Olvasási idő: 
14 perc
Author

Az olvasás lehet-e hab a tortán?

Lackfi János – zsiványságról, nagycsaládról és Tüdő Gyusziról

Rendhagyó osztályfőnöki óra következik – csapja fel napló helyett legújabb könyvét Lackfi János. Mielőtt azonban a diákok kimenekülnének a könyvbemutatóról, villámgyorsan olvasni kezd. A Kapjátok el Tüdő Gyuszit verseiben fiúk, lányok és nindzsák elevenednek meg. Az iskola négy fala közötti világ, kicsit másképp! A most megjelent kötet négy-öt éve készülő versei egy vásott kiskamasz, Tüdő Gyuszi apró lázadásairól mesélnek. Az író-költő-műfordítót a Momentán Társulat fiatal színészei követik játékkal és interaktív-spontán színházzal. Az improvizáció alatt a tekintetek kinyílnak, és a bemutató végén a Millenáris termében összegyűlt gimnazisták nagy nevetés közepette tapsolnak, forgatják a Tüdő Gyuszit. Észre sem vették, és az irodalom egyetlen óra leforgása alatt „beszippantotta” őket…

Egy könyvbemutató után és két dedikálás között, a XX. Budapesti Könyvfesztivál forgatagában kérdeztem Lackfi Jánost.

– Az irodalmat humorral bevinni az iskolába – így kellene?

– Mindenképp értelmesebb, mint sírni-ríni a nagy nemzeti panaszfalnál, hogy „Jajistenem, senki se olvas”! Szerencsére sok olyan könyvtárat, sulit láttam, ahol a könyvtárosok felveszik a kesztyűt. Ezek működő, dinamikus, élő helyek, ahol nem holt kötetek pora száll. A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában például Forstner Kriszta, ez a remek tanító néni könyvtárfüzetet vezet alsó tagozatos osztályában, mindenki behozhat könyveket, amelyeket ajánl a többieknek. Jelenleg hatvanhat könyv forog és jár körbe, folyamatosan cserélgetik, olvassák. Gombos Péter mesekutató számolt be egy német példáról, a „Dobj el mindent, és olvass!” akcióról. A tanári asztalon egy vekker áll, és amikor csenget, mindenki mindent abbahagy, és öt percig olvas bármit, amit akar. Jó, ha az olvasás nem kötelező nyűg, hanem hab a tortán…

– Magyar irodalomtörténetből szerzett doktori fokozatot, magyar-francia szakon végzett, és ma is „jár” egyetemre: a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít, többek között kreatív írást. Milyen érzés tanítani?

– Tanárként tizenhat éve tevékenykedem, és nagyon fontosnak tartom, hogy eleven kapcsolat alakuljon ki a diákokkal. Folyamatosan tanulok tanítani, összeszedetten előadni, látványosabbá tenni az órákat. Ha érzem, hogy ernyed a hangulat, bedobok egy viccet, egy anekdotát, még bohóckodom, énekelek vagy rajzolok is olykor. Nem vagyok egy Michelangelo, de a bénázás is lehet szimpatikus, nem kell szuperhérosznak beállítani magunkat. Ha a diáknál van laptop, és valamiben nem vagyok biztos, megkérem, keresse ki a neten, így közös a megszerzett tudás. Nem a tévedhetetlenségen múlik, hogy tisztelik-e az embert.

– Legújabb verseskötete, a Kapjátok el Tüdő Gyuszit! zsiványoknak, felnőttes gyerekeknek és gyerekes felnőtteknek szól. Pedagógusoknak is ajánlott?

– A könyv fülszövege hangsúlyozza, hogy jól neveltek csak titokban olvashatják, mert karcos és vásott dolgokkal van tele, akárcsak egy átlagos kiskamasz feje. Gyomorforgató bűnügyek, iskolás marakodások, családi civódások, lopakodó nindzsák, bunyók, tiszteletlenkedések, halálkísértés, mindenféle testnedvek is akár. Mindez harsányan, roppant jókedvűen előadva, és ha a dolgok mélyére nézünk, a főhősnek, Gyuszinak van szíve, csak nem szereti bevallani, mert egy menő arcnak az nem áll jól... Ő persze nem menő arc, de ki ne vágyna titokban az lenni?

