Akit nem riaszt el néhány „kölyök a hátsó udvarból”

– Mi a véleménye arról, hogy a szakmában „alulmotiváltnak” nevezik azokat a diákokat, akikkel foglalkozik? Tapasztalatai szerint helyes ez a megfogalmazás?

– Ha szakiskoláról esik szó, az embereknek általában csak negatív dolgok jutnak eszükbe: kontraszelektált, alulképzett pedagógusok, iskolai agresszió, idő előtti iskolaelhagyás, bukások tömkelege… Az alulmotivált kifejezést én nem használnám, hiszen ezeket a gyerekeket valójában nincs, aki ösztönözze, de erről nem ők tehetnek. Helyettük a deprivált szóval érzékeltetem azt a kérdéskört, ami egyébként igen összetett társadalmi jelenséget takar.

Azt észleltem, hogy a közoktatásba kerülő gyermekek nagy részének szülei – akik pusztán már csak az egy főre jutó havi jövedelem alapján is a depriváltak (azaz a hátrányos helyzetűek, ezen belül a jövedelmi szegények) osztályába tartoznak – általában nem képesek a gyermekeik tanulmányi teljesítményéért és magatartásáért felelősséget vállalni. Holott ezt nemcsak az érvényben lévő családjogi és közoktatási törvény írja elő számukra, hanem – mint szülőknek – elemi kötelességük lenne gyermekeik effajta felügyelete, irányítása.

A rossz, előnytelen élethelyzetek, életkörülmények általában valamiképpen összefüggenek, hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetté, halmozódó társadalmi egyenlőtlenséggé szerveződnek, és többnyire újratermelődnek az új nemzedékekben. A depriváció nemcsak az anyagi javak hiánya, hanem a tisztességes emberi kapcsolatokhoz, szolgáltatásokhoz, esélyekhez való hozzáférés kirívó egyenlőtlensége is. Ez a tudományos megközelítése a kérdésnek. A mindennapokban számomra ők a „Kölykök a hátsó udvarból” – ahogy ezt a Korál együttes megénekelte.

– Mióta foglalkozik nehéz sorsú gyermekekkel?

– Lényegében mióta a tanári pályámat elkezdtem.

– Mikor került az Angster József Szakképző Iskolába?

– 1980 óta tanítok és nevelek. A pályámat falusi iskolákban kezdtem. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Mozsgón megismerkedhettem két néptanítóval: Legyeltóti Jánossal és Péteri Ferenccel. Mindketten szerepeltek Sára Sándor Krónika című filmjében, sokat meséltek a Don-kanyari eseményekről. Történeteikből megtudtam, hogy a néptanító kulcsfontosságú ember volt a faluban, afféle szellemi mindenes, akinek a tanácsát mindenki kikérte és meghallgatta. A velük való találkozás nagyban befolyásolta a pályámat.

32 éve ugyanabban az iskolaépületben dolgozom. 1995-ig általános iskolai tanárként, onnantól a szakképző iskolában. Mindig törekedtem arra, hogy a hátrányos helyzetű tanulókra nagyobb gondot fordítsak. A szakképző iskola tele van hátrányos helyzetű vidéki és városi gyerekekkel.

Időközben – történelem-orosz szakos lévén – elvesztettem az egyik szakomat. A középiskolában latin nyelvet tanultam, a nulláról indulva kellett felkészülnöm a német középfokú nyelvvizsgára. Elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a romológia szakot, beás nyelvből alapfokú vizsgát tettem. Azt, hogy maradtam, megmaradtam a szakiskolában, nagyrészt ezeknek a tanulmányaimnak köszönhetem.

Az Útravaló program keretében folyamatosan mento­rálok tanulókat. Részt vettem a szakiskolai fejlesztési programban (SZFP) is annak megszűnéséig. Rendszeresen járok szakmai továbbképzésekre, konferenciákra. A szakiskolai tanulók történelem versenyre való felkészítésében egyre eredményesebbek vagyunk. Igazából ez nemcsak szaktantárgyi felkészítése a gyerekeknek, hanem lelki támogatás is. 2013-ban az iskolámban megkaptam Az év pedagógusa címet.

