Akik a kultúrát ránk szabják
Interjú Kocsis Rozival, a Vaskakas Bábszínház igazgatójával és Kokas Évával, a Generációk Művelődési Házának igazgatójával
Szerkesztőségünk Győrbe látogatott, ahol a Győrkőcfesztivál apropóján is a győri kulturális élet két igazán meghatározó szereplőjével beszélgethettünk. A győri Vaskakas Bábszínház kicsik és nagyok számára tartogat olyan lehetőségeket, ahol egy történetben bárki megtalálhatja önmagát, megértheti mások szenvedését vagy éppen örömét, vagy egész egyszerűen vágya szerint kikapcsolódhat. Ugyanakkor, ha valamilyen szakkörön, kézműves foglalkozáson, pedagógiai csapatépítőn szeretnénk részt venni, s szeretnénk, ha gyermekünk is részese lenne egy nagyszerű kulturális körnek, akkor elengedhetetlen, hogy találkozzunk a győri Generációk Művelődési Házával. Beszélgettünk pályakezdésről, álmokról, ötletekről és megvalósításukról. De szó volt a hivatástudatról, a szeretetről és a gyermeki szemek csillogásáról is. Interjú Kocsis Rozival, a Vaskakas Bábszínház igazgatójával és Kokas Évával, a Generációk Művelődési Házának igazgatójával.
Mindkettőjüknek megannyi szerepköre van: Éva pedagógus, igazgató, gyöngyékszerkészítő, kosárfonó, a gyermeki szemek csodálója, Rozi pedig igazgató, bábművész, dramaturg, rendező. Megannyi foglalkozás, egy nap azonban Önöknek is 24 órából áll. Hogyan tudnak egyszerre ennyi szerepben helytállni? Milyen érzelmi skálán mozognak a napjaik?
Kocsis Rozi (K. R.): Elsősorban bábművésznek és bábszínésznek vallom magamat, semmint igazgatónak. Az igazgatás pozíció, a színészet hivatás. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanultam dramaturgiát még akkoriban, amikor a perifériára szorított bábművészetnek nem volt felsőfokú oktatása Magyarországon, még nem volt egyetemi fakultása. Mindannyian az Állami, később Budapest Bábszínház stúdiumaiban tanultuk a mesterséget, így szereztünk bábszínész, színész I. diplomát.
A hivatásomnak tehát inkább a színészetet tekintem, de az igazgatói teendők kötelezettségei is sok örömet okoznak, csak sok esetben eluralják az időmet: csapatot kell építeni, azt irányítani, adminisztratív munkákat végezni. Szerencsére viszont mindezt nem egyedül kell csinálnom, egy szuper csapat van a segítségemre ebben. A mindennapjaink kezdő eleme a közös kávézás, ami közben megbeszéljük, hogy mi a napi feladat, milyen projekteket kell aznap megvalósítani, milyen nehézségeket kell áthidalni. Van, hogy tervezőkkel, rendezőkkel, zeneszerzőkkel kell tárgyalnom, ami – őszintén szólva – az egyik legélvezetesebb része ennek a munkakörnek. Ha az adott napon színpadon is játszom, akkor teljesen másképp alakul minden, mert akkor az előadás előtt már egy órával érkezem én is, ahogy a többi színész ,hogy testünket, lelkünket felkészítsük, „felébresszük” az előadásra. A társulatunk csak 24 főből áll, így számos külsős művésszel van lehetőségünk dolgozni, ami új inspirációt, új kihívást, új tanulási lehetőségeket is jelent.
