„Aki tanár szeretne lenni, az tanár lesz”

Mióta van jelen az oktatás világában, valamint az oktatáspolitikában, és milyen tapasztalatokat gyűjtött tanári és szakpolitikai pályafutása során?

Egyetemi tanulmányaimat 2001-ben fejeztem be történelem−német−politológia szakokon, s ezt követően nekikezdtem a doktori képzésnek – amit 2004-ben fejeztem be –, mellette óraadóként kezdtem tanítani az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészkarán, később viszont – egészen 2011-ig – a bajai Eötvös József Főiskolán oktattam. Párhuzamosan tanítottam leendő történelemtanárokat, tanítókat és óvodapedagógusokat. Tanügyigazgatási tevékenységem 2008-tól datálható, ebben az évben lettem az ELTE BTK Történeti Intézetének intézeti titkára, ahol az elsődleges feladatom a történelem alap- és mesterszakosok, valamint a történelemtanári szak oktatásának szervezése volt.

2012-ben Hoffmann Rózsa akkori oktatási államtitkár asszony felkért felsőoktatási helyettes államtitkárnak, innentől pedig nyitott könyv a további szakpolitikai pályafutásom. 12 éve tevékenykedem az oktatásigazgatás különböző posztjain mint állami vezető. (Az államtitkárral készült korábbi interjúnkat az alábbi linkre kattintva éri el: https://folyoiratok.oh.gov.hu/ujkozneveles/mindig-minden-valtozik-az-emb...) 2015-ben lettem az Oktatási Hivatal elnöke, 2017-ben pedig újabb jelentős irányváltás történt, hiszen köznevelési helyettes államtitkár lettem. Tapasztalatot tehát minden területen sikerült már gyűjtenem, kivéve a fenntartói területen, hiszen nem dolgoztam még a Klebelsberg Központnál, tankerületnél vagy más fenntartónál, viszont ezen kívül minden más oktatásügyi kérdéssel kapcsolatos területet alaposan megismertem, legyen szó akár a felvételiről, az érettségi szervezéséről, a Nemzeti alaptanterv (Nat) elkészítéséről vagy a napi igazgatási feladatokról. A legoperatívabb látásmódom akkor volt, amikor miniszteri biztosként a felsőoktatási helyettes államtitkári feladatokat és az OH elnöki feladatait párhuzamosan végeztem, s így ráláttam a teljes tanügyigazgatás legoperatívabb részére.

Köznevelésért felelős államtitkárként – 2019 szeptembere óta – vesz rész az oktatásirányításban. Milyen fontosabb változtatásokat emelne ki, amióta betölti jelenlegi tisztségét? Hogyan tud fellépni az oktatás fejlesztéséért mint államtitkár?

Kinevezésem után néhány hónappal kezdetét vette a koronavírus-járvány, ami hatalmas terhelést hozott a számomra; hasonló jelentőségű volt a pedagógusok új életpályájáról szóló törvény bevezetése. Stratégiai értelemben a fontosabb azonban a teljes köznevelés digitalizálása. Ebben a kormányzati ciklusban, azaz 2022–2026 között ugyanis az oktatás digitalizálása új alapokra kerül. Egyrészt standardizáltuk és kötelezővé tettük a KRÉTA tanulmányi rendszert 2023 szeptemberétől. Amíg ide eljutottunk, az mintegy 10 évünkbe telt. Bár 2013-tól az intézmények tankerületi fenntartásban működnek, de akkoriban még 8 digitális platformja volt az intézményeknek, amiket lépésről lépésre egységesítettünk. Ezzel párhuzamosan új tankönyvgenerációk és okostankönyvek jöttek létre, amelyekhez az állam ingyenes hozzáférést biztosít mindenkinek, hiszen a Nemzeti Köznevelési Portálon Mióta van jelen az oktatás világában, valamint az oktatáspolitikában, és milyen tapasztalatokat gyűjtött tanári és szakpolitikai pályafutása során? Egyetemi tanulmányaimat 2001-ben fejeztem be történelem−német−politológia szakokon, s ezt követően nekikezdtem a doktori képzésnek – amit 2004-ben fejeztem be –, mellette óraadóként kezdtem tanítani az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészkarán, később viszont – egészen 2011-ig – a bajai Eötvös József Főiskolán oktattam. Párhuzamosan tanítottam leendő történelemtanárokat, tanítókat és óvodapedagógusokat. Tanügyigazgatási tevékenységem 2008-tól datálható, ebben az évben lettem az ELTE BTK Történeti Intézetének intézeti titkára, ahol az elsődleges feladatom a történelem alap- és mesterszakosok, valamint a történelemtanári szak oktatásának szervezése volt. 2012-ben Hoffmann Rózsa akkori oktatási államtitkár asszony felkért felsőoktatási helyettes államtitkárnak, innentől pedig nyitott könyv a további szakpolitikai pályafutásom. 12 éve tevékenykedem az oktatásigazgatás különböző posztjain mint állami vezető. (Az államtitkárral készült korábbi interjúnkat az alábbi linkre kattintva éri el: https://folyoiratok.oh.gov.hu/ujkozneveles/mindig-minden-valtozik-az-emb...) 2015-ben lettem az Oktatási Hivatal elnöke, 2017-ben pedig újabb jelentős irányváltás történt, hiszen köznevelési helyettes államtitkár lettem. Tapasztalatot tehát minden területen sikerült már gyűjtenem, kivéve a fenntartói területen, hiszen nem dolgoztam még a Klebelsberg Központnál, tankerületnél vagy más fenntartónál, viszont ezen 13 (https://www.nkp.hu/) található tartalmakat akárki ingyenesen elérheti. A digitalizálás persze mit sem ér eszközök nélkül, ha nincs min elérni a fejlesztések eredményeit, ezért a magyar állam ezen a téren is lépett, és 2022-től évente százezres nagyságrendben osztottunk notebookokat a tanulóknak. Jövőre végzünk, és elmondhatjuk majd, hogy mindazoknak az 5–12. évfolyamos tanulóknak, akiknek szüksége volt rá, notebookot biztosítottunk. Összesen tehát 579.000 notebook beszerzése és kiosztása történt meg, ez egy óriási lépés, a mindenkori oktatásirányítás 30 éves célját viszi most véghez ez a Kormány.

