Anyanyelvünket élethosszig tanuljuk

2008-as megnyitása óta, immáron több mint 15 éve veszi ki részét A Magyar Nyelv Múzeumának élén a nyelvművelés nemzeten és nemzedékeken átívelő feladatából. Hogyan lehetséges a nyelvet kiállítások tárgyává tenni, bemutatni?

2008. április 23-án nyílt meg Széphalmon (Sátoraljaújhely) A Magyar Nyelv Múzeuma. Az ötletadó Pásztor Emil nyelvész volt, aki 1994-ben, a Kazinczy Ferenc Társaság közgyűlésén mondta el gondolatait egy állandó nyelvtörténeti kiállítás és egy konferenciaterem létrehozásáról. 14 év múltán az álomból valóság lett, s azóta A Magyar Nyelv Múzeuma rendületlenül szolgálja anyanyelvünket.

Célunk az, hogy a látogatóval megismertessük anyanyelvünk csodálatos gazdagságát, és tudatosítsuk, hogy anyanyelvünk szellemi otthonunk. A Nyelvmúzeum a „Nyelvében él a nemzet” eszme intézményesítése, ezt az eszmét tettük cselekvési programmá: rendezvényekkel, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, kiadványokkal, muzeológiai munkával és kiállításokkal. Anyanyelvünk ezer meg ezer szállal átszövi életünket, és mi így, a maga valóságában, mindennapjainkat meghatározó voltában, összetettségében akarjuk megmutatni, s ezért segítségül hívjuk a társtudományokat is: történelmi, irodalmi, művelődéstörténeti vonatkozásaiban is bemutatjuk a magyar nyelvet.

Nem egyszerű „tárgyiasítani” a nyelvet, leleményesség, eredeti ötletek szükségesek hozzá, de örömmel mondom, hogy munkatársaimmal – az első években a miskolci Herman Ottó Múzeummal, 2013 óta pedig a Petőfi Irodalmi Múzeummal – mindig megtaláltuk a hatékony megoldásokat. Miközben nem volt előzmény: a Nyelvmúzeum az egyetlen anyanyelvi múzeumunk, ezért a nyelvészeti muzeológia elméletét és gyakorlatát Széphalmon teremtettük meg.

Meglátása szerint mi a szerepe a múzeumi környezetnek és a múzeumpedagógiának a nyelvművelés fiatalokhoz való közelítésében és népszerűsítésében?

A Magyar Nyelv Múzeuma célja a tudatos nyelvhasználatra nevelés és az anyanyelvhez való kötődés erősítése. A múzeumpedagógiai foglalkozások egy-egy témában kínálnak elmélyedést, amelyet segít a sajátos múzeumi környezet: a kiállítások és a több mint öthektáros Kazinczy-kert, ahol a múltnak, jelennek és jövőnek különleges összeszikrázása tapasztalható meg. A Kazinczy-sírtól a neoklasszicista emlékcsarnokon át a modern nyelvmúzeumi épülethez jutnak el a fiatalok, és közben szellemi utat is bejárnak: ráeszmélnek a nyelv történetiségére és egyidejűségére – anyanyelvünk lelki örökségünk hordozója, párbeszéd őseinkkel, de mindig a jelenben, s ez felelősséggel jár. Ez persze tömény megfogalmazása a lényegnek, amelynek megértését, átélését segíti a múzeumpedagógia. Amivel mi foglalkozunk, az a közművelődési jellegű vagy élményközpontú anyanyelvvédelem. Feladatunknak érezzük a kötődés elmélyítését, az anyanyelvi otthonosságérzet erősítését, mert aki szereti anyanyelvét, meg is akarja őrizni azt.

A fiatalok is örömmel fedezik fel a magyar nyelv gazdagságát, erejét, játékosságát. Az anyanyelv-pedagógia egyik leghatékonyabb eszköze éppen a nyelvi játék és nyelvi humor, amely nem a felszín kapargatása, éppen ellenkezőleg: megmutatja a mélységet, beavatás a nyelv csodálatos világába. A múzeumnak kétségtelenül előnye, hogy ezt a pedagógiai munkát nem közoktatási, hanem egy nagyon izgalmas, a rácsodálkozásra is alkalmat adó környezetben tudja megtenni.

