Örök iskolás vagyok. Barátom így mutatott be kisunokájának, aki éppen általános iskolába készül, s talán tart is tőle némiképp: „Nem kell félni az iskolától, ez itt Géza bácsi, látod, ő egész életében iskolába járt.” Valóban így van, s ebbe csak most gondoltam bele. Homályos képek élnek bennem arról, hogy édesanyám első nap elvitt a Keresztúri úti általános iskolába, a szülők a fal mellett körben álltak, s a tanító néni ismertette az iskolai szabályokat. Akkor elkezdtem az egész életre szóló iskolába járást: általános iskola, gimnázium, egyetem, azután tanárként folytattam: szakmunkásképzőben, szakközépiskolában, s döbbenetes, de már a 33. évemet kezdem az egyetemen. De mi ez a 33 év az egyetem egyébként 382 éves történetében?
Örök iskolások vagyunk mindannyian. Mindenki jár iskolába, s amikor elvégezte, akkor sem szakad meg a kapcsolata vele, hiszen – ha máskor nem – gyermeke, unokája révén vissza-visszatér. Az átvitt értelemben használt „iskolát”, vagyis az „élet iskoláját” most ne említsük. A konkrét iskola fontosságát szeretném hangsúlyozni. El lehet-e felejteni az első tanító nénit vagy tanító bácsit, aki betűvetésre tanított? Vagy az iskola épületét, ahol annyi évet eltöltöttünk? S az a nyolc év szinte beláthatatlanul hosszúnak tűnt, ahogy a nyári szünidők is. Életünk későbbi szakaszában már „rövidülnek” a nyarak és az évek. Az iskola épülete talán megszokott egy városban, ahol sok iskola van, de szimbólum egy faluban, ahol csak egy van, és a sorsa esetleg – a gyerekek hiánya miatt – kétséges. Szomorú látvány a bezárt iskola.
Az iskola, az oktatás – nem árt hangsúlyozni, nem árt figyelmeztetni a társadalmat – beruházás a jövőbe. Egy pedagógusszólás szerint: „A ma iskolája – a jövő társadalma.” Az emberiség éppen a szervezett kultúraátadás szükséglete miatt hívta létre az iskolát, hiszen enélkül megszakadna az emberiség története, s ezért van minden ismert társadalomban iskola. Az elmúlt télen kolumbiai őserdőkben jártam, indiánok között, távol falvaktól, városoktól, de ott is azt hallottam, hogy a dzsungelben élő indiángyerekek is járnak iskolába. Amikor féltjük az oktatás színvonalát, akkor a jövőt féltjük. Nem feltétlenül a mai felnőttek jövőjét, mert az csak meglesz még valahogy, hanem a gyerekek jövőjét. Egyszer egy pedagógustól azt hallottam: „Ha lezüllik az iskola, annak egyenes következménye a széles körben eluralkodó anarchia. Ha nem lenne iskola, akkor az utcára sem léphetnénk ki.” Érdekes és találó összefüggés.
Az iskola valóban több mint tudásátadás, és nem egyszerűen csak „gyermekmegőrző”, de még csak nem is a családi szocializáció helyettesítője, és főként nem úgy kellene rá tekintetni, mint étkeztető szolgáltatásra. Egy tanár ismerősöm a legutóbb kesernyésen azt mondta: „Nem tanár néni vagyok már, hanem etető néni.” Persze az iskola alapvetően tudást nyújt, és vigyáz a gyermekekre (sok-sok pedagógus vállal nyári táboroztatást is, egyébként magam is), és persze, ha kell, igyekszik pótolni és folytatni a családi szocializációt, és ha szükséges, tízórait, ebédet és uzsonnát is ad.
Az iskolai évek lassan telnek, s nem becsüljük meg őket eléggé. Főiskolai tanár kollégám a következő – ironikus – példázattal szokta gyengébben teljesítő hallgatóit figyelmeztetni: „Önöknek most nagyon sok munkájuk, feladatuk van, nyilván ezért nem tudnak minden órára készülni. Megnyugtatom Önöket, a főiskola elvégzése után már könnyű, szabad életük lesz: akkor már csak olyan apró gondjaik lesznek, mint a munkába állás, családalapítás, lakásszerzés. Higgyék el, az már semmi ahhoz képest, amit mi itt, a főiskolán kérünk!”
