Anyanyelvünk és a kreativitás

– Professzor úr, miért tartja fontosnak anyanyelvünk védelmét?

– Egy nemzetnek, így a magyar nemzetnek is az azonosságtudatához elsősorban az kell, hogy legyen anyanyelve. Az anyanyelvünk meghatározza a kultúránkat, a kultúránk pedig meghatározza a jelenünket és a jövőnket.

– A Százak Tanácsán tartott hozzászólásában Ön a magyar nyelv és a tudományos kutatás kérdéseinek az összefüggéseit mutatta be. Hivatkozott többek között Teller Edére, aki leírta, hogy felfedezéseinek sikerét Ady Endre költészetének köszönheti, valamint kiemelte, hogy Balázs Nándor fizikus, Einstein munkatársa szerint is hozzájárul a kreativitás kialakulásához a magyar anyanyelv.

– Teller Ede nagyon szerette a magyar költészetet, főleg Ady Endrét. Pontosan azért, mert, amint ki is fejtette, az a képi gondolkodásmód, ami példának okáért Ady Endre költészetében megvan, segítette őt több fizikai felfedezésnek a kiműveléséhez.

Balázs Nándor részletesen indokolta, hogy ő miért tartja nagyon fontosnak a magyar nyelvet a fizikai kutatások szempontjából; kimutatta, egyébként másokkal együtt, hogy a magyar nyelv rendkívül képi módon gondolkodik. Vegyük például bármely Petőfi verset, mindegyikben van valamiféle képi vonatkozás. Weöres Sándorról most nem beszélek, aki tulajdonképpen egy képi költészetet tett le az asztalra. A magyar nyelv nagyon szorosan kapcsolódik a képi gondolkodáshoz, nem úgy, mint az indoeurópai nyelvek, amelyek nem képi módon gondolkodnak és beszélnek, hanem absztrakt módon. Ennek megvan a történeti háttere, hogyan alakulhatott ez ki, és itt jön a két agyfélteke, amelyet én részben kutatok is. A bal féltekéről tudjuk, hogy ott a beszédközpont. A nyelvi központ az agyféltekében a bal félteke, de az absztrakt beszéd féltekéje a jobb félteke, amely nem tud beszélni, néma. És mégis, e némaságának van egy fantasztikus előnye, nevezetesen, hogy a művészetek képi látásmódja, a háromdimenziós látásmód, és egyáltalán a látásmód, az erőteljesebben lokalizálódik a jobb, mint a bal féltekére. Vagyis a két félteke között munkamegosztás van, és ez a nyelvben is megjelenik.

Balázs Nándor Amerikában élt, és a Fehér Házból megkérték, hogy szíveskedjen megmondani, honnét van ennyi magyar tudós. Akkoriban volt az atomkorszak, és tudjuk jól, hogy a magyar tudósok közül négy embert úgynevezett „Marslakók”-ként szoktak emlegetni. Ennek az volt az oka, hogy amikor az első elméleti és gyakorlati tudnivalókon dolgoztak az atombomba elkészítéséhez, akkor történetesen négy magyar és egy olasz – Fermi – professzor dolgoztak együtt, és sokat beszélgettek. Ha szakmai vita támadt, a magyarok – Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő – elkezdtek egymás között magyarul beszélni. Ott volt szegény Fermi, aki nem értett ebből egy szót sem. Ő mondta azt, hogy ezek az emberek valószínűleg nem földi emberek, talán valahonnét a Marsról jöttek, innét van a „Marslakók” kifejezés. De kétségtelen, hogy amikor Balázs Nándornak ki kellett mutatnia, miért van az, hogy sok nagy kutató és tudós magyar, mi a közös bennük, akkor jött rá, hogy ennek egyetlen oka a magyar anyanyelvük, vagyis a magyar tudósok képi módon gondolkodnak, és a fizikai, valamint a tudományos megoldásokban ez a képi gondolkodás rendkívül fontos. A magyar nyelv sokkal könnyebbé teszi, példának okáért bizonyos fizikai felfedezések megtételét és kidolgozását, mint más nyelvek. Tehát ilyen szempontból nagyon szoros kapcsolat van a mi képi módon gondolkodó nyelvünk és a tudományos felfedezések között.

