Belső végzetszerűség

„A balladában ugyanazon végzetszerűség uralkodik, mint az eposzban” – írta Arany János a Széptani jegyzetekben, a balladák középiskolai témaköréhez érő tanár pedig eltűnődik: mit jelenthet a tizenévesek számára az a szó, hogy „végzetszerűség”? Egyáltalán foglalkoztatja őket ilyesmi? Tűnődése eredményeképp ugyanez a tanár könnyen juthat arra a megállapításra, hogy ez bizony nem ígéretes irány: nem valószínű ugyanis, hogy a mai diákok éppen a „végzet” fogalmán keresztül próbálnák meg értelmezni saját életüket és az általuk megtapasztalt életproblémákat. Ha Arany János megjegyzését mégis komolyan szeretnénk venni, ennek ellenére használhatjuk kulcsként a balladák tanításakor. Miközben természetesen azt a – ma már természetesnek tekintett – elvárást sem kell megkerülnünk, hogy az irodalmi művekkel való találkozás során elsődleges tanári feladatunk a személyes, sőt az ön- és világértelmezésben segítő irodalmi élmény létrejötte körüli bábáskodás.

A fent emlegetett, tűnődő magyartanárra az is jellemző lehet, hogy az irodalomtudományi kutatás szakmai eredményeit követve, saját továbbképzése révén törekszik a korszerű értelmezési utak és lehetőségek középiskolai felhasználására és átültetésére. A művek újraértelmezése, újrafelfedezése nélkül elszürkülne, talán unalomba is fulladna a gyakran ismétlődő szövegekre fókuszáló munkája – bár szerencsére az újabb és újabb diákcsoportok, osztályok reakciója, nyitottsága, kíváncsisága is segít friss szemmel nézni a már jól ismert szövegekre.

Az alábbiakban olvasható javaslat középiskolában tanító kollégáknak, illetve az ő 16-17 éves diákjaiknak kínál egy lehetséges bevezetést az Arany-balladák világába. A ráhangoló óra Milbacher Róbert Lantos eposz vagy drámai dal? Az Arany-ballada olvasásának szokásrendjéről című tanulmányának gondolatmenetén alapszik. Egyelőre nem cél a versek részletes vizsgálatában, értelmezésében való elmerülés, csupán az, hogy néhány ballada elolvasása után a gyerekek megfogalmazzák gondolataikat és viszonyukat ahhoz a tényhez, amivel minden történelmi korban szembenéznek az érzékeny szemlélők: nevezetesen, hogy a tragikum (vagy éppen végzet?) nem iktatható ki az emberi létezésből. A művészet viszont segít abban, hogy feldolgozzuk, megértsük, a világképünkbe illesszük, és így – a reflektáltság révén – akár ép lélekkel túl is éljük a lelki katasztrófákat.

Az Arany-balladák jelentős részét tragikus bűn- és bűnhődéstörténetekként szoktuk értelmezni az iskolában, ebből következően a gyerekekkel való beszélgetések során fel kell vetődnie annak a kérdésnek is, hogy a bűnök és a bűnös emberek hogyan ítélhetők meg a közösségben. Visszatérő és a diákokat szinte biztosan izgalomban tartó kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mit gondolnak az egyének cselekvési szabadságáról, a „szabad akarat” kérdéséről. Amikor Arany János „végzetszerűségről” beszél, akkor – úgy tűnik – a szabad akarat feltételezését tagadja.

Milyen erők foszthatják meg az egyént szabad akaratától? A 19. századi gondolkodók különösen érzékenyek voltak a kérdésre, és a szabad akarattól megfosztó erők között külső és belső tényezőket különböztettek meg. A külső erők között vették számba a közösség felett uralkodó isteni és emberi hatalmat, így Arany János is eszerint értelmezi az eposzi hős sorsát, akit a jóslatok által megismerhető (tehát a személyen kívüli, külső) végzet uralma alatt állónak tekint. A balladai hőst az eposzival szemben nem külső, hanem „belső végzet” fosztja meg szabad akaratától, hiszen ő saját késztetései, ösztönei játékszerévé válva szenved el tragikus sorsot, vagy válik tragédia okozójává. Könnyen lehet, hogy a „bűn és bűnhődés” egymást feltételező ellentétének fókuszba állítása helyett érdemes a balladákat a kontrollálatlan vagy reflektálatlan belső (lelki vagy ösztönszintű) késztetések hatásmechanizmusai felől megfigyelni. Amikor Arany „végzetszerűségről” beszél, akkor talán arra is felhívja a kései olvasó figyelmét, hogy a lélektani balladák önmagukban és feloldás nélkül szemlélt, tragikus történései felkavaróbban és húsba vágóbban szólítanak meg, mint ha a bűnhődés törvényszerűségének – talán megnyugtatóbb, de mindenképpen didaktikusabb – állítását keressük bennük. A példázatosság és a tanító jelleg helyett tehát azt mérjük fel elsőként, hogy miként néz szembe Arany az emberi létezés lehetséges démonikus oldalával.

