Az irodalomtól a közösségi felelősségvállalás felé

A közösségi vagy társadalmi felelősségvállalás kérdését többféle oldalról is meg lehet közelíteni az iskolában: akár az irodalom felől is. A Szépírók Társasága és a Magyartanárok Egyesülete 2016-ban abból a felismerésből kiindulva szervezett közös programot, hogy a magyar köztudatban mára bizonyos mértékig elhalványult az írói felelősségvállalás tradíciója. A középiskolai tananyag – személyes tapasztalat vagy odafordulás híján – nem ad elég fogódzót a társadalmi valóság megismeréséhez. Az iskolai olvasnivalók pedig akkor ébresztik fel leghatékonyabban a diákokban a társadalmi szolidaritás érzését, ha – az egyén saját felelősségére is rákérdezve – sikerrel ösztönöznek a világ megismerésére.

A két szervezet a Norvég Civil Alap támogatásával hirdette meg felhívását, amelyben magyar szakos középiskolai tanár kollégákat kerestek az „Írás és szolidaritás – Generációk párbeszéde” című projekt megvalósításához. A négy hónapos program célja az volt, hogy az írói felelősségvállalás tradíciójának újrafelfedezésével és felmutatásával bebizonyítsa: a szolidaritás és a felelősségvállalás ma is alapvető értelmiségi feladat. A részt vevő középiskolás diákok a program során széleskörűen tájékozódtak a magyar társadalomról, felismerték és megfogalmazták a szegénység, a társadalmi egyenlőtlenség, a hátrányos megkülönböztetés, a kirekesztés és az erőszak szűkebb vagy tágabb környezetükben tapasztalható jelenségeit.

A program előkészítése során nyolc mai magyar író (Bódis Kriszta, Gergely Ágnes, Háy János, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Térey János, Tóth Krisztina és Závada Pál) vállalta, hogy választ egy régebbi magyar szerzőtől származó és a társadalmi szolidaritás témájához kapcsolódó rövid szöveget (verset, novellát, tárcát), majd egy rövid videóban beszél a választásáról. A klasszikus művek között – a kortárs írók döntéseinek megfelelően – Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, Hajnóczy Péter, Nagy Lajos, Kosztolányi Dezső, Gelléri Andor Endre és Szép Ernő írásai kaptak helyet.

A téma fontosságát igazolta a jelentkezők magas száma. A program ugyan csak húsz tanárt tudott fogadni, de a nyilvánosan elérhető anyagokat kezdettől minden érdeklődő pedagógus felhasználhatja. A tanárok, iskolák, diákcsoportok kiválasztása során fontos szempont volt, hogy minél több megyét, régiót sikerüljön a projektbe bevonni. A leszakadó régiók és a társadalmi kérdésekkel kapcsolatban változatos tapasztalatokkal rendelkező diákok elérése ugyancsak a prioritások között szerepelt. A bevont tanárok maguk dönthették el, hogy egy-egy kisebb, önként jelentkező csoporttal vagy éppen egész osztállyal vágnak-e bele a projektbe.

A tanárok a diákcsoportjaikkal együtt nézték meg az írókkal felvett videókat, majd a tanítványaikat érintő-érdeklő problémakörök ismeretében választották ki az írók által ajánlott irodalmi szövegek közül azokat, amelyeket a közös – tanórai vagy délutáni – foglalkozásokon is feldolgoztak. A beszélgetéshez és a közös munkához a Magyartanárok Egyesülete által készített módszertani anyag adott szempontrendszert, segítséget.

A foglalkozások zárultával a tanárok beszámolókat írtak a feldolgozás közben szerzett tapasztalataikról. A beszámolókból kiderült, hogy a diákok a felvetett témakörök közül egyértelműen a szegénység és a hajléktalanság jelenségére reagáltak a legérzékenyebben. Több csoportban is használták a Fedél Nélkül című lapot, és/vagy hívtak meg hajléktalansággal foglalkozó szakembereket a foglalkozásokra. A cigányság helyzetéről is sok helyen szó esett, gyakran épp a szegénység problémájával összekapcsolódva.

A foglalkozásokat követően a diákok az elődök ihletésére – ám a saját tapasztalataik, tájékozódásuk, adatgyűjtésük alapján – maguk is szövegeket írtak a társadalmi szolidaritást érintő kérdésekről. A közvetlen élettapasztalat mellett olyan ismereteiket is írásba foglalhatták, amelyeket interjúzással, önkormányzati illetékesek megkeresésével, környezettanulmánnyal szereztek. Műfaji szempontból bármilyen fikciós szöveget, riportot, elbeszélést, parafrázist alkothattak, és a szövegek terjedelmét illetően sem volt megkötés.

A programban részt vevő csoportok a tanáruk és saját választásaik alapján küldték el a szervezőknek három legjobbnak tartott írásukat, amelyek közül valamennyi kikerült a projekt honlapjára. A Szépírók Társasága és a Magyartanárok Egyesülete képviselőjéből, valamint a nyilatkozó írók egyikéből álló zsűri választotta ki a díjazottakat.

Az írások többsége műfajilag fiktív elbeszélésként, illetve fiktív vagy valós riportként határozható meg, de volt köztük néhány verses szöveg, illetve a foglalkozáson olvasott klasszikus irodalmi szövegeket értelmező, arra reflektáló, esetleg a videointerjúban hallott felvetésekkel foglalkozó fogalmazás is. A diákok témaválasztása ismét sokatmondónak bizonyult azzal kapcsolatban, hogy mit tartottak a projektben részt vevő tizenévesek a társadalmi szolidaritás témakörében relevánsnak. A tizenévesek írásos munkáinak többsége – a foglalkozások témaválasztásához hasonlóan – a szegénységet, a hajléktalanságot és a cigányság helyzetét járta körül, de megjelentek bennük a női sors, az anyaság, az önmegvalósítás, a nemi identitás, az erőszak, az állami gondozás, az iskolai kiközösítés, a pénz, a vidéki élet, a karitatív munka, sőt a családi élet és a szerelem problémái is.