Névjegy
Lackfi János
Költő, író, műfordító, tanár, folyóirat-szerkesztő, a Magyar Írószövetség és a JAK tagja, a Magyar PEN Club titkára
Született: Oláh János néven, Budapest, 1971. május 18.
Szülei: Mezey Katalin és Oláh János József Attila-díjas költők
Felesége: Bárdos Júlia
Gyermekei: Simon (1992), Margit (1995), Dorottya (1997), Johanna (1999), Ágnes (2002)
Díjak: Gérecz Attila-díj, József Attila-díj, Déry Tibor-díj stb.

– Emlékszik saját iskoláira, amikor a zsiványságot az iskolapadból tapasztalta?

– Nyilvánosan nem borogattam a bilit, nagy konfliktusokban nem voltam mester, de órán vagy olvastam a padban, vagy szellemeskedtem, szünetben pedig stikában foszforos csavarral robbantgattam. Roppant szerelmes természetű is voltam, már óvodában ásó-kapa perspektívájú kapcsolatot ápoltam egy kislánnyal… Tanáraimnak nem lehetett könnyű velem az élet, de talán nem csak rossz perceket szereztem nekik. A kamaszok egyébként még fokozottabban próbára teszik a felnőtteket. Vajon csak addig szeretsz, amíg jól fésült és illedelmes vagyok, tiszta a ruhám, jók a jegyeim és jól sportolok, vagy bírod a kritikát, a kellemetlen igazságokat, a rendetlenséget, a szakadtságot, a zene hangerejét? Meddig mész el a szeretetben, a türelemben? Ez itt a kérdés.

– Öt gyermeke van, sok iskolát láthatott. Összevetve egykori iskoláival, mit tapasztal?

– Változnak az idők, az iskola, ma sokkal többet követel a tanügy. Sokkal több fölösleges lexikális tudást a mitokondriumról, a harminc és fél éves háborúról, Vörösmarty rózsaszín korszakáról, akár nulladik vagy nyolcadik órában is… Két nyelvvizsgát, emelt szintű érettségiket, ha vinni akarjuk valamire. A diákok figyelme pedig szétszórtabb, rengeteg hatás éri őket, és ez frusztráló is. Tüdő Gyuszi ízig-vérig mai kamasz, a mobil, az internet és a csípőnaci korában él, de persze itt-ott a saját gyerekkoromból is belecsempésztem ízeket ebbe a világba.

A csoportfotón:
felső sor: Lackfi János, Ágnes, Bárdos Júlia, alsó sor: Simon, Dorottya, Johanna, Margit

– Fotózik. Rímeivel képeket fest. Verseiben hétköznapi tárgyak, momentumok kapnak formát. Molnár Jacqueline-t, különleges stílusú illusztrátorát sokáig kereste. Ennyire fontos a vizualitás? Mintha képekben gondolkodna.

Varró Danival szerepeltünk egy tévéműsorban, ahol feltették a kérdést, mi érdekel bennünket jobban: a képek vagy a szavak? Dani habozás nélkül rávágta, hogy a szavak. Én nem tudtam dönteni. Ugyanúgy érdekel, ha hallom a rádióhírben, hogy „felment az áramáramára” (vagyis „az áram ára mára”, így értelmes is), vagy, hogy „nagy a torlódás a sasuti-vasúti átjárónál” (Sas úti vasúti), vagyis a nyelvi mazsolák, mint a szuggesztív képek. Például egy kiterjesztett szárnyú, rózsaszín lábú, csontig csupasztott galamb a brüsszeli járdán: fájdalmas szabadság-jelkép! A fotózás is ezért vonz, s bár profi messze nem vagyok, egy pár kiállítást már megjártunk mini „látványtárammal”.

– Az Élőhal című verseskötete ajánlójában a címet így magyarázza: „Mert próbálom élőben közvetíteni, hogy nap mint nap élünk és egy kicsit meg is halunk.” Hétköznapi részletekben látja meg a különlegeset…

– Minden pillanat száz extrém lehetőséget rejt. Csoda, ha az ember hazaér, és nem esett le a mozgólépcsőn, nem került autó alá. Bármely pillanatban megismerhetjük életünk szerelmét vagy legádázabb ellenségünket. Az összes úton persze nem indulhatunk el egyszerre, ám ha lezárjuk magunkat, mint a befőttet, élve eltemetkezünk.