Korábban az Oktatási Hivatal (OH) elnöki székét is elfoglalta (2015–2017). Elnöksége idején milyen változtatásokat eszközölt az OH életében? Milyen fontosabb szegmenseket emelne ki?

Az OH 2016-ban jelentősen kibővült az Educatio NKft. beolvadásával, amivel lényegében a teljes tanügyi informatika beépült a hivatalba. A beolvadás előtt az adminisztratív folyamatok az OH-n belül zajlottak, a fejlesztéseket pedig ez az állami tulajdonú cég látta el, és ennek a kettőnek az összeszervezése – vagyis a szakma és a hozzá tartozó informatikai kapacitások egybevonása – volt az egyik legfontosabb feladatom.

Emlékszem, hogy kollégáimmal és feletteseimmel hónapokig gondolkodtunk azon, miként volna célszerű hatékonyan végrehajtani ezt az integrációt, hiszen egy ilyesfajta összevonás mindig kockázatot és kiszámíthatatlanságot jelent. Ne feledjük, érzékeny rendszerekről beszélünk, a felsőoktatási felvételin keresztül az érettségin át olyan, százezreket érintő informatikai rendszerekről, amelyek, ha nem működnek, akkor annak mindenki megérzi a súlyát. Ezen rendszerek beszervezése egy hivatal alá nehéz és kockázatos feladat volt, de végül sikerült megoldani a felvetődött nehézségeket. Ezzel együtt is óriási tanulóidő volt számomra az Oktatási Hivatal elnökségének betöltése, s az ott gyűjtött tapasztalatokat manapság, államtitkári munkám során is hatékonyan fel tudom használni.

Fel tudna idézni további jelentős kihívásokat a 12 éves állami vezetői időszakból?

Komoly felelősséggel járt még 2012−2013 fordulóján a felsőoktatási felvételi teljes újraszervezése is, ami utána csaknem egy évtizedig alig változott, csak a modellváltás okozta változások miatt kellett átalakítani. Ennek az újraszervezésnek nagyon frissen kinevezett helyettes államtitkárként futottam neki, három hónapja voltam csak hivatalban, amikor erre megbízást kaptunk. A legjelentősebb kihívást persze a koronavírus-járvány jelentette 2020 és 2022 között, ugyanis ebben az időszakban az oktatási rendszer működtetését a legnagyobb társadalmi nyomás mellett kellett megoldani. Úgy kellett egyik napról a másikra átállítani a teljes oktatási rendszerünket tantermen kívüli digitális munkarendre, hogy előtte még soha nem csináltunk ilyet.

Idén ünnepli fennállásának 25. esztendőjét az Oktatási Hivatal. Milyen jelentősebb különbségeket emelne ki a korai és a jelenlegi OH között?

Még hallgatóként aktív tagja voltam az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzatának, ahol gazdasági elnökhelyettesként tevékenykedtem, ezért az akkori tanügyigazgatást – persze inkább annak felsőoktatási részét – nagyon jól ismertem, és többekkel már egyetemista koromban összeismerkedtem, akik később alapítói és különböző szintű vezetői lettek az Oktatási Hivatalnak (korábbi nevén OKÉV, 2007-ben kapta az OH nevet – a szerk.). Visszagondolva az akkori OH-ra, az akkor még egy kiépülő szervezet volt, jóval kevesebb feladattal, a láthatósága néhány dologra korlátozódott, mint például az induló kompetenciamérés vagy a nyilvántartások vezetése. Ezek akkoriban újdonságnak számítottak.

