Cölöpök és iránytűk – régen és ma

– Pszichológiai szempontból változékonynak vagy inkább stabilnak mondható-e mai világunk?

– Nagyon változékony, instabil az életünk manapság, és hiányoznak belőle a biztonsági alapok. Ez egyértelmű és kutatásokkal is igazolható tendencia: az anómia állapota áll fönn a magyar társadalomban. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos normák és szabályok úgy lazulnak fel, hogy nem alakulnak ki helyettük újak. Ebben az esetben az is előfordul, hogy bizonyos területeken egyes társadalmi normák elveszítik befolyásukat az egyének viselkedésére. A Kopp Mária és Skrabski Árpád által is vizsgált kelet-közép-európai egészségparadoxon (mely szerint egészségi állapot tekintetében sokkal rosszabb a helyzet ebben a régióban, mint az a gazdasági mutatók alapján várható lenne) egyes értékei – például a depresszió nagymértékű magyarországi jelenléte – is az anómiával hozhatók összefüggésbe. Ha ugyanis az ember elveszíti stabilitását, akkor nehezebben dolgozza fel negatív élményeit, tapasztalatait – és ez természetesen károsan hat az egészségére és a közérzetére is.

– Mi adhatott régebben eligazodást az embernek?

– Érdemes kiindulnunk az Abraham Maslow nevéhez fűződő, általánosan elfogadott szükségletpiramis elemeiből – mivel ehhez kapcsolódik a motivációkutatás egyik alaptétele. Maslow kimondja, hogy az embereket szükségleteik kielégítése késztet bizonyos cselekvésre, és ezek a szükségletek hierarchikus rendbe állíthatóak. Nézetei szerint az ember legalapvetőbb szükséglete – kultúrától és lakóhelytől függetlenül – a fiziológiai szükséglet, amely arra irányul, hogy legyen meg valakinek az emberhez méltó létminimuma: a betevő falatja, fedél a feje felett.

A szükségletpiramis második szintjén a biztonsági szükségletek vannak: legyen az embernek munkája, meg tudja termelni azt az az összeget, ami ahhoz kell, hogy a fiziológiai szükségletei szintjét fenn tudja tartani. Idetartozik a kapcsolati biztonság is, társadalmi szinten pedig az a biztonságérzet, hogy vannak törvények, amelyekben bízhatunk, amelyek megóvnak bennünket.

A piramis harmadik szintjén a szeretetszükséglet helyezkedik el. Idetartozik az ún. „szükségeltségi szükséglet”, ami akkor áll fenn, ha van valaki, akinek számára a legfontosabb vagyok a világon. Idesoroljuk azt a szeretetszükségletet is, ami a párkapcsolatokra vonatkozik: fontos vagyok a társamnak, és kölcsönös a szeretetünk. A kategória harmadik eleme (szeretetszükséglete) a családi kapcsolatokat, a negyedik a baráti kört vagy ehhez hasonló referenciacsoportot és a kapcsolódó pozitív érzéseket foglalja magába, amely a létezés biztonságát jelenti a társadalomban.

A piramis negyedik szintjén szerepel a megbecsülés és az emberek egymás iránti tisztelete.

A Maslow-féle piramis csúcsán pedig az önmegvalósítás áll. Ennek két fontos pillére van: a család és a munka. Boldogtalan leszek, ha nincs meg az a lehetőségem, hogy a képességeimet valamiben kibontakoztatva valakivé legyek a világban, és hogy úgy érezzem, vagyok valaki a másik ember szemében.

– Hogyan alakulnak manapság ezek az értékek és szükségletek?

– Az értékek kollektív felbomlása, átalakulása nagy elbizonytalanodást okoz manapság. Nemcsak létbiztonsági szempontból, hanem pszichikusan is problémát okoz, ha úgy érzem, hogy hiányoznak az életemből a „biztos cölöpök”, amelyek megtartanak. Ha nincs meg az az életirányulási biztonságom, hogy célokat tűzhetek ki – tehát sejthetem, vélhetem, remélhetem, hogy meg is tudom valósítani őket –, akkor ingoványos talajon állok: sérülékeny és bizonytalan vagyok.

A szeretetszükséglet is nagyon sok helyütt frusztrált manapság: felbomlottak a párkapcsolatokat szabályozó normák, szabadossá vált a szexualitás. Jelentősen lecsökkent a férfinak és nőnek egyaránt támaszt nyújtó házasságok száma is.