– Ahogy a Kapjátok el Tüdő Gyuszit! kívül-belül, úgy az Ön által teremtett világ is színes. Meséiben sincs direkt fekete-fehér, jó és gonosz, Lázár Ervin hagyományaihoz hasonlóan.

– A világ ennél árnyaltabb, a jó és a gonosz nagyon ritkán tiszta vegyérték. A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, és remek emberek képesek egymás agyára mászni. Vigyázatlanul egy életre meg lehet sebezni valakit. Hiába a jó szándék, a seb seb marad, vért izzadunk, amíg begyógyul. Önmagában a gonoszság sem garancia semmire, előfordulhat, hogy valaki ki akar tolni velünk, és éppen ezzel mozdít ki a tehetetlenségből, ad lehetőséget a megerősödésre. Gyuszi nem bántani akarja a világot, hanem teszteli, felfedezi, újraalkotja. Érdeklik az ütközések, a másik megsebzése, a belső félelmek. Komoly kérdéseket tesz fel: Van-e olyan kő a világ végén, ahová leülhet az Isten töprengeni? Honnan jönnek a félelmeink? Hát a kegyetlenségünk? A jó és a rossz kavarognak körülöttünk és bennünk, a mi felelősségünk, mit választunk.

Lázár Ervinnel találkozott személyesen?

– Tüskésen szeretetteljes ember volt, bemutatta egy kötetemet, voltak közös fellépések is, nagyon elevenen él bennem az emléke, halálára gyászverset is írtam.

– Az általa bemutatott két kötetben pillanthatunk bele kalandos-kaotikus családi életükbe. Játék-mese-irodalom – valóban ilyen az életük?

 – Szokták úgy képzelni a nagycsaládot, hogy mindenki ül az asztalnál, a gyerekek haja szépen kifésülve, benne masni, csurog a szájuk szélén a nyál, ég a gyertya, és minden pillanat ünnep. Persze az is, hiszen az ember azokkal lehet, akiket szeret. De nagyon komoly zsibvásár van, mindenki jön-megy, ritka a nyugalmi állapot. Olyan, mint egy artistamutatvány a cirkuszkupolában – mindig kell egy kéz, ami kinyúl, elkap, továbblendít. A kamaszoknál meg sok a lelki hullámvasutazás, a lelkesedések és kétségbeesések, ezeket muszáj követni közelről, időt kell szakítanom rá, ami nem könnyű. Sose tudok annyit itthon lenni velük, amennyi igény van rá. Ez a köznapok harca.

Lackfi János: Milyenek a magyarok? (Részlet)
FÜLED BOKÁIG
„A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar.
Abból, hogy hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát.
Abból, hogy kedvenc tejtermékei nevét sehogy sem tudja lefordítani nyugati nyelvekre. Nem, nem fromage blanc, nem is mascarpone, nem is cottage cheese, hanem tejföl. Értik? Meg tejszín meg túró meg Rudi.
Abból, hogy az összes nép fiaival ellentétben a jobb kezén hordja jegygyűrűjét, gyémántot pedig semmiképpen sem tetet bele, mert az flancolás.
Abból, hogy ha valami nem sikerül, ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell!
Abból, hogy gyerekként répát kell ennie, mert attól fog tudni fütyülni, és spenótot, mert attól lesz erős. Ha csak a vastartalom számít, afelől akár egy lapátot is szopogathatna.
Abból, hogy születésnapján meghúzgálják a fülét, és azt kívánják, bárcsak érne bokáig, pedig ez nem lenne se praktikus, sem esztétikus.
Abból, hogy tudja, ennek a listának még nem ért a végére, és lehet, hogy soha nem is fog.”

– Milyenek a közös programok?