2021 decembere óta az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnökeként is tisztelhetjük. Milyen feladatokat lát el e tisztségében?

A közművelődésből – és a közgyűjteményi világból – érkeztem az anyanyelvi mozgalomba, így abban van tapasztalatom, hogy egy intézményben mit lehet kezdeni az anyanyelvvel mint témával: hogyan lehet megszólítani a legszélesebb közönséget, minden korosztályt tárlattal, múzeumpedagógiai foglalkozással, kiadvánnyal, rendezvénnyel, versennyel. Részben ezt teszi az Anyanyelvápolók Szövetsége is. Nyelvmúzeumi tapasztalataimmal segítem a munkát, előadásokat tartok táborokban, részt veszek a versenyek zsűrizésében, különböző rendezvényeken és az elnökség tagjaként a stratégiaalkotásban. A Szövetség küldetése pontosan meghatározott: versenyek (Édes anyanyelvünk, Szép magyar beszéd), táborok szervezése, nagyrendezvények megvalósítása (a magyar nyelv hete, a magyar nyelv napja), az Édes Anyanyelvünk folyóirat kiadása, de legfőképpen az anyanyelvápolók közösségének összefogása és gyarapítása, az újabb és újabb nemzedékek bevonása. Ehhez pedig meg kell találnunk a megfelelő módszereket. Kiemelt cél tehát a fiatalok megszólítása, a nemzedékek kézfogásának erősítése. A múzeumban megszerzett tudást ebben a feladatban is tudom hasznosítani, hiszen látogatóink jó része iskolás. És kiemelt cél az érdekképviselet: a magyar nyelv érdekeinek a képviselete.

Mi a szerepe az emlékezetnek a nyelvművelésben és nyelvápolásban, illetve a hétköznapi nyelvhasználatban és a spontán beszédben?

Egy szempontot emelek ki, mert az emlékezet a múlt nagy teljesítményeire emlékezést, a mintakövetést is jelentheti. Már Kazinczyék korában is kérdés volt, hogy van-e nyelvi norma, követendő nyelvhasználati minta. Révai Miklós és Kazinczy Ferenc a régebbi korok írásban fennmaradt nyelvében – Pázmány Péter ideje volt szerintük a nyelvi virágkor – látta a példát, Verseghy Ferenc az élő nyelvszokást – persze a kor művelt nyelvhasználatát – tartotta mintának. Ma is érvényes a kérdés: elfogadjuk-e a nyelvet úgy, ahogyan a használatban ma gyakorta látjuk, halljuk; szegényes szókinccsel, nyelvtanilag döcögő, torz mondatokkal, hanyagsággal, igénytelenséggel, vagy állítsuk mintaként a nyelvhasználók elé például a klasszikus irodalom gazdagságát, erejét, olyan szövegeket, megnyilatkozásokat, amelyek nyelvi igényességet mutatnak, azt hirdetve ezzel, hogy lám, így is lehet. Talán így is kell. Én magam természetesen ezt képviselem. Ehhez viszont meg kell ismernünk a nyelv gazdagságát – fel kell vérteznünk magunkat a nyelvi eszközökkel –, és törekednünk kell a tudatos nyelvhasználatra.

Mit jelent Önnek az Anyanyelvápolók Szövetségének küldetése? Mit jelent a közösség a nyelvművelés szempontjából?

Több kulturális szervezettel van kapcsolatom, és tudom, milyen nagy a közösség ereje. Elsődleges cél tehát, hogy a közösség megmaradjon, hogy legyenek találkozók, beszélgetések, eszmecserék, hogy megsokszorozódjon az erő. Az Anyanyelvápolók Szövetsége célja az anyanyelv megszerettetése, az anyanyelv iránti szeretet erősítése. Ennek nemzetstratégiai jelentősége van. A Szövetség versenyeivel, táboraival évente sok ezer fiatalt szólít meg, felhívja figyelmüket arra, hogy anyanyelvünkkel törődnünk kell, s közben azt az élményt adja meg nekik, hogy ez a foglalatoskodás, az anyanyelvápolás örömteli, és segíti az embert az élet minden területén. Hiszen aki igényesen, választékosan, érthetően beszél és ír, gazdagabb, erősebb, hatékonyabb, bármilyen feladatot, munkát is végez.