– Miért választja egy tanár ezt a nehéz területet, mi ösztönözte?

– Nem választottam: együtt jár a pedagógiai munkával az, hogy nehéz sorsú gyermekekkel kell foglalkoznunk. Nagy pillanat a tanár szakmai életében, amikor olyan gyerekekkel találkozik, akiknek ő fedezheti fel a tehetségét. Megnyithat egy-egy kaput, ahonnan a hátrányos helyzetű tanulónak új perspektívát tud mutatni. Apró sikereknek együtt örülni a tanítványokkal – ezekből építkezve lehet ezen a pályán maradni.

– Milyen eredményeket ért el a diákjaival?

– 2009 óta hat alkalommal jutottak be diákjaink az Országos Szakiskolai Közismereti Tanulmányi Verseny országos döntőjébe történelem tantárgyból. Két első, egy harmadik, egy negyedik, egy ötödik, egy tizenötödik, egy tizenkilencedik helyezést sikerült elérnünk. A regionális döntőben már korábban is részt vettünk, általában két-három tanulóval. Ezek a számszerű eredmények. Azt gondolom, hatalmas sikernek tekinthető, hogy a gyerekek át tudták lépni saját határaikat, el merték hinni magukról, hogy képesek helytállni egy ilyen versenyen.

– Mire a legbüszkébb?

– Az idei tanév ismét kihívásokat hozott. Elindult az új szakiskolai közismereti képzés a 9. évfolyamon, a HÍD-program, tizenegy osztályban tanítok, osztályfőnöke vagyok egy karosszérialakatos-villanyszerelő szakmás osztálynak. Még állom a sarat! Az élet sokszor nehéz helyzet elé állított, azonban minden engem ért csapásból fel tudtam állni, és megértőbbé váltam mások szenvedése iránt.

2009 óta hat alkalommal jutottak be diákjaink az Országos Szakiskolai Közismereti Tanulmányi Verseny országos döntőjébe. Hatalmas sikernek tekinthető, hogy a gyerekek át tudták lépni saját határaikat, el merték hinni magukról, hogy képesek helytállni egy ilyen versenyen.

– Mi a legnehezebb az anyagi és lelki értelemben is hátrányos helyzetűnek mondható diákok tanítása-nevelése során?

– A tanulókkal való foglalkozás erős érzelmi bevonódással is jár, ami a tanárt is megviseli lelkileg. Nem csoda, hogy a pedagógusok lelki egészsége olyan gyatra. Az ilyen kamaszokat szelídíteni nehéz, és mégis könnyű. Vágynak a törődésre, mert abból kevés jut nekik. De az emberi kapcsolatokban suták, kommunikációs és magatartási nehézségeik vannak. Egyéb devianciáik elnyomják az esélyeiket. Megtalálni a kiváltó okot, oldani a gátakat, rávenni őket a normák követésére, ez a nehéz.

– Milyen saját módszerei, praktikái vannak?

– Sok pedagógus-továbbképzési programon vettem részt. Voltam integrációra érzékenyítő tréningen, tanultam tanórai differenciálást, tanulói teljesítménymérést, hatékony projektoktatást, iskolai jogokat, foglalkoztam az érzelmi intelligencia fejlesztésének lehetőségeivel. Kollegáim eljutottak Hejőkeresztúrra, megosztották velem tapasztalataikat. De jártunk Magyarmecskén is, ahonnan több tanuló kerül az iskolánkba. Legutóbb Gyarmati Éva előadása volt rám nagy hatással. Az így szerzett ismereteket, módszereket beépítem a tanórákba. (A hejőkeresztúri modellel, illetve a H2O Programmal az Új Köznevelés 2013. évi 2. számában foglalkoztunk. A magyarmecskei Általános Iskola helyi hátránykompenzáló és fejlesztő programjáról pedig az OFI honlapján találnak tanulmányt. – A szerk.)

