csak most, ahogy leültem írni valamit a szolidaritásprojekthez. Elmondom.
A téren ültem egy padon, mert éppen volt szabad másfél órám, és az ilyen lehetőségeket kihasználom, mert ez a legjobb a D-vitamin-gyűjtés szempontjából. Élveztem az egyedüllétet – pedig nem vagyok egy antiszociális személy –, és közben azon méláztam, mennyire szerencsétlen minden. Kaptam egy egyest matekból, elvesztettem az új tollamat, a többit meg már annyira unom, hogy egyikkel sincs kedvem írni. Továbbá borzasztóan fáj a nyakam, mert elfeküdtem az éjjel, és hogy kezdek éhes is lenni.
Ahogy ezeken gondolkodtam, az arckifejezésem lassú világundorba ment át, és ha ez nem lett volna elég, még a fagylaltomból is elfogyott a fagyi, a tölcsért meg nem volt kedvem szétrágdosni, mert néhány helyen ráfolyt az édes, csokis lé, és csíkokban szétáztatta az ostyát. Még ahhoz is lusta voltam, hogy felálljak, lépjek kettőt a kukáig, de aztán egy hatalmas sóhajjal kísérve megemeltem elhízott hátsó felemet. Már dobni készültem a tölcsért, amikor valaki megérintette a hátam.
– Megkaphatom?
Megfordultam. Egy alacsony cigánylány volt, a kezét nyújtotta, várta a válaszomat. Kínos érzés fogott el, és hogy ezt enyhítsem, arra gondoltam, veszek neki fagyit. Meg arra, hogy az anyja, akit amúgy nem láttam, odajön, elkezd sipítozni… Láttam már ilyen cigányasszonyt. Végül szó nélkül odaadtam a tölcsért, a lány meg a padomra ült.
Nem az történt, amit vártam, amitől rosszul éreztem magam, nem harapott a tölcsérbe, hanem szerteszét morzsolta, és közben valami madárhangot adott ki. Most értettem meg, hogy a galambetetéshez kellett neki. Kicsit megnyugodtam, bár nyugtalanító volt a hang, amit kiadott. Nem nagyon jöttek a galambok, mert ezt biztosan nem etetésnek érezték, hanem tölcsértámadásnak. Aztán abbahagyta a lány a hiábavaló kísérletezést, fejét leszegte, és azt kérdezgette magától: Hol rontottam el? Odafordultam hozzá, és megkérdeztem, segíthetek-e, és mielőtt bármit válaszolt volna, elvettem tőle a tölcsércafatot, s a morzsákat szabályosan magam elé szórtam. A galambok felfigyeltek rá, és azonnal körénk sereglettek. A kislány arcán szétáradt a mosoly, sikongani, tapsolni kezdett.
– Nyújtsd ki a karod! – mondtam neki.
Gondolkodás nélkül megtette, én meg szép óvatosan ráirányítottam egy galambot.
– Juj, ő az enyém!
– De nem viheted magaddal, ugye tudod?! – ezt már nem tudtam visszaszívni, kicsúszott a számon.
– Dehogy viszem, legalább ő legyen szabad!
– Hogy érted, hogy legalább ő?
– A Szent Terézben lakom, a nevelőintézetben, tudod. Most kimenőnk van.
– Nagyon rossz ott? – kérdeztem, de már megint későn kapcsoltam, mert hogy lehet ilyesmit mondani egy tízévesforma kislánynak!
– Nem, egyáltalán nem. Sok barátnőm van. Bár amúgy ma spenót volt, az rossz. Meg a gombaleves.
– Fúj, nálunk is. Én lenyelni sem tudom.
– Gyorsan kell megenni.
Összemosolyogtunk. Sokat beszélgettünk ezen a délutánon. Mesélt az intézetről, sok vidám dologról. Sugárzott az arca. Egy kicsit sem sajnáltatta magát, csupa vicces, kedves dologról mesélt. Nem fájt a nyakam, a tollam elvesztése, az egyes sem volt már annyira tragikus. Az fájt csak, hogy szégyellni kellett magam.
Elhatároztam, hogy tompítok mostantól a nyafogásaimon és az összes magamat sajnáltató dolgon. Még nem tudom, hogyan, de menni fog.
Válogatás az „Írás és Szolidaritás – Generációs párbeszéde” című programban résztvevő diákok írásai közül.