– Nehéz itthon a közös nevezőt megtalálni, más zenék, más filmek, más érdeklődés szinte mindenkinél. Ha közösen nézünk egy filmet – számolni kell azzal, hogy valaki kimegy, mert nem érti, vagy unja már, vagy „kicsis” neki. Máskor mindenki felcsipeget valamit abból, ami nem feltétlen neki való. Egyáltalán, a másik léte által rengeteget tanulunk. Például a húszéves nagyfiam villamosmérnöknek tanul, a nagylányom éjt nappallá téve kémiázik, s nekünk, két bölcsésznek bőven van min ámulni!

– Közeleg az év vége… Hogy fér bele az irodalom a nyárba?

– Idén augusztus elején harmadszorra szervezzük meg a Kaláka Versudvart Kapolcson – tíz nap hang- és szórobbanás, minden, ami vers és zene. Valószínűleg lent lesznek velem a gyerekek, segítenek rendezkedni-szervezkedni. Aztán nyár végén Kozármislenyben, Pécs mellett tartok szófaragó tábort. A júliust félretettem regényírásra, erre nagyon készülök. Amúgy Zsámbékon lakunk, szép nagy telkünk van, ott kertészkedünk, minden reggel saját paradicsomot ehetünk. Tavaly csak szilvalekvárból nyolcvan litert raktunk el, ami komoly mennyiség, de el is fogy.

– Mi lesz Tüdő Gyuszi után?

– Utána is van élet a Földön! Megjelent a Milyenek a magyarok? című kötetem, nagy sikere van, három hónap alatt elment belőle tízezer példány. Afféle humoros nemzetkarakterológia, egyperces novellákba oltott identitásesszék. Eredetileg nem gondoltam folytatásra, de annyian jöttek a maguk „plusz egy sztorijával”, hogy most blogot írok belőle. Intenzív webkampányt is folytatunk, a facebookon átléptük a mágikus 1500 lájkolót. Folyamatosan zizegnek az emberek, sok új téma felröppen, otthonkától bundás kenyérig, ágyaspálinkától esőlesésig. Vagy például tudtuk-e azt, hogy „bajusz nélkül nincsen csók”? Vagy Karinthy szavával: „szép vagy, Alföld, legalább Petőfinek szép”.

– Milyen, amikor ír?

– Bárhol járok, Stockholmban, Rómában, Párizsban, mindenhol füzeteket vásárolok. Sokat jegyzetelek papírra, ha éppen úton vagyok, buszon-villamoson-repülőn… A jegyzetekből aztán sokszor meglepően használható szövegeket kurkászik elő az ember… De a számítógép óriási segítség. Anno még írógépen kezdtem, legépeltem, belejavítgattam, négyszer-ötször újrapötyögtem, és a sokadik verziónál a tisztába tevésre már nem maradt energia, maradt a telitetovált íráskép… Ezzel szemben a számítógépen egy pillanat alatt ott lebeg a tiszta szöveg, gyorsan átlátom, mit cseréljek ki. Biztos, hogy a digitális világ „könnyűkezűségre” csábít, ezért az aprómunkát nem szabad megspórolni, ez hozzátartozik az irodalomhoz. Mondják, hogy egy életmű súlyát nem a leírt, hanem a kihúzott szavak mennyisége adja meg.

Főbb művei – a teljesség igénye nélkül
Magam (verseskötet, 1992)
Illesztékek (verseskötet, 1998)
Két csavart szaltó (regény, 2002)
A buta felnőtt (gyerekversek, 2005)
Bögre család (gyerekversek, 2005)
Halottnéző (regény, 2007)
Kövér Lajos színre lép (meseregény, 2008)
A részeg elefánt (gyerekversek, 2009)

Élő hal (versek, 2011)
Kapjátok el Tüdő Gyuszit! (versek, 2013)

 

Lackfi János: Tengerszem
Egy lábról másikra állingál, várvárvár,
arcán két tengerszem, jönjönjön egy ember,
szem partján megbillen, csarnokvíz megcsobban,
láblábláb még rugdos, karkarkar még csapdos,
eltűnik majd végül szem mélyén emlékül.
Egy lábról másikra állingál, várvárvár,
jön másik, jön még egy, csobbannak, eltűnnek,
csapdoss csak, rugdoss csak, csarnokvíz rádroskad!
két óriás lányszemben megfullad száz ember,
száz férfit fojt meg könny csakcsakcsak ő nem jön.