A Szövetségben együtt dolgoznak fiatalok és idősebbek, egyetértésben, ki-ki azon a területen, amelyet ismer, ahol járatos. Ennek, tehát magának a szövetségnek: az anyanyelvért való közös cselekvésnek, az anyanyelv szolgálatának megőrzése a legfontosabb.

Ön híresen igényes beszédei szerkesztettségére és előadására, azok spontán hatására. Miket tart a legfőbb nyelvművelői erényeknek?

Fegyelem, figyelem, tudatosság, igényesség. Ez mind fontos szóban és írásban is. Kazinczy azt mondta, hogy „minél több a festék, annál szebben dolgozhat a festő”. Hite szerint a nyelv célja, hogy „érzéseinket és gondolataink a legvékonyabb, legtestetlenebb hanyatlékjaiban is fesse.” Erre anyanyelvünk ma is alkalmas: vissza tudjuk adni általa a világ összetettségét, ki tudjuk fejezni a legfinomabb árnyalatokat is. A kérdés az, hogy élünk-e a magyar nyelv páratlan gazdagságával. Szerintem erre kell törekednünk: gyarapítsuk szókincsünket, ne hagyjuk elveszni nyelvjárásainkat (őrizzük, hordjuk be tájszavainkat), tudjuk, ismerjük fel, hogy melyik beszédhelyzetben melyik stílust, regisztert kell használnunk. Ez bizonyosan javára válnék minden nyelvhasználónak. És nem lehet takarékoskodni a gondolkodással. Gondolkodjunk, mielőtt megszólalunk, irányítsuk (ellenőrizzük) kimondott szavainkat! Legyen súlya a szavunknak! Milyen szép, kifejező anyanyelvünk, amikor különbséget tesz „üres beszéd” és „súlyos szavak” között. Nem utolsósorban pedig legyünk érthetők, követhetők, tiszteljük meg ezzel azokat, akikhez szólunk!

S van valami, amire folyamatosan emlékeznünk kell, amiről többet kellene beszélnünk. A nyelvi megnyilatkozás cselekedet: kimondott és leírt szavaink hatnak, a mindennapi nyelvhasználatban is. Nem igaz, hogy a kimondott szó elszáll: az átokmondás, a sértés fáj annak, akit illet, a hazugság bizalmat rendíthet meg, miként a dicsekvő, harsány beszéd is jellemzi „gazdáját”. Minden szó nyomot hagy, s e nyomok egyaránt formálják egyéni és közösségi sorsunkat.

Meglátása szerint mi kell ahhoz, hogy valaki nyelvszeretőből, laikus nyelvvédőből nyelvművelővé váljék?

Ha van élethosszig tartó tanulás, akkor anyanyelvünk tanulása az. Mindig gazdagíthatjuk szókincsünket, lehetünk egyre igényesebbek és választékosabbak, pontosabbak a nyelvhasználatunkban. Mindenki felelős anyanyelvéért, és használatának minőségével hat a sorsára – a nyelv és önmaga sorsára is. Az anyanyelv erejét, jövőjét az adja, ha a beszélői megőrzik bőségét. Ha tehát valaki odafigyel arra, hogyan beszél és ír, ha megnyilatkozásaival példát mutat, mintát ad másoknak, akkor joggal nevezhetjük nyelvvédőnek. Mert leginkább ezt jelenti az anyanyelvápolás, gondoskodunk róla, miként a kertünkről: vigyázunk rá, hiszen nekünk, értünk van, tápláljuk, hogy minket táplálhasson.

Anyanyelvünk közös kincsünk, s miként Mesterem, Kováts Dániel tanár úr mondta: „e közös kinccsel sáfárkodni egyéni és nemzeti kötelességünk.” Ha pedig valaki igazán tevékeny nyelvművelő akar lenni, csatlakozzon az Anyanyelvápolók Szövetségéhez! S előtte vagy utána jöjjön el Sátoraljaújhelyre, Széphalomra, A Magyar Nyelv Múzeumába!