Ma a tisztelet szempontjából is „csehül állunk”, mert a korábbi uralkodó, központi értékek helyére a pénz került. Ebből adódóan sokan identitásukat, emberi értéküket is ezen keresztül határozzák meg. Ez nagyon kártékony és hamis, hiszen a valódi értékek fölé emeli a tulajdont (ami ráadásul igen könnyen el is veszíthető). Az anyagiak túlzott szerepe azt a megtévesztő látszatot kelti, hogy sok pénzzel kiérdemelhető a tisztelet. Ezzel szemben a tapasztalatok szerint az anyagiak túlzott halmozása rongálja az emberi kapcsolatokat, megöli a bizalmat, gátolja a másik emberi mivolta iránti alapvető tiszteletet.

A fogyasztói kultúra tehát atomizálja a világot, nehezíti a társas kapcsolatokat, és egoisztikus életértékek irányába terel. Pénzközpontú szemléletet továbbít, nyereségelvű és teljesítményben rivalizáló, együttműködés-ellenes kultúrát terjeszt: rombolja az emberi együttélést. Ráadásul a tapasztalatok szerint az e kóros folyamatokat indító normákat egyre inkább átveszik a gyerekek és a fiatalok is…

– Mennyiben tekinthető ma igazodási pontnak a család?

– Sajnálatos módon sínylődik a család iránymutató szerepe. Hiányoznak azok a határozott értékalapok, amelyeket a gyerek otthonról, a szülői házból hozhat magával. Ez sajnos egyaránt igaz a felszínre, vagyis a viselkedési normák, udvariassági szabályok betartására és a családi kapcsolatok mélyrétegeire is. A személyesen a gyerekre fordított idő ma rendkívül kevés. Egyetemi hallgatóim között szerzett tapasztalataim is ezt támasztják alá: tanítványaim is gyakran panaszolják, hogy rosszul érzik magukat a családjukban, mert nem kapnak személyre szabott figyelmet, instrukciót, útmutatást. Ehelyett radikális szabályozás, tehát számonkérés és fegyelmezés a jellemző. Egyre ritkább a szeretetkapcsolatokon alapuló, azonosulásos belenövés egy szabályrendszerbe. Manapság tehát igen kevés az a lelki muníció, amit a fiatalok otthonról hoznak magukkal.

Minthogy a családban az azonosulás útján elsajátítható és a konkrét, tudatos neveléssel közvetített értékek egyaránt ingatagok, és az iránymutatások is nagyon esetlegesek, sokak szemében már igen fiatalon (akár tízéves kor körül is!) megfogalmazódik az elhatározás: „Én nem akarok úgy élni, mint a szüleim!” Az átvehető, „lekopírozható” életminta tehát nem vonzó, ezért sok gyerek egyfajta nélkülözöttségi állapotban kerül be az egyes oktatási intézményekbe.

– Van-e ma iránymutató szerepe az iskolának?

– Az iskola iránymutató szerepe rendkívüli módon legyengült az életvezetés egészét illetően. Korábban az oktatási intézményekben tanári tekintélyen alapuló, tiszteletet parancsoló szabályok voltak – de ezek ma többnyire érvényüket vesztették. A pedagógusnak ma már nincs tekintélye, és szinte minden szabályozóeszköznek híján van. A nagy osztálylétszámok miatt nem érvényesülhet az érzelmi ráhatása sem. Bár a pedagógusnak a nevelés, azaz a képességek kibontakoztatása, az ismeretátadás, a mintaadás volna az igazi feladata, ez ma nem érvényesülhet, mind a tekintély elvesztése és a szabályozók hiánya, mind pedig a pedagógus személyiségének túlterhelése miatt. A tanároknak ugyanis manapság számos egyéb problémával is szembesülniük kell a hiperaktivitástól kezdve a különböző magatartási anomáliákon át az integrált neveléssel járó egyéb problémákig. Egyszerre kellene a nevelés központi feladatköre mellett reedukálni, pótló szocializációs munkát végezni, olykor pedig terápiás munkát is végezni – ez túl sok feladat. Ebből következik, hogy a pedagógus vajmi kevéssé tudja érvényesíteni szellemi befolyásoló és nevelő erejét. Ezt már csak azért is problémásnak látom, mert e tendenciával szemben a média hatalma egyre inkább erősödik. A különböző csatornák és információforrások kontrollálatlanul, kritikátlanul fogyaszthatóvá váltak minden gyerek számára. Nem az a baj, hogy ez a kultúra széles körben hozzáférhető, sokkal nagyobb probléma, hogy nem is emészthető – gyakorlatilag viszonyítási pontok és szűrőrendszer nélkül egyfolytában és megállíthatatlanul ömlik a gyerekekre. Felerősödött a kortárs csoportok hatása is: ki-ki azt teszi, amit a társaitól lát, eközben meg a felnőttek befolyása, személyiségük egyengető ereje lecsökkent.