Kokas Éva (K. É.): Első diplomám szerint tanító vagyok, bár nem sokat voltam a katedra pedagógusi oldalán, mégis úgy érzem, szükségem volt arra a kis időre, hogy végül a helyemre kerüljek. A Generációk Művelődési Házáról mint közművelődési intézményről beszélünk, ahol 38 éve dolgozom. Koránkelő lévén 7 órakor már az intézményben vagyok, mert akkor még nyugodtabb pillanatokra lel az ember, s csak azt követően kezdődnek meg a napi feladatokon való munkálkodások. A csapatunk 15 főből áll, és fontos kiemelnem, hogy mi nem fesztiválszervező intézményként működünk, hanem a mindennapok kultúráját teremtjük meg. Jelenleg 60-70 csoporttal rendelkezünk, ahol az óvodásoknak szánt programoktól kezdve a nagyobb gyerekeken át, a középiskolás korosztályon keresztül számos felnőttcsoportnak is szervezünk programokat. Nagy öröm számunkra a nyugdíjasok aktivitása. Nálunk mindenki megtalálja a magának való foglalkozást, hiszen a túlélés záloga a közösséghez tartozás. Gyakran jönnek hozzánk jógára, szenior tornára és sok más egyéb programra. A 15 fős csapatunk mellett külsős munkatársakat is meghívunk, hogy adott foglalkozásokon szakember támogassa az érdeklődőket. Tulajdonképpen az iskolai évhez kapcsolódunk, hiszen ebben az intervallumban tudjuk megszólítani a legtöbb fiatalt. Az elmúlt években különféle támogatásokra tett szert intézményünk (pl. EFOP, TÁMOP), amelyeknek keretében számtalan rendezvényt, rendhagyó tanórát tarthattunk diákoknak.
Álomcirkusz-építő játszótér (fotó: Fenesi Bianka)
Volt olyan pedagógusegyéniség iskoláskorukban, aki erre a pályára terelte Önöket? Netán már gyerekkorukban eldöntött tény volt, hogy Önök erre a pályára lettek teremtve?
K. R.: A győri Bartók Béla Ének-zenei Általános Iskola növendéke voltam, amit mindmáig a világ legjobb iskolájának tartok. Nagyszerű pedagógusaim voltak. Mindennap énekeltünk, szólt a zene körülöttünk, elkápráztató volt az a hangulat, amit az iskola falai között lehetett érezni. Az osztályunk egyben egy kórus is volt, együtt dolgoztunk, együtt léteztünk a mindennapokban. Évtizedekkel később a sokadik osztálytalálkozónkon a kórusvezetőnk – Vera néni – megadta a hangot, és az egész társaság énekelni kezdett, hiszen mindenki emlékezett még az iskolai évekre, annak ellenére is, hogy nem mindenkiből lett zenész – ahogy belőlem sem. Gimnáziumi éveimet a Révai Miklós Gimnázium és Kollégium falai között töltöttem. A gimnázium már kevésbé volt olyan bensőséges, mint az általános iskola, viszont olyan szakmai tudással rendelkező tanárok tanítottak bennünket, hogy amikor az egyetemre felvételiztünk, mindenki tudta a dolgát, mindenki nagyszerűen teljesített, hiszen remek emberek készítettek fel bennünket. Majd a Pécsi Tudományegyetemen – ahol először magyar–ének szakos tanári diplomát szereztem, aztán a bölcsészkar következett – az egyetemi színpadon játszottam, s így kerültem be a pécsi Bóbita Bábszínházba, az ország legelső vidéki bábszínházába, s természetesen az ott megszerzett tudást hoztam magammal vissza Győrbe.
K. É.: Jómagam az egykori gyerektáborokban szereztem nagyon sok tapasztalatot, hiszen nagy táborjáró voltam. Jártam Zánkán, Balatonszárszón, Brennbergbányán és számtalan más táborban táborozóként, s később már gimnazistaként ifivezetője voltam az általunk szervezett táboroknak. A Generációk Művelődési Házának – korábban Gyermekek Háza – céljai között is szerepel a táboroztatás megismertetése a gyerekekkel. Tehát tömérdek táborszervezésen vagyok már túl. A Tanítóképző Főiskola elvégzése hab volt a tortán, hiszen ez a táborimádat, a gyerekekkel való foglalkozás predesztinálta az utamat, bár azt fontos megjegyeznem, hogy a tanítás helyett inkább a közművelődés irányába mutatott mindig az iránytűm. Ezt felismerve a Szombathelyi Tanárképzőn és a Pécsi Tudományegyetemen már művelődésszervezést, andragógiát tanultam. Az élménypedagógiát felhasználva igyekszünk olyan programokkal készülni, ahol a gyerekek – és az érdeklődők – egyaránt megtalálhatják a számukra fontos szórakozási és tanulási lehetőségeket.
Mióta ismerik egymást, illetve mikor kezdtek el közösen dolgozni?
