A Tamás, a Frici, az Andris és az én anyukám nyolc éven keresztül volt SZMK-tag. Nem, ez nem a Szigorú Mamák Klubja volt, hanem azoknak a szülőknek a munkaközössége, akik vállalták, hogy a szülői értekezleteken túl is intézik az osztály életével kapcsolatos teendőket. Segítettek a kirándulások szervezésében, intézték az ajándékozásokat, és ha valami rendkívüli történt, és gyorsan kellett cselekedni (például amikor dílerek tűntek föl az iskola környékén), értesítették a többi szülőt is a titkos „riadóláncon”. Apukám is lelkes volt, amikor padot kellett javítani az elsős osztályteremben, vagy szendvicset készíteni egy-egy alsós osztályrendezvényre, de termet is szívesen díszített a többi apukával együtt. Mindezzel nem kevés terhet vettek le az osztályfőnök és jó néhány szülő válláról. Cserébe tudták, mi zajlik az iskolában, dönthettek a gyermekeiket érintő kérdésekben, és nem utolsósorban közösséget is építettek, amelynek tagjai az iskolai ügyeken kívül is számíthattak egymásra.
Habár ezt a fajta hozzáállást nem lehet és nem is szabad minden szülőtől elvárni, az azért sejthető, hogy ha valaki ilyen aktív családban nő fel, az maga is érzékeny lesz a környezete problémái iránt, nyitott lesz a szereplésre, az érdekérvényesítésre.
Az iskolás évek rendre hozzák azokat a helyzeteket és szerepköröket, amelyekben a gyerekek egyre több mindent tehetnek magukért és a társaikért. Van, amit kell csinálni, és van, amit lehet. Vannak feladatok (egyre nagyobb döntési szabadsággal és felelősséggel), és vannak lehetőségek (önmaguk kiteljesítésére, szórakoztatására). És van, amikor a kettő egy és ugyanaz a tevékenység, csak a gyermek szemszögéből vagy a tanár kommunikációja által másként látszik.
Egy szerepelni vágyó gyereket engedni kell, hogy osztálypénzt kezeljen, míg egy bátortalan gyereket biztatni. Az egyik magától jelentkezik az iskolaújság szerkesztőségében, hogy interjúkat készítene, a másikat úgy kell noszogatni, hogy próbálja ki magát riporterként.
Lapunk mostani számában a diákélet feladataiból és lehetőségeiből mutatunk be néhányat. Felelevenítjük az iskolai diákszínjátszás néhány emlékezetes, de talán kevésbé ismert pillanatát (Esterházy Páltól a Petőfi-rockig); mesélünk az iskolaújság és iskolarádió sok szakmabelit kinevelő, izgalmas világáról; megvizsgáljuk a kortárs gyermekirodalom iskolaképét; pszichológussal és osztályfőnökkel beszélgetünk arról, miként lehet a diákokat az önálló munka vállalása felé terelni; és bemutatjuk a Fazekas Gimnázium TérKommandóját, amely az iskola üres tereiből a diákok igényeinek megfelelő közösségi teret varázsol.
Működik Önöknél iskolarádió, vagy szerkeszthetik a diákok az iskola honlapját? Van állandó vagy alkalmanként fellépő diákszínpad, kórus vagy kisegyüttes? Van olyan üres terem vagy folyosószakasz, amit szívesen rábíznának a diákokra, hogy alakítsák át kedvükre? Szerintem már tudják is, kik lehetnek azok, akik azonnal örömmel elkezdenének szervezni és ötletelni. Engedjék, biztassák őket!
