Az érintés varázsa

Harry Frederick Harlow híressé vált, újszülött rézuszmajmokkal folytatott kísérletei alapján már az 1950-es években arra a következtetésre jutott, hogy az érintés, az ölelés ugyanolyan alapvető szükséglet, mint a táplálkozás. Az eredményeket megerősítették a második világháború után létesült árvaházak adatai is. Az intézetekbe került kisbabák közül nagyon sokan jelentősen elmaradtak a fizikai és mentális fejlődésben a családban nevelkedő gyerekektől, sőt, sokan meg is haltak életük első éveiben annak ellenére, hogy kifogástalanul higiénikus környezetben éltek, egészséges táplálékkal táplálták őket. Ami hiányzott, az az érintés, a ringatás és a személyre szóló gondoskodás volt.

Bruce D. Perry 2006-ban megjelent könyvében összegzi súlyosan elhanyagolt gyermekekkel szerzett tapasztalatai alapján az agy fejlődésének neuroszekvenciális elméletét. Ha a korai időszakban hiányzik a biztonságos ölelés, ringatás, a szeretetteljes kapcsolat, a gyermeki agy bizonyos területeinek fejlődése megtorpan, és csak akkor képes kiteljesedni, ha az elmaradt tapasztalatokat pótoljuk. Klinikai munkája során rengeteg adat állt Perry rendelkezésére elmélete megalkotásához, de a végleges megerősítést egy váratlan felfedezés adta. Kiderült, hogy az egyik, Perry által ismert nevelőszülőnél sokkal hamarabb rendbe jönnek a traumatizált gyerekek, mint másoknál. P. mama módszere egyszerű volt: a gyerekekkel nem az életkoruk szerint bánt, hanem adott szükségleteikre reagált. Ha egy nyolcéves fiú ijedtében úgy viselkedett, mint egy kétéves, akkor P. mama az ölébe vette, ringatta, simogatta, és addig duruzsolt a fülébe, amíg meg nem nyugodott. Ezzel pótolta a csecsemőkorban elmaradt szeretetteljes ölelést, ringatást, így lehetőséget teremtett a magasabb rendű agyterületek fejlődésére.

Terápiás érintés

Ma már számtalan kutatási eredmény erősíti meg Harlow és Perry sejtéseit. Bebizonyosodott, hogy az a 20. század közepén igen népszerű nevelési irányzat, mely szerint a gyermeket ölbe venni, ringatni elkényeztetéséhez vezet, rengeteg kárt okozott az érintett generáció tagjaiban. Sajnos ezek a nevelési elvek máig élnek, így a fiatal szülőknek nem könnyű kivonni magukat a hatásuk alól. Nagyszülők, sőt sokszor gyermekgyógyászok, védőnők, pedagógusok intik őket arra, hogy ha ölbe veszik, akkor elkényeztetik a gyereket. Mindeközben ma már a WHO által ajánlott technikák között találjuk az úgynevezett kengurumódszert, melynek lényege, hogy a koraszülött vagy újszülött kisbabákat lehetőség szerint életük első pillanatában az anya mellkasára helyezik, és ott is tartják, amikor csak lehetséges. Így gondozzák a picit, amíg haza nem térhet a család, és arra biztatják a szülőket, hogy továbbra is töltsenek a babával minél több időt testkontaktusban, például hordozókendő segítségével.

Többféle terápiás megközelítés igazolja, hogy a kora gyerekkorban kapott érintés, ringatás újraélése vagy pótlása gyógyító hatású. Erre alapoznak a különféle szenzoros integrációs terápiák (Ayres-terápia, TSMT stb.), a csecsemő- és gyermekmasszázs, az állatasszisztált terápiák és így tovább.