– Ha ezt már tudjuk, akkor az iskolai oktatás során miért nem fejlesztik tudatosabban a jobb agyféltekét is?

– A jó iskolai oktatás pontosan azt csinálja, amit Konfuciusz (vagy Kung Fu-ce) kínai államférfi tett (körülbelül egy időben Buddhával), akinek hatalmában állt, hogy az iskolai rendszerbe beleszóljon. Előírta, hogy az akkori kínai iskolai rendszerben kötelező táncot, éneket, zenét, rajzot és költészetet oktatni a legalsó fokon is! Ennek következtében – mondja Kung Fu-ce – harmonikus emberek jönnek ki az iskolából, ami nagyon fontos. Bár ő nem tudta, hogy van két félteke, amit mi már tudunk. De már tudjuk azt is, hogy ez a harmónia valójában csak úgy jöhet létre, ha nemcsak a bal féltekénket használjuk. Sajnos ma elsősorban ezt használják az úgynevezett euroatlanti társadalmakban, vagyis beszélünk, írunk, olvasunk és kész, tehát a jobb féltekével nem foglalkoznak. Pedig a jobb féltekében olyan tulajdonságokat rögzített a törzsfejlődés, mint például az ének és a zene. Szokták is a muzsikáról mondani, hogy nem más, mint a jobb féltekének a beszéde, amivel sok mindent ki lehet fejezni. Hogy ez mennyire így van, a zenéről Lev Tolsztoj a következőt mondta: a zene rendkívül fontos az emberek életében, mert nem más, mint a gondolkodás gyorsírása. Ki is fejtette bővebben. Azt mondta, a beszédünk töredékes, néha megállunk, visszatérünk valamire – ezt teszem én is most itt a riportban. A zene sokkal többet tud. A zene – mondta Lev Tolsztoj – a beszédtől eltérően sokkal általánosabban tudja kifejezni a gondolatokat, az érzéseket. Tehát ezért nagyon fontos a jobb féltekében a zene. De van egy másik nagyon lényeges tulajdonság is, amely elsősorban a jobb féltekéhez kapcsolódik, ez a kreativitás, az alkotóképesség.

Egy példát mondok: az alkotóképességhez tartozik például a tudományban, hogy egészen új dolgokat tudunk fölfedezni. A fölfedezés öröme az a jobb féltekének az öröme. Ehhez az kell, hogy az agyunk, illetve a jobb féltekénk képes legyen arra, hogy teljesen ismeretlen dolgokkal is foglalkozzon. Tudni kell, hogy a bal, tehát a logikus gondolkodás féltekéje, csak a logikailag már lejátszott dolgokkal foglalkozik, az ismeretlen ügyeket nem szereti, az ismeretlen dolgokkal foglalkozzon a jobb félteke. A tudomány pedig nem más, mint új és ismeretlen dolgoknak a fölfedezése, földolgozása. Amikor ez megtörténik a jobb féltekében, akkor természetesen átteszi a bal féltekébe. Ez úgy lehetséges, hogy a két félteke között van kétszázmillió idegrost, ami ide-oda közvetít a két félteke között. Tehát ettől van egységes agyunk, ami azonban két féltekéből áll. A kreativitás, ami elsősorban abból áll, hogy ismeretlen dolgokkal tudjunk úgy foglalkozni, hogy az valahogyan ismertté váljék előttünk, ez tulajdonképpen a jobb féltekének az egyik jelentős tulajdonsága.

– Ezek szerint, akinek „fejletlen” a jobb agyféltekéje, nem is érdeklődik, nem is kíváncsi? Tehát ez a fajta kreativitás, vagy ez a kutató szellem nála háttérbe szorul ahhoz képest, akinél fejlettebb a jobb agyfélteke?