Több tanári beszámolóban is megfogalmazódott az a szándék, hogy a pedagógusok a jövőben is be szeretnék építeni az óráikba a programhoz kapott anyagokat, sőt ajánlani fogják azokat a kollégáiknak, munkaközösségüknek is. Ehhez minden feltétel adott, hiszen a Szépírók Társasága honlapján publikált szövegek és videók, illetve a kapcsolódó módszertani útmutató továbbra is elérhető marad. A program sikere azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a kezdeményezés tartósan is hozzájárulhat a magyartanárok tematikus és módszertani készletének bővítéséhez a szociális érzékenység fejlesztése, valamint a diákok társadalmi érzékenyítése és ezzel kapcsolatos önkifejezése terén.

Részletek a tanári beszámolókból:

Erdélyi Eszter, a Szegedi Deák Ferenc Gimnázium tanára

A téma mindenkit foglalkoztatott, ezért összeszedtük a szegénységről meglévő tapasztalatainkat: van, akinek személyes kapcsolata van hajléktalanokat segítő egyházzal, van, akinek a szülei minden karácsonykor ugyanazt a hajléktalant ajándékozzák meg évek óta, s olyan is van, aki – saját bevallása szerint – még soha nem látott szegényt a környezetében. A témagazdák sok érdekes kérdést tettek fel arról, hogy mit tudunk személyesen tenni mi magunk, akik nem vagyunk sem szociális munkások, sem politikusok vagy egészségügyi dolgozók. Van-e lehetőségünk hozzájárulni ahhoz, hogy a helyzet jobbra forduljon? Összeszedtük, listáztuk a felmerülő lehetőségeket, amelyek közül a gyerekek végül a tájékozottságot, a személyes környezet toleranciára intését és segítségadásra való felhívását tartották legfontosabbnak. Kimondták, hogy minél felkészültebben szeretnének egy lehetséges vitaszituációban érvelni az olyan szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben, mint például: „Az ilyen emberek maguk tehetnek arról, hogy idejutottak”; „Ha akarnának, elmehetnének dolgozni”; „Mindenki annyit ér, amennyije van” stb.

Az volt a munkamódszerünk, hogy az előzetes irodalmi felvezetés után párokban dolgoztak a diákok. Otthon készített prezentációkkal mutattak be egy-egy olyan témát, amely felmerült az alapbeszélgetésben, de jobban utána akartunk járni. Ezek főként arra vonatkoztak, hogy a hajléktalanokkal, a mélyszegénységben élőkkel hogyan bánnak más európai országokban, milyen szociális megoldásokat találtak ki máshol. A prezentációkat megbeszéltük, és elgondolkoztunk azon, mit lehetne nálunk is megvalósítani. Voltak olyan kiselőadások, amelyek bemutattak egy-egy civilszervezetet, közösséget, például a Szo-cso-ma csoportot, a Fedél Nélkült, a szegedi Ételt adok, ételt kapok csoportot, a Heti betevő akciót, a szegedi Migszolt… Többen csatlakoztak is valamelyik önkéntes szolgálathoz.

A programunk végén ellátogattunk a szegedi „szeretetládák” egyikéhez, és mindannyian beletettük az akkor éppen üres tárolóba a hozott élelmiszercsomagjainkat. Többen megígérték, hogy rendszeres támogatói lesznek ennek a lehetőségnek.

Terray-Sógor Csilla, a balatonalmádi Magyar–Angol Tannyelvű Gimnázium és Kollégium tanára

Gelléri Andor Endre Ház a telepen című novellájával előzetes megbeszélés alapján otthon ismerkedtek meg a diákok. Az 1934-ben született művet a gazdasági világválság és hatása kontextusában értelmeztük, illetve párhuzamot kerestünk az 1989-es rendszerváltás és a 2008-as válság következményeivel. Ezt követően délutáni foglalkozás keretében – amelyet kolléganőm, Bognárné Fejes Anikó szervezett – az A Város Mindenkié (AVM) három aktivistájával és egy úgynevezett „utcajogásszal” beszélgethettek a tanulók. Az aktivisták történeteiből kiderült, hogy a történelmi-gazdasági okokon túl az alkoholizmus, a családon belüli erőszak vagy épp a család hiánya hogyan határozta meg utcára kerülésüket. A diákok közül kevesen beszélgettek eddig hajléktalanokkal, ezért általában nehezen fogalmazták meg saját gondolataikat, esetenként előítéleteiket. Sokat segített nekik az utcajogász bemutatkozása, aki elmondta, hogy középosztálybeli jogászként a saját előítéleteivel akart leszámolni, amikor kiment a Blaha Lujza térre a hajléktalan és lakásszegénységben élő embereknek jogi tanácsokat adni. A beszélgetést követő interaktív foglalkozás ugyancsak a hajléktalan emberek helyzetét tette átélhetővé. Másnap spontán beszélgetés alakult ki a diákok között. Immár sokkal bátrabban osztották meg egymással saját tapasztalataikat: például hogy hogyan segített az egyik diák szemetet szedni egy hajléktalannak…

A projekt honlapja:
szepiroktarsasaga.hu/iras_es_szolidaritas