K. R.: Kettőnk barátsága nagyon régen kezdődött. Egy táborban találkoztunk, ahol mindkettőnk egy állomáshelyre volt kirendelve a táborozó gyerekek mellé. Annyira egymásra találtunk, annyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy majd megfeledkeztünk a munkáról. Rövid idő alatt nagyon jóban lettünk.
K. É.: Szakmai síkon is összekapcsolódott az életünk. Mi a belvárosban működtünk, a bábszínház a város szélén. Mindketten azt gondoltuk, hogy a bábszínháznak is a városközpontban kell működnie, így a bábosok beköltöztek a Gyermekek Házának épületébe. Eleinte arról volt szó, hogy csupán pár hónapra maradnak, végül 14 év lett belőle. De a tervünk az volt, hogy összedolgozunk, és létrehozzunk egy komplex művészeti intézményt, ahol egyszerre befogadó és alkotó is a gyerek. Nagyon sok közös programot szerveztünk – s szervezünk – együtt. Például közös gyereknapot vagy közös farsangot szerveztünk, közösen karácsonyozott a két intézmény, együtt vártuk a Mikulást, de nem egy esküvőt is tartottak az udvarunkon. 14 évig képesek voltunk egymást segítve élni, dolgozni, intézményeink egyre jobbak lettek, s a barátságunk sem hagyott alább. Barátság ez munkában és magánéletben is. Ez határozza meg az egész pályafutásunkat.
Mit érdemes tudnunk a Vaskakas Bábszínházról? Milyen célból hozták létre?
K. R.: A győri önkormányzat 1991-ben alapította a Bábszínházat, bár már volt múltja az intézménynek, ugyanis korábban a Győri Nemzeti Színház színészei „mellékállásban” báboztak a bábszínháznak akkor otthont adó József Attila Művelődési Házban. Mivel a pécsi Bóbita Bábszínházból újra Győrbe hozott az élet, jelentkeztem hát bábszínésznek, s azóta dolgozom itt.
2017-ben nagy boldogságban megkaptuk a mostani csodahelyünket. Ennek az épületnek az az érdekessége, hogy évtizedekig itt működött a győri Kisfaludy Színház, melynek már az ’50-es években volt bábtagozata. Így, az önkormányzatnak hála, a győri bábjátszás hazatalált. Csodálatos lehetőségei vannak az épületnek: négy játszóhely, a 400 főt befogadó nagyteremtől, a kamaratermen át a pódium- és babaszínházi színpadig.
Hogyan jött létre a Generációk Háza, és milyen feladatokat lát ott el? Milyen programokkal várják a gyerekeket? Milyen visszajelzések érkeztek az elmúlt évekből?
K. É.: Intézményünk története immáron 50 éves. Kezdetben Úttörőház volt, később Gyermekek Háza lett, majd napjainkra kapta meg a végleges nevét, a Generációk Művelődési Házát. A Gyermekek Házáról egyébként észszerű volt a váltás, hiszen amikor a nagyszülők kísérték a gyerekeket a szakkörökre, akkor látták, hogy az intézményen belül lehetőség van jógázni vagy tornázni. Így adta magát az a lehetőség, hogy ne csupán a gyerekeknek tartsuk fenn ezt az intézményt, hanem minden generációnak adjunk lehetőséget. Emlékszem, volt egy idős bácsi, aki egyszer azt mesélte nekem, hogy gyerekkori álma volt mindig is, hogy fazekaskodjon, kerámiázzon. Erre pedig azt válaszoltuk neki – én és a kollégáim –, hogy ha nem zavarják őt a kicsi gyerekek, akkor tessék helyet foglalni, és csinálja, nálunk nyugodtan megélheti az álmait. Akkora igény lett végül a fazekasműhelyre, hogy felnőtt csoportot is indítottunk, ahogy sok más műhellyel is ez történt. Azóta is töretlenül szervezzük a szakköröket, programokat minden korosztálynak. A gyerekeknek fontos, hogy az iskolai stressz mellett feloldódjanak, hogy az esetleges iskolai kudarcok mellett kiderüljön, hogy ők is jók valamiben, mint például a táncban, a színjátszásban, a képzőművészetben. Már nyolcadik éve szervezzük három héten keresztül építőjátszóterünket 400 gyereknek 800 raklapból. Ott kiélhetik kreativitásukat, építkezhetnek, fúrhatnak, faraghatnak. A felnőtteknek megteremtjük az énidőt. Komoly felnőtt emberek járnak hozzánk kikapcsolódni, vasútmodellezni, gyöngyöt fűzni, kosarat fonni; ez mind elengedhetetlen a mentális egészségük megőrzése szempontjából!
