Az ember keze egyre finomodott, s ennek egyik csúcsteljesítménye az aprólékos, finom kézi munka és a kézzel írás. Keleten máig él a kalligráfia (művészi kézírás) tudománya. A legszebb írásokat múzeumokban mutogatják. Mi pedig most vajon számos ügyes kézi munka, ezermesterkedés, a hímzés, horgolás, kötés felhagyása után elbúcsúzunk az évezredeken keresztül finomodott, majd egyetlen évszázad alatt összeomlott kézírástól is?
Édesapám egész életében ugyanúgy írt: lassan, gyöngybetűkkel, olvashatóan. Fiatalkori írása ugyanúgy nézett ki, mint az időskori. A fia írása is szépen indult, de az egyre gyorsuló írástempó miatt huszonéves korában kezdett egyre olvashatatlanabbá válni. Most pedig már olyan, hogy nem is kell titkosírást alkalmaznia – alig tudja valaki elolvasni, sokszor még ő maga sem. Holott állandóan jegyzetel, s dühíti, ha később a saját kézírása kifog rajta.
Hallgatóink írása az utolsó 25 évben teljesen olvashatatlanná vált. Csak néha akad egy-egy kivétel, kulturált, formált betűs írással beadott dolgozat, pedig zárthelyi írásakor bejelentjük, hogy jegyet csak olvasható írásra tudunk adni. Az íráskép elromlásával együtt jár a rendezetlen, olykor teljesen kusza külalak. A legtöbb dolgozatra rossz ránézni: a sorok mindenfelé dőlnek, fölfelé és lefelé kunkorodnak, beszúrások, kiegészítések, csillagozások bonyolítják – a mai hallgatók számítógépen írnak, megszokták, hogy bármikor, bármit be lehet szúrni. S megjelenik az írásbeli zárthelyikben a számítógépes laza, alig tervezett írásmód szervezetlensége is. A kézírásos dolgozat is töltelékszavakkal kezdődik, nincsenek definíciók, nincs logika, s felbukkannak benne a digitális írás rövidítései is.
Tíz éve pusztán az írásképe láttán határozottan el tudtam dönteni a dolgozatíró nemét. Egy-két éve azonban meglepetten vettem észre, hogy elbizonytalanodtam: szinte mindig tévedek. Vajon a nemi határok összemosódása a kézírásban is felbukkant? Avagy csak én láttam már annyi rossz írásformát, hogy elvesztettem a tájékozódóképességemet? Mint ahogy kezdő tanár koromban a sok helyesírási hibát tartalmazó dolgozatok javításakor is elbizonytalanodtam a helyesírásban.
Egyes régről maradt iskolai padokon középen kis kerek lyukak láthatók. Megkérdeztem hallgatóimat, tudják-e, hogy mik ezek. Nem tudták. A tintatartó helye. Elmeséltem, hogy volt időszak, amikor tintatartóba mártogatott tollheggyel írtak az emberek. Úgy körülbelül a nagyszüleik. Azután következett a töltőtoll, majd pedig kis késleltetéssel (mert a tanárok eleinte nem kedvelték) nálunk is elterjedt a golyóstoll – holott magyar ember világraszóló találmánya. A töltőtoll és az első golyóstollak nagyon drágák voltak. Ma a golyóstoll reklámajándék, csak az asztalomon van: szállodai, iskolai, egyetemi, gyógyszergyári, civil egyesületi, szerkesztőségi, sőt némelyiken egy-egy párt neve olvasható. Bár ceruzát hegyezni nem öröm, könyvbe még mindig csak ceruzával jegyzetelek.
Egyszer kipróbáltam a lúdtollal írást. Az alkalom azt a célt szolgálta, hogy ráébredjünk, milyen lassan lehet vele írni. S így írták a kódexeket! A nevemet formáztam meg először – mindenki, aki tollpróbát tart, a nevét írja le. Ez is mutatja, hogy a kézírás mennyire személyiségünk legbelsőbb kifejezése, lelkünk tükre. A grafológusok sokat tudnának erről mesélni.
Sokat írok kézzel is, bár inkább csak firkálgatok. Nem állok át digitális noteszre. De fogalmazni már csak billentyűzettel tudok. Egy-két oldalnyi kézírás után elfárad a kezem, kapkodni kezdek. Géppel sokkal gyorsabban gyártjuk a szövegeket, sokkal többet is írunk, de egyáltalán nem állíthatjuk, hogy ennek következtében jobban informáltabb vagy esetleg megértőbb lenne az emberiség.