– Igen, így van. Tehát a kreativitás olyasmi, aminek a lehetőségével minden újszülött megszületik. Hogy azután később lesz-e belőle valami, vagy sem, az az iskolában és a családi életben fog kialakulni. Miért mondom a családi életet? Azért, mert a kreativitásnak az egyik nagyon fontos segédereje, hogy így mondjam, az, ha mesélünk. A mese alapvető fontosságú a kreativitás kialakulásában. A kisgyerekeknél rendkívül fontos, hogy az anya vagy az apa, este, amikor a kisgyerek lefekszik – legyen két-három, hat-, vagy akár nyolc-tíz éves –, mesét mondjon neki. Az egyik lányom, amikor 6-7 éves volt, és a feleségem meséskönyvekből, például Illyés népmeséiből olvasott föl neki, egyszer csak azt mondta: Anya, most a szívedből mesélj! A szívedből mesélj – ez annyit jelentett, hogy találj ki történeteket, és azt mondd el.

Miért fontos a gyerek számára, hogy hallja a mesét, ne csak lássa? Sokkal jobb, ha csak hallja, mert akkor az agya elkezd dolgozni, elkezdi elképzelni, hogyan néz ki a farkas, meg Piroska a mesében. És mi minden van Piroskának a kosarában, és a nagymama miért várja. Vagy a hétfejű sárkánynak hogy néz ki a hét feje… És mi történik, amikor az egyiket a hős levágja, meg a másikat is levágja, és hogyan néz ki egy ötfejű sárkány? Most olyan példákat mondtam, amelyeknél sokkal jobb példák is vannak, de a lényeg az, hogy a gyermek elképzeli magában azt, amit hall, és ez tulajdonképpen a képzelőerő fejlesztése, ami azonos a kreativitás fejlesztésével, tehát nagyon fontos.

– Hogyan fejleszthető a kreativitás, a kutató szellem, illetve a jobb agyfélteke a felnőttkorban? Tehetünk ezért valamit mi magunk?

– A felnőtteknél is fontos a mese; és a mesét hol tudjuk megszerezni? Részben, amit hallunk, az is meseszerűen előadható, de fejlesztjük akkor is, amikor olvasunk. Itt szeretném fölhívni a figyelmet, hogy az olvasás nagyon fontos, nemcsak az újságolvasás, hanem a szépirodalom olvasása. Például a regények! Egy Jókai regényt sajnos most már mind nehezebb elolvasni, mert nagyon sok benne a latin kifejezés, amit már nemigen értünk. De például Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső gyönyörűen írja le a dolgokat, nagyon szépek a regényeik. Kosztolányitól a Néró, a véres költő-t tessék elolvasni, mert abban annyi minden benne van, és gyönyörű magyar nyelven! Tehát könyveket, regényeket kell olvasni, mert az mind a képzelőerőnket fejleszti, és ennek következtében a kreativitásunkat is.

– Professzor úr szerint hogyan őrizhető meg idősebb korban gondolkodásunk, agyunk teljesítőképessége? Mit tehetünk annak érdekében, hogy fejlesszük, vagy legalábbis szinten tartsuk a gondolkodásunkat?

– A gondolkodásunkhoz hozzátartozik, hogy beszélünk és verseket tanulunk. Nagyon fontosnak tartom gyermekkorban és kamaszkorban a memoritereket. Az iskolában ezt a feladattípust valamikor kiirtották, mondván, hogy teljesen felesleges, de én azt hiszem, fontos és szükséges a memoriter. Miért? Azért, mert amikor egy verset megtanultunk, és tényleg megtanultuk, akkor nemcsak a szókincsünket fejlesztettük, hiszen a szépség, az esztétikum is együtt jár egy jó verssel.

