Dr. Kaposi József főigazgató
Ha baráti vagy szakmai körben szóba kerül a tehetség fogalma, akkor előbb-utóbb elhangzik az az állítás, hogy „Magyarország tehetségekben gazdag ország”. Ezt követően, vagy emellett annak is hangot ad valaki, hogy „hazánk az eltékozolt, kallódó tehetségek országa”. Örömünkre-bánatunkra mindkét állítás igaz. Pedig milyen jó volna, ha csak az első volna az! Ahhoz, hogy idáig eljussunk, számos akadály leküzdésére van szükség.
Gondoljuk végig, hogy kiket tartunk tehetségeknek? Akik megdöbbentő tudományos eredményeket érnek el, váratlan és jelentős felfedezéseket tesznek (olyan úton-módon, amelyre más nem is gondolt volna). Vagy ha művészek, akkor meghökkentő, netán csodálatos, és leginkább lélekemelő alkotásaikkal juttatnak el minket ahhoz a felismeréshez, hogy „változtasd meg az életed”!
Vegyük sorra, mit értünk ma tehetséggondozáson. Alapvetően azt a sokrétű feladatot, amely abból indul ki, hogy mindenki egyedi és valamiben tehetséges, és a tehetség csírájának felismerésével folytatódik. Olyan magatartásformát jelent, amely időt és teret ad az új gondolatoknak, a problémák újszerű megközelítésének, és magától értetődően a sokirányú kreativitásnak.
Tegyünk egy gondolatkísérletet arra, hogy az első bekezdésben felvetett paradoxon feloldásához milyen szükséges és lehetséges teendőket kellene elvégezni!
Rögzítsük, hogy a tehetség felfedezésében, gondozásában kulcsfontosságú szerepe van a pedagógusnak, aki figyeli a gyerekeket minden jó és rossz cselekvésük közben. A folyamatban úgy kell a pedagógusnak dolgoznia, mint a jó kertésznek, aki, ha kell, öntözi a fát, lenyesegeti a vadhajtásokat, alátámasztja a lekonyuló ágakat és távol tartja a kártevőket. Annak szellemében végzi a munkáját, hogy egyetlen tehetség sem veszhet el! Ha mégsem így történik, kudarcként éli meg.
Fogadjuk el, hogy társadalmi szemléletváltásra van szükség. Ráadásul olyanra, amelynek eredményeként elfelejtődik az egymásra mutogatás és annak hangoztatása, hogy kinek mit kell, vagy kellett volna tenni. Kialakul és általánossá válik az a társadalmi attitűd, hogy a tehetségek támogatása mindannyiunk egyéni felelőssége és egyben a nemzeti közösségünk közös küldetése is.
Barátkozzunk meg azzal a gondolattal is, hogy az igazán tehetséges fiatalok és felnőttek nem mindig a könnyen kezelhető embertársaink közé tartoznak. Nem egyszerű felfedezni a megszokottól eltérő gondolkodás, magatartásforma és kifejezésmód mögött rejtőzködő tehetséget. Nem mindig boldogító elviselni a tehetség súlyát viselőktől a meg nem értettségből adódó sértettséget, néha agresszivitást. Talán ebben segíthetnek Illyés Gyula alábbi sorai (Óda a törvényhozóhoz – részlet):
„Jogot tehát az árnyalatnak,
melyben a holnap rajza áll
s a kivételnek
mely holnapra talán szabály”