„Érzékfeletti ember- és társadalomellenes erők betörnek a civilizált világba, felforgatják a rendjét, bűnbe sodorják az embert, s a betörés nyomán felszínre vetődnek az egyéni és kollektív emlékezet legmélyén szunnyadó, elfojtott, de mindig készenlétben álló ősképzetek” – írta Turóczi-Trostler József Az irodalmi ballada című tanulmányában. Az idézet jó kiindulópont lehet a balladák olvasásához. A diákok csoportonként kapnak egy-egy szöveget, és közösen megbeszélik, hogy az általuk megismert balladában vajon mi az a „felforgató és bűnbe sodró erő”, azaz démonikus, megzabolázhatatlan késztetés, amely „felforgatja a rendet”, és bűnbe sodorja az ábrázolt szereplőt vagy szereplőket.

Az alább javasolt balladák között kevésbé ismertek és nagyon híresek egyaránt szerepelnek, de természetesen más példákat is lehet válogatni a belső végzetszerűség és a tragikus cselekvések szemléltetésére. A rövid magyarázatok azokat a momentumokat emelik ki, amelyeket a diákok is felforgató, a közösség rendjét és az egyén boldogságát is veszélyeztető tényezők között tudnak azonosítani. A kiemelt versszakok a szemléltetést szolgálják, az órán természetesen egész szövegekkel dolgozunk.

A Szőke Panni főszereplője szépségére, önzésére építi az életét, anya nincs mellette, apja pedig nemhogy nem korlátozza, de élvezi is a lánya nagyravágyásából származó előnyöket. A prostituálódás végül lélekölőnek bizonyul…

Szőke Panni henyélve ül,
Mégis cifra, majd elrepül;
Apja földje és tinója
Mind fölment már viganóra.

(…)

Panni nem szól, görnyedve űl,
Olyan rongyos, majd elrepűl;
Vidd ki apja, vidd mezőre,
Szép, virágos temetőbe.

Ágnes asszony hűtlensége férjgyilkossághoz vezetett. Az asszony tudata pedig örökre foglya marad a számára felfoghatatlan és feldolgozhatatlan következményeknek. Megáll számára az idő, bezáródik a kimondhatatlan, a tabuk körül forgó szimbolikus nyelvezetbe. Megőrülése könyörgés a gondviselésért, a könyörületért.

És ez így megy évrül-évre;
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
 Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
 Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa –
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
 Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Az Árva fiúban szereplő parázna, férje emlékéhez hűtlen, fiatal anya nemcsak kegyetlenül, de gyűlölettel bánik gyermekével, akit apja – ezt megelégelvén – végül kísértetként ránt le magához a sírba. A ballada mégis a nő lelkéért szóló könyörgéssel ér véget:

S ifi’asszony elszalad egy ingben;
Ismeri őt a faluba’ minden:
 Körül, körül csatangol a
  Temetőn,
  Temetőn.
 Szegényt, szegényt szánd meg uram
  Teremtőm!

A Zách Klára ugyancsak a rettenetek tárháza. Az elcsábított vagy megerőszakolt főúri lány miatti vérbosszú lavinája túlnő a személyes fájdalmon és megaláztatáson, és a teljes közösséget veszélyeztető sötét indulatok elszabadulásával fenyeget:

 „Véres az ujjad,
 Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
 Fájdalom díjába?”

 „Mutató ujjamért
 Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
 Borzasztó halálát;

 A másik kettőért
 Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
 Minden nemzetségét!”

Az V. László az esküszegő módon gyilkossá lett király lelki szétesését ábrázolja:

„Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?”
„A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
 Csupán a menny dörög.”

A walesi bárdok pedig egy tömeggyilkosságra vetemedő uralkodót mutat be a megőrülése közepette:

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
 London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
 Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
 Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
 Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
 Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
 A velszi lakoma...

A Tengeri-hántás közössége nem hatalmi-politikai törekvésekből fakadó szörnyűségekkel, hanem a szerelmi szenvedély pusztító következményeivel néz szembe a történetmesélés közös megélése során. Az elhamarkodott szexuális kapcsolat miatt bekövetkező lányanyaság, a korai halál, a lelkiismeret-furdalás és az öngyilkosság intő példa, de egyúttal vonzó-veszélyes történet is, amely lelki kalandozásokra csábítja a hallgatóit is:

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
 Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
 Dalos Eszti hangja közte,
 – Ne aludj, hé! vele álmodsz –
 Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
 Kapaszkodnék, de nem éri,
 Feje szédűl: mi nem éri?...
 – Tizenkettőt ver Adonyban:
 Elég is volt ma regélni. –

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
 Magasan a levegőben
 Repül egy nagy lepedő fenn:
 Azon ülve muzsikálnak,
 Furulyálnak, eltünőben.

A kerítő Rebi néni hasonlóképpen a szexuális ösztöneik, féltékenységük és vágyaik kiszolgáltatottjaivá teszi a Vörös Rébék tragikus sorsú szereplőit, a történet vége boldogtalanság, gyilkosság, bujdosás, akasztás, és a nyomorúságnak soha nincsen vége…

Vörös Rébék általment a
 Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
 Száll a lelke, vég ne’kül
  S kinek ő azt mondja: kár!
  Nagy baj éri és nagy kár.
   Hess, madár!

