Olvasási idő: 
13 perc
Author

Az állattartás kapcsolatot teremt a természettel?

Napjainkban számtalan családban tartanak állatokat, s bár korábban az otthoni állattartás praktikusabb válfaja volt a haszonállattartás, manapság ez teljesen megváltozott. Ám megannyi lehetősége van az embernek, hogy a természethez kapcsolódjon, mégis hallunk olyat, amikor valakinek az állata az egyetlen kapcsolódási pontja az élővilághoz − ami talán nem a legmegfelelőbb indok az állattartásra. Dr. Kubinyi Enikő etológussal, biológussal az iskolás éveiről, az etológusi pályakezdéséről, illetve a kutyatartás okairól és nehézségeiről beszélgettünk.

Mennyire volt meghatározó gyermekkorában a biológia iránti rajongása?

Nagyon érdekelt az élővilág. Kisállatokat tartottam, rengeteg dísznövényem volt, kertészkedtem, kirándultam, és mindent elolvastam, amihez hozzáfértem otthon vagy a könyvtárban. A ’80-as évekről beszélünk, még jóval az internet kora előtt.

Milyen élményei vannak kis- és középiskolás korából? A pedagógusai észrevették Önben a biológia és az állatok iránti érdeklődését? Ha igen, miként segítették a céljai elérésben?

A 16. kerületi Centenáriumi Általános Iskolában a biológiatanárom, Abonyi Mátyásné Magdi néni észrevette és biológiaversenyekre készített fel. Ennek köszönhettem a továbbtanulást is, mert második lettem az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola biológiaversenyén, így felvételi nélkül vettek fel biológia−kémia szakra. Magdi néni sajnos fiatalon meghalt autóbalesetben.

A középiskolában nem tűntem ki különösebben, hiszen a Radnóti az „elit” iskolák közé tartozik, szinte mindenki jól tanul, elvárás a tanulmányi versenyeken való részvétel is. De az a kezdetektől világos volt, hogy biológiával szeretnék majd felnőttként foglalkozni, és ehhez minden segítséget megkaptam a szaktanáromtól, Kropog Erzsébettől. Később ő volt a vezetőtanárom is, amikor elvégeztem a biológiatanári képzést.

Az egyetemen Csányi Vilmos etológus tanítványa lett, s végül Ön is mint etológus kezdte meg munkáját. Mit adott Önnek a Professzor úrral való közös munka, milyen tanulságokra gondol vissza szívesen?

„Nagymesterként” tekintettem rá, aki intuitívan, azonnal egy probléma lényegére tapint, és sokszor analógiákkal, képekkel, történetekkel világít rá a lényegre, adott esetben olyan szakmai érvek helyett, amiket kevesebben értenének meg. Rendszeresen előfordult például, hogy a Tanár úr a gödi tanszéki megbeszéléseken látszólag teljesen elmerült a postája átnézésében, aztán hirtelen feltett egy kérdést, ami azonnal rávilágított az előadás leggyengébb pontjára. És jellemző volt az is, hogy a kutyái viselkedésében olyan apró részletek tűntek fel neki, amik felett más átsiklott, ő viszont megalapozott velük egy új tudományágat. Csodáltam az intelligenciáját, a humorát, a rugalmasságát, a széles látókörét.

Lassan húsz éve, hogy nyugdíjba ment, de több fontos öröksége is velünk maradt. Az egyik, hogy a tanszékünk nagyon odafigyel a tudományos ismeretterjesztésre, igyekszünk minél több emberhez eljuttatni kutatásaink eredményeit. A kutatócsoportunkban, az ELTE Etológia Tanszékén alapvetően baráti, támogató, fesztelen hangulat uralkodik. A Tanár úr olyan embereket válogatott össze a kezdőcsapatba, akik kerülik a hatalmi fitogtatást, és hagyják szabadon dolgozni a beosztottjaikat. Ez szerintem növeli a csoporttagok kreativitását, lojalitását és munkakedvét. A kutyás csoport vezetését Miklósi Ádámnak adta át, aki később tanszékvezető is lett, és az ő szemléletmódja, támogatása nélkülözhetetlen volt a további sikerekhez.

A hazai kutatásainak jelentősége és fontossága a nemzetközi tudományos közegeket is elérte. 2009-ben Junior Prima-díjban, 2018-ban a L'Oréal-Unesco „A nőkért és a tudományért” elismerésben részesült, sőt az Amerikai Pszichológusok Társaságának díját is magáénak tudhatja. Hogy érzi, mennyire fontos etológusként a nemzetközi színtéren való jelenlét?