Igazából praktika nincs; a folyamatos tanulás és a nyitottság az, amivel egy pedagógusnak rendelkeznie kell. Az eltelt 34 év megtanított arra is, hogy nincs egyedül üdvözítő módszer. Mindenki maga kell, hogy rátaláljon arra, mivel tudja lekötni a gyerekek figyelmét. Rengeteget kell dicsérni őket, elhitetni, hogy képesek meg­felelni a követelményeknek, és kellő munkával és kitartással elérhetik céljaikat. Természetesen a történelmet is úgy lehet érdekesebbé tenni, ha a tanár jól ismeri egy-egy osztály képességeit, tantárgyi diagnózist készít, egy tanévben nyilván többször, és a diagnózisra alapozza a tanítást. A tanulókkal való célzott beszélgetések révén is szerzünk információkat a pedagógiai munkánk javításához.

– Honnan marad energiája a tanórák utáni foglalkozásokra?

– A versenyfelkészítésen részt vevő tanulók rendkívül nyitottak, érdeklődőek. Ezért ez igazi feltöltődést, „örömzenélést” jelent számomra.

Családommal sok időt töltünk együtt, rengeteg programot szervezünk, a lányaimmal nagyon bensőséges a viszonyunk. A biztos családi háttér és támogatás az, ami nélkül nem tudnék helytállni a munkámban. És az iskolában is nagyon jó csapat vesz körül. A kollégáimmal rendszeresen esetmegbeszéléseket tartunk, egy‑egy kimerítő pedagógiai feladatot többen is segítünk egymásnak megoldani.

– A családjára marad idő?

– A család mindig az első helyen állt. Lányaim felnőttek, mindketten a PTE Közgazdaságtudományi Karán végeztek. Érdekes, hogy egyikük sem készült pedagógus pályára, mégis úgy látom, hogy örökölték a „tanári vénát”. Nagyobbik lányom tréningeket tart, a kisebbik pedig néhány alkalommal segítségemre volt a vállalkozási ismeretek tantárgy tanításánál, és azt mondta, nagyon élvezte az előadói szerepet.

Családommal sok időt töltünk együtt, rengeteg programot szervezünk, úgy gondolom, hogy lányaimmal nagyon bensőséges, baráti viszony van köztünk. Szívesen járunk együtt színházba, moziba, koncertekre, sokat sétálunk. Ez az idő számomra a legfontosabb, hiszen a biztos családi háttér és támogatás az, ami nélkül nem tudnék helytállni a munkámban.

A Bonis bona díj átvétele

– Milyen visszajelzéseket, elismeréseket kap a diákjaitól, a szülőktől?

– A tanár munkájának aranyfedezete a bizalom. Amikor a segítségemet kérik egyéb ügyekben is, nem csak a tanulásban, tudom, számítanak rám. Ez az elismerés a számomra.

– Érezte már úgy egy-egy diák esetében, hogy a helyzete reménytelen? Megesett már, hogy majdnem feladta?

– Igen. Számos reménytelennek tűnő diákom volt, persze csak a velük való pedagógiai munka kezdetekor. Aztán szép lassan összeszoktunk, és elindultunk a kitűzött cél felé. Sok-sok esettanulmányban rögzíthettem volna a nehézségeimet, a tanácstalanságomat a tanulóimmal és a szülőkkel, de esettanulmányok írására már nem maradt erőm.

– A nehéz kihívások után hogyan lép tovább?

– Nem vagyok egyedül az iskolában, nagyon jó csapat vesz körül. A kollégáimmal rendszeresen esetmegbeszéléseket tartunk, egy-egy kimerítő pedagógiai feladatot többen is segítünk egymásnak megoldani.

– Milyen érzés volt átvenni a Bonis bona díjat, mit jelent Önnek ez az elismerés?

– A szakiskolában a közismereti tantárgy amolyan „ráadás”, hiszen a szakmai tárgyak számítanak igazán. A díjjal „rangot” kapott a tantárgyam, az iskolám. A Nemzeti Színház színpadára fellépve tényleg azt éreztem, a pedagógusé a főszerep. Visszajelzést kaptam a munkámról.