…ahogy a Híd-avatás öngyilkosjelöltjeinek sora is végtelen:

Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
 Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
 Vagy mint csoportos madarak
 Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
 Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
 Zúg fel s le, mint malomkerék;
 A Duna győzi s adja még.

A három-négy fős csoportokban olvasott balladák mindegyikében olyan emberi bűnökről, belső késztetésekről van szó, amelyek a társadalom, a közösség szempontjából tűrhetetlenek, büntetendők. Mit gondolunk azokról az emberekről, akik ilyen tetteket követnek el? Milyen emberkép rejlik az ítéleteink mélyén? Talán személyesebbé tehető a versolvasás élménye, ha ilyen szempontok is előkerülnek – anélkül természetesen, hogy moralizáló, netán kategorikus választ akarnánk megfogalmazni a beszélgetés során. Sőt, ellenkezőleg! Az irodalmi élmény épp azzal szembesítheti a gyerekeket, hogy Arany János sokkal bonyolultabban, megrázóbban és felkavaróbban ábrázolja az emberi lelket, mint ahogy a 19. századi kanonizáció óta széles körben elterjedt vélekedés (mely szerint Arany életműve megnyugtatóan letisztult, nyugodt, szemérmes, és példamutató, megnyugtató etikai alapon áll) sugallja.

Az úgynevezett „véleményvonal” egy játékos órai eszköz arra, hogy mindenki letegye a voksát bizonyos, előre meghatározott kérdésekben. A balladák főszereplőiről előre megfogalmazott állításokat adunk a gyerekeknek, akik csoportmunkában egytől tízig terjedő skálán bejelölik, hogy milyen mértékben tudnak egyetérteni az egyes állításokkal. A nulla azt jelenti, hogy az állításnak szerintük semmilyen igazságtartalma nincs, a tízes pedig a teljes egyetértést fejezi ki. A kettő közötti számok a többé-kevésbé árnyalatoknak felelnek meg. A csoport tagjai közösen döntik el, hogy az általuk olvasott vers főszereplőjére vonatkozóan mennyire tartják igaznak a mondatokat. Ha többszereplős a ballada, akkor válasszák ki azt a szereplőt, akivel kapcsolatban leginkább értelmezhetőnek vagy érdekesnek tartják az állításokat. (A Híd-avatás bizonyos mértékig kivétel: ez a vers nemcsak sokszereplős, hanem három állítás egyáltalán nem ítélhető meg az öngyilkosság vonatkozásában. A csoport ezért külön állításokat kap a kiesők helyett.)

A javasolt állítások a ballada főszereplőjéről:

• A vizsgált szereplő egy erkölcsi lény.
• Szabad akarattal rendelkezik.
• A társadalom megfelelő ítéletet tud hozni róla.
• Bűne megbocsáthatatlan.
• A közösség szempontjából tanulságos a sorsa.
• Az emberi közösségben nincs helye, életfogytiglan börtönbe kell vetni.
• Bűnhődése révén megjavulhat.
• Tettéért megbűnhődik, és ezzel helyreáll az egyensúly.

A Híd-avatáshoz kapcsolódó további állítások az utolsó három helyett:

• Tettével nem árt másoknak.
• Tette jóvátehetetlen.
• Tettéért a társadalom a felelős.

Ha a csoport eldöntötte, hogy hány pontot ad egy-egy állításra, kijelölik azt a csoporttagot, aki az osztály előtt is képviseli a közös véleményt. (Előfordulhat, hogy egy-egy csoportban nem jutnak a diákok konszenzusra, mert eltérő világképből fakadó, feloldhatatlan nézetkülönbség van a csoporttagok között. Ilyen esetben minden markáns vélemény képviseletére legyen lehetőség.) A vállalkozó csoporttagok kimennek az osztály elé, a tanár pedig kijelöli a nullás és a tízes pontot, körülbelül tíz lépés távolságra egymástól. Sorban elhangzanak az állítások, a „csoportküldöttek” pedig arányos lépkedéssel mutatják meg, hogy hány pont erejéig értenek egyet a mondattal. Ha elhelyezkedtek, érdemes pár szóval kommentálni a vélemények közti egyezéseket, különbözőségeket, az érdekesnek tűnő, többitől eltérő ítéleteket. Kiről, melyik szereplőről van szó? Miért így döntött a csoport?

Ha sikerül a diákokban előzetes érzékenységet, gondolati nyitottságot kialakítani a bűnök és a bűnökhöz vezető pszichés helyzetek (társadalmi) megítélésének összetettségével és a büntetés lehetőségének problematikusságával kapcsolatban, akkor nemcsak a közösséget érintő életproblémák megítélésében lesznek kifinomultabb eszközök birtokában, hanem az Arany-balladák befogadására is egyre inkább készen állnak.