Te egyébként szereted Aranyt? – szegezte nekem múltkor egy ismerősöm. Váratlanul ért a kérdése. Tényleg, ilyesmiről nem szokás Arannyal kapcsolatban érdeklődni. Petőfivel még csak-csak, na de Arannyal! Aztán felmerült bennem, hogy talán érdemes volna mindenkit a saját Aranyáról kérdezni. Hogy ő hogyan találkozott először vele, mely műveiből tudna kapásból idézni, mit mondana a költőről, ha álmából felébresztenék?
Nekem Arany a gyerekkori nyaralások legnagyobb élménye. Amikor nagymamám – a millió egyéb holmi mellett, úgymint ágynemű, saját kispárna, törlőrongyok, ébresztőóra, kis, gusztusos műanyag edénykészlet bármely felmerülő igényre (pl. körömáztatás), terítő, kempingasztal, a saját bögrécskéink, amelyeken szalagok voltak, szóval egy hadtápnyi rakomány mellett elhozta a gyönyörű Arany-kötetet. A keménykötéses, nemes könyv ma már nálam van. És benne minden nyári préselt virág és emlék, ami megőriz embernek.
A könyv nem holmi olvasgatáshoz kellett, amolyan visszafogott kultúrélvezethez. Ahhoz kellett, hogy minden egyes verset eljátszhassunk. A Híd-avatást – „Szólt a fiú: »Kettő, vagy semmi!« / És kártya perdül, kártya mén” –, a Tetemre hívást, amiben Kund Abigél „vércse-visong”, A walesi bárdokat, amelybe a próbák során valahogy egy-egy röhögés is belekerült (különösen az „Ah! lágyan kél” kezdetű strófánál – ki tudja, miért). Volt, hogy átjöttek a szomszédos faházból, mi dübörög ennyire: akkor ugráltunk le a hídról, és döngött a padlat. És volt, hogy megborzongtunk a nagyszerűségtől, és elsírtuk magunkat, mint például a Szent László végén.
Annyi mindent értettem meg ezekből a versekből, a Szőke Panniból, A bajuszból, A gyermek és szivárványból. Ezekben a napokban „Páros ívű szép szivárvány / Koszorúzta keletet” – és én, a fiúval ellentétben, el is értem azt a gyönyörű égi tüneményt, a szívem és a tudatom megtelt a magyar nyelv gazdag, komoly, hibátlan szépségével, szeretetével, ismerősségével. Közben pedig játszottam, boldogan, önfeledten.
A fiam kisiskolás korában a Szent Lászlót választotta a szavalóversenyre – leszidták, hogy túl komoly. De mi tudtuk, hogy nem az – az egyik legszebben megírt történet a régmúltból. Én, ha néha beszűrődik egy-egy verssor valamiféle életesemény kapcsán, önkéntelen is kimondom – nem egyszer megütközést váltva ki. Múltkor például a nőkről és az öregedésről volt szó, s nekem beugrott A bajuszból, hogyan bánt a nagy méltóságra törekvő Szűcs György dolgos feleségével: „S bajuszt kapván áldott nője, / Elkergette, vén korában.” Pedig micsoda pontos megfigyelés a negyven feletti testi változásokról! És amikor a Margit hídon naponta utazom, elmosolyodom, amikor „záros kapcsa” fölött zöttyen a villamos, mert hiszen az még a felújítás után is megmaradt.
Sokat segít ez a közeli, bizalmas kapcsolat Arany költeményeivel. A minap egy köszöntő átnézésére kértek meg, amelynek az évforduló miatt egy Arany-idézet volt a mottója. Pontosabban egy idézet, amelyet Aranynak tulajdonítanak az interneten. De ahogy olvasta az ember, rögtön lehetett tudni, hogy lehetetlen, hogy ez a 200 éve született mester szövege legyen. Aki egyszer tapintotta az ő sorainak szövését, már soha nem téveszti el… Így sikerült megmenteni a köszöntő szerzőjét a kínos tévedéstől.
Arany velem él, 45 éve, mert most már úgy hiszem, születésem óta. Ahogyan az is velem van mindig, akitől közelségét ajándékba kaptam. Nem állítom, hogy a költő lenne a kútfőm mindenben, inkább annak forrása, hogy a komolyságot szépnek, a jó szót igaznak láthassam.
És az Önök Aranya milyen? És tanítványaiké? Megtörtént már vagy még hátravan a nagy találkozás a legszerényebb géniusszal, akiről nem szokás – mert nem érdemes – megkérdezni, hogy szeretjük-e?