Az etológus természettudományos kutató, biológus, és nem is áll más lehetőség előtte, mint a nemzetközi színtér. A kutatói előrehaladást a jelentős nemzetközi folyóiratokban megjelent publikációk és az erre kapott hivatkozások számával mérik. A magas mérőszámok nélkülözhetetlenek a kutatási támogatások elnyeréséhez. Emiatt az ELTE-n az MSc biológus és a biológia PhD-képzés nyelve is az angol, mert igyekszünk a hallgatókat minél előbb felkészíteni a nemzetközi versenyre. Nálunk a tanszéki előadások és megbeszélések is angolul folynak, tekintettel a külföldi kollégákra és hallgatókra, akik szerencsére mindig sokan vannak. Magyarul nem is szoktunk tudományos cikket írni, arra viszont figyelünk, hogy az angolul megjelent publikációkról magyar sajtóközleményt is kiadjunk, és minden évben ingyenes kutyaetológia-előadásokat is szervezünk a kutatásainkról a magyar érdeklődőknek.

Több állatot tartunk ma az otthonainkban, mint régen?

Haszonállatot kevesebbet, kedvtelési célú állatot többet. Varga Györggyel és Gyuris Ferenccel, az ELTE Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszékének kutatóival nemrég jelent meg erről egy tanulmányunk (shorturl.at/gpuzK), amiből az derült ki, hogy a kedvtelésből tartott állatokra fordított idő és anyagi kiadás egyaránt növekedett a ’80-as évek óta, főként Budapesten. De azért a kutya- és macskatartás még mindig a községekben élők körében gyakoribb.

Fontos, hogy legyenek kedvenceink?

Egyéni szinten van, akinek örömet okoz és van, akinek nem. Nincs olyan adat, ami azt mondaná, hogy a kedvencek általánosságban javítanák az emberek mentális vagy fizikai jóllétét, de ettől még sok emberre természetesen jó hatással vannak, és a képzett munkakutyák nagyon hasznos munkát is végeznek. Szokás azt mondani, hogy az állatkedvencek összekötik a városi embert az élővilággal, de szerintem ez nem megfelelő indok az állattartásra. A szobanövények is betölthetik ezt a szerepet és a városi parkok is. Egy lakásba zárt macskáról vagy egy esőkabátban, világító nyakörvben aszfalton sétáltatott kutyáról nekem legalábbis nem a természet jut eszembe.

Hogyan változtatta meg a kutyákhoz való egyre erőteljesebb kötődésünk a társadalmi berendezkedésünket, jobban mondva a hétköznapjainkat? Mit jelent mindez a jövőre nézve?

A magyar háztartások 30 százalékában van kutya (https://shorturl.at/ilsCD), és a gazdák több mint fele családtagnak, tízből egy ember pedig a legfontosabb kapcsolatának tekinti. Nem hiszem, hogy a kutyatartás változtatná meg a társadalmi berendezkedésünket, inkább fordítva. A demográfiai és életmódbeli változások miatt egyre kevesebb a gyerek, öregedik a társadalom, sok a magányos ember. Ugyanakkor az ember társas lény, az evolúció arra hangolja, hogy gondoskodjon másokról és ő is sok figyelmet kapjon a társaitól, akikkel nagyon szeretik egymást, az életüket is áldoznák a másikért. Ezek a közösségek nyilvánvalóan megszűntek. A kutya bizonyos fokig pótolni tudja a hiányzó szeretetet, társas támogatást, értelmet, keretet adhat az életnek. Azt gondolom, hogy a mostani kultúránk nagyon támogatja a kutyák „majdnem ember”-ként kezelését, és ha nem tart valaki önvizsgálatot, hogy ő miért megy el ebbe az irányba, pótol-e vele olyasmit, amit megkaphatna emberektől is, akkor fennáll a veszélye, hogy még inkább eltávolodik másoktól, ami se neki, se a társadalomnak nem jó.

A kutyák fejlődését mennyire befolyásolja az állataihoz egyre inkább ragaszkodó ember?