A győri Győrkőcfesztivál egyik szervezője is. Milyen élménye van a fesztivállal kapcsolatban? Milyen programokkal várják az idei fesztiválra az érdeklődőket? Közösen is dolgoznak ilyenkor a fesztivál megszervezésén?
K. R.: Idén 16. alkalommal szervezzük meg a Győrkőcfesztivált, bár két alkalom kimaradt a pandémia idején. Gyerekkoromban sokat gondolkodtam azon, hogy milyen izgalmas volna, ha egy napra az egész város a gyerekeké volna, ha elzárnák a felnőttek zajos forgalma elől, ha játszótérré alakulnának az utcák, terek, rakpartok… Ez a gyerekkori álom adta a fesztivál ötletét. S amikor a győri önkormányzat pályázatot írt ki új programok megvalósítására, nyert az akkor benyújtott pályázatötletünk, és megkaptuk a lehetőséget, hogy megszervezzük a Győrkőcfesztivált.
Eleinte még nem tudtuk, valójában mit is jelent megszervezni egy fesztivált. A tudatlanok bátorságával vágtunk bele a szervezésbe. Aztán az első Győrkőc hihetetlen sikerén felbuzdulva, sok munkával, rengeteg segítséggel, kiváló alkotókkal, támogatókkal mára magunkénak mondhatjuk az ország legnagyobb, családokat megszólító, ingyenes művészeti fesztiválját. Tíz helyszínünk van, többek között képzőművészeti, zeneművészeti, táncművészeti, színházművészeti, irodalmi, valamint tudományos helyszín. Az idei évtől már az egyetem is támogatója a fesztiválnak, akik Szárnyaljunk az égig címmel várják az érdeklődőket, s leginkább a repülés érdekességeit fogják megosztani a gyerekekkel.
Egyébként a fesztivál a Vaskakas Bábszínház saját projektje, de azt fontos kiemelnem, hogy szerencsénkre minden intézmény – így Éváék is – ott segítenek, ahol tudnak. S ez igaz a többi győri intézményre is, vállalkozókra, cégekre, a rengeteg civil önkéntesre. Mindenki örömmel segít, és boldogan tesz eleget a kérésünknek.
Átlagosan 11 ezer gyerek jön el a fesztiválra, a hozzájuk tartozó családtagok és kísérők számával együtt kb. 45 ezer főről beszélhetünk. Amit kiemelnék, mert szerintem jó ötlet, hogy minden gyermek 0–14 éves kor között kap egy karszalagot – mint az igazi, nagy fesztiválokon –, amire ráírják a gyermek nevét és a kísérő telefonszámát. Így a Győrkőcön még nem veszett el egy kisgyerek sem.
A Győrkőcfesztivál egyébként már kétszer elnyerte a Fesztivál Szövetség Kiváló Művészeti Fesztivál címét, valamint az EFFE (Europe For Festivals) című nemzetközi fesztiválfigyelő társaság is jegyzékébe vette a Győrkőcfesztivált, ezért viccesen mindig meg szoktam jegyezni, hogy ott vagyunk a Sziget Fesztivál mellett mint nemzetközileg is elismert fesztivál.
A fesztivál 14 éves korig ingyenesen látogatható, s számos szolgáltatási lehetőség olcsóbb vagy éppenséggel ingyenes e kor alatt. Például a múzeumokat ingyenesen látogathatják a gyerekek, a szállodák olcsóbban adnak szállást a messzebbről érkezőknek, az éttermek is különféle menüajánlatokkal készülnek a gyerekeknek. Idén június 30. és július 2. között rendezzük meg a fesztivált, ahová nagy szeretettel várunk minden érdeklődőt.
Milyen terveik vannak a jövőre? Lesznek közös projektjeik az elkövetkező években?
K. É.: Idén mindenképpen együtt megyünk nyaralni, de hogy milyen projektjeink lesznek a jövőben, azt még mi magunk sem tudjuk, de biztosan lesznek!
A Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című előadás a Vaskakas Bábszínházban