2012 után, amikor felsőoktatási helyettes államtitkárként kezdtem el tevékenykedni, látszott, hogy újabb feladatokat érdemes az Oktatási Hivatalhoz telepíteni, ezért a bővülés és növekedés ebben az időszakban folyamatos volt. Ennek köszönhető, hogy ma köznevelési és felsőoktatási téren egyaránt tudunk az Oktatási Hivatal tudására, adataira és apparátusára támaszkodni. Nekem, ha nem is minden nap, de egy héten többször van adatkérésem az OH-tól, merthogy ott napjainkban már minden adat megvan, míg 20 éve minden egyes intézmény igazgatóját meg kellett keresnünk egy adatigénylés okán.

Mit gondol, a 2022-ben megújított tanárképzési struktúra vonzóbbá tette a pedagógusképzést az érdeklődők számára?

Tizenkét évvel ezelőtt, éppen a belépésemkor jelent meg az a kormányrendelet, ami a tanárképzés új rendjéről szólt, az hozta vissza az ötéves osztatlan tanárképzést. Minden évben volt, aki változtatni akart rajta valamit. Az én tanácsom az volt a kollégáim számára, hogy várjuk meg, míg végeznek az érintettek: mérjük fel az eredményeket, figyeljük meg, hol helyezkednek el, hallgassuk meg az igazgatókat, a Nemzeti Pedagógus Kart, és majd ezekből az adatokból vonjuk le a szükséges következtetéseket. Ezeket a vizsgálatokat 2019– 2021 között folytattuk le.

Egyértelmű volt, hogy jóval gyakorlatorientáltabbá kell tenni a képzést, amit 2019-től kezdődően fokozatosan dolgoztunk ki a Felsőoktatásért Felelős Államtitkársággal, így a 2022-től bevezetett változtatásokat a korábbi véleményekre és tapasztalatokra alapozhattuk. Többek között ilyen volt a gyakorlatok elosztása: korábban egy évig tartott a szakmai gyakorlat, ennek az egyéves gyakorlati időnek a felét inkább szétosztottuk a korábbi szemeszterekbe.

Változás történt a szakirányú felkészítésben is, hiszen korábban lehetett az általános iskolai és a középiskolai tanár szakok között választani, a hallgatók persze racionálisan a középiskolai irányt választották, elvégre „lefelé” lehet tanítani, de „felfelé” nem. Viszont ha valaki a középiskolai ágat választotta, azt egyáltalán nem készítették fel az általános iskolára, többségük viszont ott helyezkedett el. Éppen ezért összevontuk, egységesítettük a tanárképzést, így ma már minden hallgatót felkészítünk az általános iskolai és a középiskolai feladatellátásra egyaránt.

Ezek az intézkedések a felvételi eljárás egyszerűsítésével, a kötelező B2 szintű nyelvvizsga kivezetésével, és a rövid ciklusú tanárképzések újraszabályozásával, illetve a markáns béremeléssel közösen meghozták az eredményüket: az idei felsőoktatási felvételin a pedagógusképzés lett a második legnépszerűbb képzési terület az országban. A rövid ciklusú pedagógusképzésekre csaknem 5000 fő jelentkezett. Én bízom benne, hogy eljutottunk oda, hogy aki tanár szeretne lenni, az tanár is lesz.

Hogyan látja az oktatás jövőjét? Milyen irányvonalakat tart fontosnak kiemelni a jövő kihívásaira – mint például a mesterséges intelligencia térhódítására – adható válaszként?

Jelentős kihívást jelent az, hogy miként ne vetődjünk rá minden árnyékra, vagyis egy oktatási rendszerben újítást csak akkor lehet rendszerszinten bevezetni, ha tudjuk, minek milyen hatása van.

Annyiban nagyszerű lehet a jövőben a mesterséges intelligencia használata, ha mondjuk egy pedagógus szeretne összeállítani minden egyes tanulójának egyegy személyre szabott dolgozatot. Akkor majd bizonyos paraméterek megadásával esélyünk lesz az összes tanulót úgy tanítani, hogy az egyéni mérési eredményeit figyelembe vesszük, és az alapján kap differenciált tananyagot. Ez a fajta struktúra ebben a formájában még nem létezik, de úgy hiszem, hamarosan erre is lesz lehetőségünk.

Államtitkárként számtalan változást látott és tapasztalt az oktatás világában. Milyen tanácsot adna azoknak, akik az elkövetkező évtizedek pedagógusai, tanárai lesznek?

Azt, hogy a modernizáció és a hagyomány egyensúlyát mindenki tartsa szem előtt, tehát tartsuk fenn a klasszikus iskolát, de modernizáljunk ott, ahol lehet és érdemes. A legnagyobb kihívás, hogy megtanuljuk, mit érdemes a régiből megtartanunk, és mit szükséges az újból beépítenünk.

Hagyomány és modernizáció: úgy hiszem, ez lesz a jövő legnagyobb kihívása. Ebben a környezetben kell elszántan helyt állni, oktatni és nevelni. A munkánkra pedig nagyobb szükség lesz, mint valaha, ezért minden érdeklődőnek jó szívvel ajánlom a pedagógus hivatást.