Ha a kutyákról általános kérdést kapok, akkor nem állhatom meg, hogy elmondjam: a kutyák 80 százaléka az utcán él Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában, és nincs, aki a tulajdonának tekintené őket. A maradék 20 százalék szerepe viszont valóban átalakulófélben van. Egyre kisebb termetűek és egyre rövidebb a fejük, mert a „cukiságra” van igény. Ha a tenyésztők jobban figyelnének a viselkedésre, akkor egyre barátságosabbak, csendesebbek és nyugodtabbak is lennének a kutyák, mert a városi életmód ezt kívánja meg. Ez genetikai változás, de természetesen a kutyák környezete, tartásmódja is változik. Egyre gyakrabban látni, hogy kutyákat babakocsiban tologatnak, öltöztetnek, születésnapi bulit rendeznek nekik. Ha a kutya ezt eltűri, nem lesz tőle beteg és viselkedészavaros, a gazdának pedig örömöt okoz, és nem távolítja el a többi embertől, nincs ezzel különösebb gond. De azért az eszembe szokott jutni, hogy ha valaki gyerekről szeretne gondoskodni, akkor miért nem azt teszi. Ehhez nem muszáj saját gyereket vállalni, lehetne a rokonoknak és a szomszédoknak is segíteni vagy a helyi gyermekellátó szolgálatoknál jelentkezni önkéntesnek. A mai szülőkön túl nagy a teher, nagyon magukra maradnak a gyerekneveléssel.

Ön szerint jogosan éri kritika a városi állattartást?

A városi kutyák nagy része jól nevelt, mert muszáj annak lennie. Persze a kivételekre, az agresszivitásra irányul a figyelem, mert az az érdekes. Amit inkább gondnak látok, az a kertvárosokban az udvarba kicsapott kutya, akivel senki nem foglalkozik, és unalmában folyamatosan ugat, rémisztgeti a járókelőket. A városi kutyákat is le lehet mozgatni, élhetnek teljes életet, de ehhez persze sok idő kell. További gond, ha túlságosan elmegy a „gyerekszerűség” irányába a tenyésztés. A kerek fej, rövid orr, nagy szemek, amit a ma legnépszerűbb francia buldognál és a szintén népszerű mopsznál látunk, súlyos légzési, szem- és bőrproblémákkal jár. Állatorvosi segítség nélkül ezek az állatok nem sokáig maradnának életben, és az életminőségük is megkérdőjelezhető.

Életpályája igazán sokszínű, számtalan kutatással foglalkozott már. Jelenleg mivel foglalkozik, milyen kutatásokat végez?

Két kutatócsoportot vezetek, az MTA-ELTE Lendület Társállat Kutatócsoportot és az ELTE-NAP Kutyaagy Kutatócsoportot, utóbbit Andics Attilával közösen. A Lendület csoportban azzal foglalkozunk, hogyan hat a társállattartás az emberek mentális és fizikai jóllétére az állattal való kapcsolat függvényében, a NAP csoportban pedig a kutyák szaglása a fő téma viselkedési és idegtudományi megközelítésben. Még tartanak a korábban megkezdett öregedéskutatásaink is.

Milyen tanácsot adna azok számára, akik örömmel belevágnának a kutyatartásba?

Azt, hogy jól gondolják meg, mert − legalább 13 évig − megváltozik az életük. Egy kutyával naponta több órát foglalkozni kell, főleg, ha lakásban él. Komoly kiadással jár az etetés és az állatorvosi költségek, a nyaralásokat is máshogyan kell megszervezni. Valószínűleg a kutyaiskola árát is érdemes bekalkulálni, ha valaki nem tapasztalt kutyanevelő. A kutya szocializálása, képzése elengedhetetlen, és ez nem mindenkinek megy magától, kell hozzá segítség. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a genetikai hajlamok legalább annyira meghatározóak a kutya viselkedésében, mint a képzettsége, környezeti hatásai. Ezért gondosan kell kiválasztani, milyen kutya illik az életmódunkhoz, körülményeinkhez, személyiségünkhöz.

Fajtán belül is nagyok az eltérések, ezért már a leendő kiskutya szüleivel is érdemes megismerkedni. Menhelyről pedig lehetőleg tapasztalt szakértő segítségével válasszunk kutyát. A traumatizált, viselkedési problémás kutyák kezelése nagyon nehéz, és sokszor szakembert kíván. Ha valakinek félős vagy agresszív kutyája van, akkor nem az örömről szól a kutyatartás, hanem a stresszről. A fajtatiszta kutyák között gyakrabban előfordulnak genetikai betegségek is a beltenyésztés hatásaként, ekkor az állatorvosi költségek és a kutya fájdalma lesz teher.

Mindezt azért soroltam fel, mert a kutyatartás tényleg nem gyerekjáték, és ha csak azok fogadnak be kutyát, akik minden nehézséget átgondoltak és azokat vállalni tudják, akkor megvalósulhat a felelős állattartás Magyarországon, megszűnhetnek a menhelyek, és minden kutya és gazda nagyon boldog életet élhet.