Elmondanék egy saját példát erre vonatkozóan. Én nagyon szerencsésnek érezhetem magam. 16 éves koromban 6. osztályos gimnazista voltam, tehát a mostani beosztással azt hiszem 10. osztályos a Ciszterci Gimnáziumban. Játszottunk az egyik óra alatt, ahogy szokásos, szurkáltuk egymást hátulról, és én az előttem ülő fiút túlságosan mélyen találtam megszúrni, ő fölugrott és fölkiáltott. Magyaróra volt, február. A magyartanár természetesen kihívott bennünket. Ez nagyon régen volt, akkor még nem volt elítélendő, hogy a tanár mind a kettőnknek adott egy-egy pofont. Majd, amikor ez megtörtént, utána tisztázta a helyzetet, a másik diákot a helyére küldte, nekem pedig kiadta a penitenciát. Ez egy szerzetesi gimnázium volt, akkor, amikor még hat napos volt az iskola, tehát szombaton is volt tanítás, és magyaróra majdnem minden nap, tehát öt magyaróránk biztosan volt egy héten. A tanárom azt mondta: „A tanév végéig minden magyarórát te fogsz kezdeni egy új versnek a felmondásával”. Tényleg nagyon kemény büntetés volt, de mai fejjel már egyáltalán nem tartom büntetésnek. Rengeteg verset tanultam meg, a leghosszabb Ady-, vagy éppenséggel Vörösmarty-verseket. A Vörösmarty-versek fantasztikusak, szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani, hiszen az egyik legnagyobb magyar költőnk volt a 19. században. Tehát hosszú verseket is megtanultam, és föl is mondtam minden órán egy-egy újat. Aztán egy idő után a tanár már kezdte unni, és azt mondta az első versszak után: na most az utolsó versszakot mondd, mert így ellenőrizte, tudom-e végig. Sok verset megtanultam, és hosszú időn keresztül éreztem, hogy az a szókincs, amit ezeken a verseken keresztül kaptam, továbbra is dolgozik bennem. Tehát nagyon fontosnak tartom a memoritert, mert fönntartja a gondolkodásunkat és fejleszti a szókincsünket. Soha nem felejtem el, édesapám, aki ugyancsak ebbe a gimnáziumba járt, amikor még erős latintanítás volt, számos latin közmondást megtanult diákként. És 80 éves korában még mindig tudta ezeket, mert időről-időre újra elővette. Tehát a régi dolgokat elő lehet venni, lehet ismételni, és így tulajdonképpen a gondolkodásunkat is tudjuk frissíteni.

– A memoriter, a korábban tanultak ismétlése mellett hasznos lehet-e gondolkodásunk frissen tartásához az új ismeretek tanulása, vagy akár a nyelvtanulás idős korban?

– Feltétlenül! Idős korban is, és korábban is! A nyelvtanulás egyébként olyasmi, amit érdemes fiatalabb korban elkezdeni, mert akkor még plasztikusabb az idegrendszer. Mert az idegrendszernek is van egy története, és természetesen az agyunknak is van egy története. A legplasztikusabb, amikor még sok mindent tud, tulajdonképpen 30-35 éves korig. De ha valaki megtanult tanulni ebben az időszakban, akkor ez egészen 80 éves korig tarthat, tehát a tanulás, és ezen keresztül az új információk beépítése az agyba, szinte korlátlanul működik.

– Professzor úr korábban a Janus Pannonius Tudományegyetem rektora, majd a rektori konferencia elnöke, valamint az első Orbán-kormány első nemzeti kulturális örökség minisztere volt. Mit tart a felsőoktatás legfontosabb feladatának?