– Van-e ma iránymutató erejük a törvényeknek?

– Tény, hogy Magyarországon korábban igen nagy volt a normanyomás a társadalmi együttélés egészét tekintve is. Ebből adódóan betartották a törvényeket – amelyeknek volt tekintélyük és erejük –, és ugyanez vonatkozott a vallással összefüggő szabályokra is. Ne feledjük, Hammurápi törvénykönyvétől  kezdve minden szent irat és törvénykönyv, így a Biblia is alapelveket tartalmaz – például az élet tiszteletére vonatkozókat. Sőt, a különböző filozófiai irányzatoknak is alapvető tétele az élettörvény, amely kimondja, hogy az életünkért felelősséget kell vállalnunk. Az élettörvény az élet továbbviteli parancsát is magába foglalja – ez a mi egyetemes emberi delegációnk. Sajnos manapság nem ritkán természettörvényeket is megtagadunk – olykor éppenséggel emberi jogokra hivatkozva.

– Nyújt-e támaszt a ma emberének a hit, a vallás?

– A tradicionális világképhez hozzátartozott a spirituális dimenzió is – amelyet a családok és a közösségek egységesen és következetesen képviseltek. Természetesen olykor csak formálisan, de vallásosak voltak az emberek, a „Ha a másik azt teszi, én is azt teszem” elve alapján. Ma már a szekularizáció révén azok száma is minimalizálódott, akik magukat vallásosnak mondják. Vannak tehát olyanok, akik hagyományos felekezetekhez, történelmi egyházakhoz tartoznak, és így nevelési elveikben a bibliai tízparancsolat keresztény kultúrkörben hagyományozódó szabályai is érvényesülnek. Ugyanakkor a magyar vonatkozású szakirodalomban is megjelent a „maga módján vallásos” kifejezés, ami azt jelenti, hogy az illetőnek van egy saját maga által kialakított spirituális képe, hitrendszere, filozófiája. Előfordulhat, hogy ezek révén az emberek „visszatérnek” egy újfajta (a történelmi vallásokétól eltérő) istenképhez, és szektákba tömörülnek. Vannak, akik természettudományos alapon magyarázzák a világot – sok az ateista, aki teljesen feleslegesnek tartja bármifajta szellemi elsődlegesség gondolatát.

Tehát különböző elgondolások, filozófiák élnek egymás mellett, és az általános, mindenki által többé-kevésbé elfogadott normák érvényüket vesztették. Mi van helyettük? Etikai relativizmus: „Jó az, amit én annak gondolok.” Ennek nyomán a hit törvényei is elveszítik általános érvényüket a közgondolkodásban – és eljutunk az interjú elején említett anómiáig.

– Van-e kiút ebből a helyzetből?

– Ha túl gyors egy folyó, akkor két oldalán, a part mellett, kicsapódik a szenny. Ehhez hasonlít a mai világunk is: túl gyorsak a változások, és ezért jól láthatóan kicsapódtak a negatív hatások is életünk peremére. De – mint minden történelmi korszakban – most is vannak pozitív változásokat sürgető törekvések. A boldogságkutatás az elméleti vizsgálatok mellett gyakorlati alapelveket is megfogalmaz: Légy hálás! Mondj köszönetet! Tudj megbocsátani! Ápold társas kapcsolataidat! A boldogságpszichológia tudományosan bizonyított tételei és a nagy élettörvényekből levezethető alapelvek – melyek arra vonatkoznak, hogy mi számít egészségesnek és boldogítónak – nem állnak messze egymástól. Azok számára, akik ezt otthon, a családjukban nem sajátíthatják el, áthidaló megoldást jelenthet például a Boldogságóra program, melynek koncepcióját fővédnökségemmel Bagdi Bella dolgozta ki. De ugyanígy utalhatok Viktor Frankl …mégis mondj igent az életre! című könyvére, amelyben a szerző az emberek egymáshoz való viszonyát az altruizmusra és egymás segítésére alapozza. Tételei: „Ha valakinek szüksége van valamire, és én meg tudnám adni, és nem teszem, ki tegye? Ha nem most teszem, mikor tegyem? Ha nem teszem, akkor ki vagyok én?”