A szülői gondoskodás talán leginkább égető gondja: a gyermekek pályaválasztása. Tudom, van, ahol ez föl sem merül, no, ott van igazán gond. De az a gond nem a pályaválasztásnál, hanem valahol már a születésnél kezdődik. Óriási felelősségünk, hogy ezen változtatni tudjunk: hogy a szülőnek fontos legyen a gyermeke boldogulása, hogy esetleg „többre vigye”, mint ő. Ugye milyen szép szó: boldogulás? Két generációval ezelőtt járta az a mondás: Kenyeret adtam a gyerek kezébe. Vagyis taníttatta, pénzkeresethez, boldoguláshoz juttatta. És ez megnyugvást jelentett…
Ahol fölmerül a pályaválasztás, ott olyan kérdésekre keresik a választ a gyermekek és a szülők, vagy a szülők és a gyermekek, mint: folytassa-e a családi hagyományokat, esetleg keressen-e jól fizető, „menő” szakmát, vagy döntse el a gyerek maga, hogy mit akar, akkor boldogul a legjobban. Ez többnyire családon belüli probléma, azután jönnek a rokonok, ismerősök, a média és az internet, és persze néha az iskola is. Az irodalomból ismerünk sok olyan esetet, hogy a tanító, tanár szinte könyörögve ment a szülőkhöz: ennek a gyereknek vág az esze, taníttatni kell, mindenáron…
Nincs receptem, általában nincs recept arra, hogy mi legyen a gyerek. Minden eset más. Általában sikeres, ha a családi hagyományok alapján kialakulnak kereskedő-, autószerelő- vagy orvosdinasztiák. Nagyon jó látni, amikor a szülők vállalkozásában a gyerek is részt vesz, és később átveszi a stafétát. Valószínűleg a jó kőművesnek jó kőműves lesz a fia, hiszen apjától is tanulja a szakmát. (Ha belegondolok, nekem is nyelvész volt az édesapám, igaz, nem terveztem, hogy nyelvész leszek, a véletlen hozta. Három testvérem egészen más szakmát tanult.) De tudok ellenpéldát is: a szülők erőltették a saját szakmájukat, és a gyerek, bár kitanulta, csak ímmel-ámmal végezte.
Voltam pályaválasztási tanácsadó is. Mint egyetemi oktatót sokszor megkérdeztek, hogy szerintem érdemes-e erre vagy arra az egyetemre, szakra menni. Soha nem mondtam azt, hogy ennek a gyereknek pontosan erre az egyetemre kell mennie, mindig több ajánlást tettem. Úgy húsz éve egy igen tehetséges középiskolás diákújságíró tanítványom megkérdezte, hogy melyik kommunikáció szakra jelentkezzen. Azt tanácsoltam, hogy egyikre sem. Végezzen el egy klasszikus bölcsész vagy akár gazdasági szakot, és mellette tanulja tovább, gyakorolja az újságírást. (A rendszerváltásig az összes újságírónak volt valamilyen szakmai végzettsége, és az újságírást később, a gyakorlatban sajátította el.) A fiatalember teljesen elkeseredett, este édesanyja fölhívott, hogy ezt nem várták tőlem, miért tanácsoltam el a gyereket. A kapcsolat megszakadt, később azt hallottam a tehetséges fiúról, hogy operatőr lett.
Vannak sztereotípiák, hogy mely szakmák életképtelenek. A világ változik, és bizonyos szakmák valóban eltűnnek, mert egyszerűen nincs rájuk kereslet. Régen a használt cipőt megjavították, ma eldobják (nálunk, mert például Indiában még a strandpapucsot is megjavítják). Régen a háztartási eszközöket is megjavították, ma azt mondják: olcsóbb, ha újat vesz. Régi nóta, hogy a tanárság életképtelen szakma. (Nekem hivatás.) Pedig minden korban voltak és vannak boldog tanárok: akik élnek-halnak a tanításért, és értük is élnek-halnak a diákok – vajon kell-e ennél nagyobb boldogulás? Egyébként én is tanár vagyok, szinte mindennap vizsgázom, kiállok a katedrára, előadok, szemináriumokat vezetek. És ilyenkor számomra másként, észrevétlenül szalad az idő. Mondhatni: aki szereti a munkáját, pályáját, annak a munka nem gyötrelem, talán nem is kihívás, hanem kedves időtöltés. Boldogság.
A boldogulás és a boldogság mindenki számára elérhető. Terelgessük a gyerekeket, a jövő generációját a boldogulás, a boldogság felé.