– A felsőoktatásnak vannak szegmentumai, tehát vannak főiskolák és vannak egyetemek, ez már régebben így alakult ki. Azt, hogy mi a főiskolák szerepe a társadalom és az ifjak életében, most nem akarom részletezni, de nagyon fontos, hogy a gyakorlati teendőkre koncentráljon. Az egyetemek feladata kicsit más, mivel nem a gyakorlati, hanem az elméleti képzés a feladatuk, a gondolkodás képességének a további csiszolása. Fontos megtanítani, hogyan tudunk információt begyűjteni és szelektálni ma, a számítógépek korában, és hogyan tudunk egymással kommunikálni. Mindezt természetesen már a középiskolában megtanultuk, az egyetemen főként csak hasznosítjuk. Szerintem az egyetemen – a jó egyetemen legalábbis – nagyon fontos az, hogy sokirányú műveltséget szerezzünk. Ezt a műveltséget tulajdonképpen már a gimnáziumban, tehát a középiskolában is meg kellene szerezni, de nagyon jól tudjuk, hogy itt, különböző nehézségek miatt, ez nem tökéletes. Ahhoz, hogy tökéletes legyen a műveltségünk, ami mindennek az alapja, általános műveltségre van szükségünk. Tehát egy általános műveltséget kell adnia az egyetemeknek ahhoz, hogy utána aztán az illető bárhová is kerüljön, könnyen föltalálja magát, és be tudjon illeszkedni. Ez a műveltség lehet műszaki, irodalmi, képzőművészeti vagy zenei műveltség; valamilyen formában mindegyikkel kell foglalkozni az egyetemen, kisebb vagy nagyobb mértékben.

– Nemzetközi szinten milyennek tekinthető a magyar felsőoktatás minősége? Mennyire jelentős a tudósképzésünk nemzetközi vonatkozásban? Én jól emlékszem, amikor Ön rektor volt Pécsett, bizony nagyon sok pesti egyetemista irigykedett a pécsiekre, nemcsak az oktatás magas színvonala, hanem a nemzetközi kapcsolatok, ösztöndíjak miatt is.

– A tudósképzés nem független az egyetemi oktatás színvonalától. Az egyetemnek igazából kettős funkciója van: részben az ismereteket átadni, oktatni, nevelni, másrészt a kutatást segíteni. Ahol nincs kutatás, ott nincs egyetem. A pécsi egyetemnek szerencsés korszaka volt, amit említett, és amit megelőzött az intézménynek egy olyan orvosi fakultása, ahol világhírű emberek oktattak és kutattak. Később ez valamilyen formában szétterjedt az egész egyetemre, de mindenesetre beszélhetünk egy olyan korszakról, amikor éppen az orvosi oktatáson keresztül, talán az egyik legjobb volt Közép-Európában.

Hogy milyen a jelenlegi magyar felsőoktatás minősége? Csak azt tudom mondani, hogy van néhány egyetem, ahol jó kutatás folyik. Ahol pedig jó kutatás folyik, ott magas színvonalú a tudósképzés és a kutatóképzés is. Manapság gyakran használják a „tudósok” kifejezést. Pungor Ernő, aki kiváló ember volt, annakidején a Műszaki Egyetem professzora, akadémikus, sajnos ma már nincs közöttünk – ő írta le valahol, hogy „Ki a tudós? A válasz: az a kutató, aki már meghalt”. Tehát nagyon vigyázni kell arra, kit nevezünk tudósnak vagy inkább kutatónak. A jó kutatás mindenképpen az alapja annak, hogy egy egyetemen színvonalas kutatóképzés és kutató-utánpótlás legyen, ami nemcsak az egyetem számára fontos, hanem hazánk, és ezen keresztül a nagyvilág számára is.

– Nemzetközi hírű tudósokat említettünk beszélgetésünk elején, és arról beszéltünk, hogy a magyar nyelv képi világa, illetve a magyar anyanyelvű, képekben való gondolkodás mennyiben segíti a jobb agyfélteke működését, mennyiben segíti a tudósok, a kutatók munkáját. Professzor úr szerint mi volt az oka, hogy korábban a magyar fiatalok közül sok híres, nemzetközi tudós került ki? Érdeklődőbbek voltak a fiatalok? Hogy történt ez az Ön tanulmányai során, Szentágothai János professzor úr mellett? 