Távolságtartó kultúra

A mi kulturális közegünkben a korai érintésteli életszakaszból sok kisgyerek hamar eljut odáig, hogy szinte csak a gondozási tevékenységhez kapcsolódó testkontaktust kapja meg. A szülők nevelési céljai között gyakran szerepel, hogy a gyerek minél hamarabb önálló legyen, aludjon el egyedül, foglalja el magát. Megjelenik az elektromos zenélő, a forgó, villogó játékszerek és a számítástechnika egyre újabb és újabb vívmányai – ma az okostelefonok és tabletek, holnap már egészen mások. Háttérbe szorulnak az ölbeli játékok, a dögönyözés, birkózás, a ringatás, egyre ritkább, hogy ölbe veszik a kicsit, és úgy mesélnek neki, úgy nézegetnek könyvet, a mesélő hangja a tévéből, a számítógépből érkezik. 3-5 éves korra nagyon gyakran teljesen eltűnik a mindennapokból az ölelés, az összebújás. Virginia Satir pszichoterapeuta szerint napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz. Gary Chapman és Ross Campbell pszichológus szerzőpáros szerint az öt szeretetnyelv egyike a testi érintés az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás és a szívességek mellett. Vagyis van, aki leginkább az érintés, ölelés által érti meg, hogy szeretik. Egész életünket végigkíséri a simogatás, a ringatás, az ölelés elemi szükséglete.

Óv és véd

Az ölelés, a testi érintkezés a kisgyerek számára alapvetően biztonságot és bizalmat jelent. Nem csupán azért, mert tudja, hogy az ölelő karok megvédik a külső veszélytől, hanem azért is, mert érzi, hogy nem engedik meg, hogy ő maga veszélyesen viselkedjen. Vagyis önmagától is megvédik, ha szükséges. Amíg nem képes rá, addig nem kell felelősséget vállalnia a saját tetteiért. Amikor a szaladgáló gyereket elkapom, mielőtt beleesne a patakba, amikor megfogom a csapkodó kezét, hogy ne borítsa magára a forró levest, amikor fölkapom, és tető alá szaladok vele, ha kitör a vihar, akkor testemet és erőmet használva biztosítok neki védelmet. De ugyanígy szüksége lehet a felnőtt fizikai beavatkozására, amikor nem a környezet veszélyei, hanem a saját indulatai fenyegetik, vagy a határait próbálgatja. Sokszor látni játszótéren, óvodai öltözőben vagy másutt, hogy a szülő dühösen és kitartóan igyekszik szóval meggyőzni a gyerekét valami olyasmiről, amit pár mozdulattal meg lehetne oldani. „Ne szórd a homokot Dani fejére, már századszor mondom!”; „Nem érted, hogy lekéssük a buszt, ha nem bújsz bele végre a csizmádba?!” és így tovább. A szülő ott ül néhány méterre a gyerektől, és intelmeinek a hangerő fokozásával próbál nyomatékot adni. Kiabálás helyett sokkal hatékonyabb, ha az első olyan figyelmeztetés után, amit a gyerek láthatóan felfogott, odamegyünk, és kivesszük a kezéből a homokozólapátot, vagy felhúzzuk a lábára a csizmát. Miért lenne ez erőszakosabb eljárás, mint vörös fejjel üvöltözni még hosszú percekig? Ugyanígy segít, ha a törő-zúzó vagy verekedő gyereket felnyaláboljuk, és elvisszük a tett színhelyéről, majd ott beszéljük meg vele, mi is a teendő. A simogatás és a bántalmazás között más eszközök is a rendelkezésünkre állnak, nem csak a két véglet létezik.

Hogyan segítsünk a gyereknek az óvodában?

• Figyeljük meg, igényli-e a testközelséget!
• Ha igen, vegyük ölbe, amikor szomorú!
• Fogjuk meg a kezét, ha fél!
• Simogassuk a hátát, ha nem tud elaludni!
• Ha szeretnénk nála elérni valamit, forduljunk felé, menjünk oda hozzá, és érintéssel is nyomatékosítsuk a szándékunkat!
• Ha meg kell óvnunk valamitől, fogjuk meg határozottan, de soha ne okozzunk neki fájdalmat!
• Vegyük fel a kapcsolatot állatasszisztált terápiával foglalkozó szervezettel, szervezzünk terápiás kutyás foglalkozásokat!

Hogyan segítsünk a szülőknek?

• Osszuk meg a fenti tanácsokat velük is!
• Biztassuk őket, hogy játsszanak a gyerekkel ölbeli játékokat! Vegyék ölbe a kicsit, amikor mesélnek neki!
• Tartsák tiszteletben, hogy a gyerek mennyi és milyen érintést szeretne! Soha ne erőltessenek semmilyen testi kontaktust sem ők, sem más! Például ne biztassák, hogy pusziljon meg valakit, ha a gyerek ellenkezik!