– Nem a fiatalokkal van a probléma. Szerintem minden 18 vagy 20 éves fiatal teljesen egyforma. Hogy mi lesz belőle, az attól függ, milyen nevelőt, milyen oktatót kap, milyen professzor kezébe kerül. Említette a pécsi példát – ott voltak olyan nagy professzorok, akik közül csak egyet említenék, Szentágothai Jánost, aki a mesterem volt; anatómiát oktatott. Az anatómia, azt hiszem, a közember számára viszonylag unalmas tárgynak tűnhet, pedig nem az. Az ő kezében egyáltalán nem volt unalmas, mert a szépségét ragadta meg mindig az anatómiának. Hogy tudta ezt megragadni? Kitűnő rajzoló volt, nagyon jól festett, és amikor beszélt valamilyen testrészünkről vagy annak az összetevőiről, akkor nagyon gyakran a táblán rajzolt, szinte festett. Lerajzolta – kétkezes rajzoló volt egyébként, tehát két kézzel tudott rajzolni –, és a rajzon keresztül próbálta átadni azt, hogy miért szép. Egyébként az oktatásának és az életfelfogásának is az egyik alapvető pillére volt, hogy mindenben a szépséget kell keresnünk.

Egy példa, megint Szentágothairól, illetve még Leonardo da Vinciről, aki egyébként neki is példaképe volt, mint sokunknak: Leonardo – tudjuk jól, hogy Firenzében összeállított egy repülő alkalmatosságot; nem lehet gépnek mondani, mert nem volt gép, inkább repülő alkalmatosság. Leonardo után jó néhányan elkezdtek Firenzében ugyancsak ilyen alkalmatosságokat építeni. Az egyik ismerőse kérte, nézze meg az övét, amikor elkészült. Leonardo elment, megnézte, és nagyon rövid véleményt mondott: ez soha nem fog repülni. Miért? Mert nem szép. És itt van a szerkezetnek és a funkciónak, a működésnek a kapcsolata, ami Szentágothait is mindig vezérelte, mert úgy vélte, hogy a funkció, a működés, a szerkezet és a szépség csak együtt értelmezhető. Ezért nem volt unalmas az anatómia az ő óráin, ezért volt világhírű, mert abban, amit ő oktatott és kutatott, abban a szépséget is kereste, és be is mutatta. A kutatásaiban is pontosan ez vezérelte. Iskolateremtő volt. Akit fölvett az iskolájába – mert azért nem volt könnyű oda bekerülni –, az egy nagy ember mellett képes volt fejlődni. Körülbelül 15 professzort nevelt ki életében, vagy talán még többet.

– Megkerülhetetlen a kérdés, így beszélgetésünk végén, hogy min dolgozik most Professzor úr? Mi foglalkoztatja?

– Mi foglalkoztat? Sok minden. Az anyanyelvünk nagyon fontos része annak, amiről beszélni szoktam, ha meghívnak előadni, mert továbbra is az a véleményem, hogy a magyarságunknak, a magyar mivoltunknak a legfontosabb alapja a magyar nyelv. Egy csodálatos nyelvről van szó, és ezt szeretném átadni azoknak, akik hallgatják ezeket az előadásokat.

Van egy másik, természetesen tudományos téma, a két agyfélteke működése. Tehát, mit csinál a bal agyfélteke, mit csinál a jobb agyfélteke, hogyan működnek együtt? És miért olyan fontos a jobb féltekének a fejlesztése a látásunk kialakulásában? Mindig kitérek arra, hogy nemcsak a látásunk, hanem a kreativitásunk fejlesztésében is nagyon fontos a jobb félteke fejlesztése, és ennek érdekében a zeneoktatás. Remélem, most talán be fogják vezetni azokat a tantárgyakat újra, amelyek a jobb féltekét fejlesztik.

Nagyon érdekel a tudomány és a hit kérdése is. Én hívő ember vagyok, tehát ez nekem nem nehéz. Sokaknak át szeretném adni, be szeretném bizonyítani, hogy a tudomány és a hit nem ellenfelei egymásnak, hanem pontosan kiegészítik egymást.

Van még néhány téma, amivel foglalkozom, és amelyekről szívesen beszélek, de most maradjunk ennél a háromnál. Köszönöm, hogy mindezt elmondhattam.