Ahogyan mozgunk, abból minden kiolvasható

Miért választja valaki a gyógypedagógiát hivatásának? Önnek ki vagy mi adott inspirációt?

Édesanyám is gyógypedagógus, tehát családi hagyományt követtem ilyenformán. Fontos az is, hogy a mozgás imádata gyerekkoromtól kezdve kiemelt jelentőségű volt, hiszen többek között versenyszerűen kosárlabdáztam, kézilabdáztam és futballoztam is. Óvodáskoromban kiválogattak, így az iskolát már sporttagozaton kezdtem el. Emlékszem, anyukámmal gyakran jártunk gyógypedagógiai intézményekben. Megfogott a légkör rögtön. Mindig is megértettem azokat a gyerekeket, akikre azt mondták, hogy mások, esetleg fogyatékosok, így nem kérdés a pályaválasztás. Egyébként, hogy kerek legyen a családi történet, édesapám gépészmérnök volt, aki alapvetően távol állt a pedagógiától, viszont azért tartom fontosnak kiemelni az ő irányultságát, mert a tőle örökölt precizitást és az anyukámtól örökölt pedagógiai affinitásomat tudtam ötvözni a munkám során. Az inspiráció kérdése is érdekes, hiszen édesanyám országos bajnok volt evezésben, viszont mégis inkább a pedagógusi irányultságból érkezett a motiváció. Fontos kiemelnem, hogy ez nem egy szakma, ez egy hivatás, amit élvezni lehet, élvezni kell, és én élvezem is.

Hol végezte a tanulmányait?

Győri születésű vagyok, jelenleg is a városban élek. A gimnáziumi éveimet a Révai Miklós Gimnáziumban töltöttem, a sikeres érettségi vizsgákat követően felvételt nyertem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára (ma: ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar), itt 1991-ben szereztem diplomát. Az egyetem elvégzése után úgy döntöttem, nem maradok a fővárosban, hanem visszatérek a megyébe dolgozni gyógypedagógusként. Mivel az oligofrénpedagógia mellett kötelező volt választani egy szakirányt is, így szintén édesanyámat követve elvégeztem a logopédiát is. Édesanyám akkoriban már a foglalkoztató iskolában (ami ma a Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Iskola, Kollégium) volt igazgatóhelyettes Győrben. Mindenki azt gondolta, hogy ott fogok elhelyezkedni, de valahogy mindig úgy alakult, hogy különcködtem, ezért egy újsághirdetésben talált álláshirdetésre jelentkeztem, egy általános iskolában, Győrújbaráton gyógypedagógust és logopédust kerestek. Az állásinterjú – ami csekély időt vett el az életemből – pozitívan zárult, rögtön fel is vettek. De hamar jött a tájékoztatás, hogy az enyhe értelmi fogyatékosokból álló csoportom nem a legjobb, ami a fegyelmet illeti. Pofonok röpködtek, rossz hírük keringett mindenfelé az iskolában, így gyorsan be kellett látnom, hogy nem lesz könnyű dolgom. Konfliktusok követték egymást, mígnem az egyik csínytevés után megkérdeztem az osztályt, hogy ki követte el. Mire felállt egy hatodikos kislány – életem meghatározó élménye volt, szintén inspiráló akkoriban a jövőmre nézve –, és elmondta, hogy kit bántott, de hozzátette, hogy a többiért nem vállal felelősséget, mert azt nem ő követte el. Friss tanárként úgy láttam helyénvalónak, hogy beírok az ellenőrzőbe egy figyelmeztetőt. A kislány kijött az ellenőrzőért, kért egy tollat, majd aláírta a figyelmeztetést. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert erre nem voltam felkészülve, ezért megkérdeztem, miért csinálta ezt. Mire azt válaszolta, hogy ő tud egyedül olvasni és írni a családban. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy nem szabad úgy gyereket tanítanom, hogy nem ismerem őt.

Milyen feladatot lát el pontosan a pedagógiai szakszolgálatnál?

Megint a családi életemhez és a sporthoz tudok visszanyúlni, hogy válaszoljak a kérdésre. Édesanyám is vezető pozícióban dolgozott, én pedig csapatkapitány voltam, amíg fociztam. Eleve megvolt tehát bennem a felelősségtudat, hogy egy társaságot össze kell tartani. Úgy gondoltam, hogy a gyerekcsoportjaimban is vezető lehetek, hiszen össze kell őket fognom, együtt kell dolgoznom velük. A pedagógiai szakszolgálatnál 2007 óta vagyok vezető beosztásban, de előtte már a kollégákkal együtt alapított munkaközösség vezetője voltam. Korábban már kipróbáltam magam tanárként, de elvégeztem a közoktatási vezetőképzőt is. Mivel viszont nem a legmagasabb vezetői szerepkörben vagyok – szerencsére, hiszen onnan nem lenne olyan széles rálátásom a gyerekekre –, így terápiákat tartok, kapcsolatot ápolok szülő-diák-pedagógus között, vizsgálatokban veszek részt. Tagintézményünk központja Pannonhalmán, telephelye Győrújbaráton található 2013 óta. E két település mellett további 16 településen biztosítjuk a pedagógiai szakszolgálati ellátást, korai fejlesztéssel, nevelési tanácsadással, logopédiai ellátással, gyógytestneveléssel és tehetséggondozással is segítjük a hozzánk fordulókat a szakértői bizottsági vizsgálatok mellett. Fontos feladatom továbbá az ágazaton belüli és azon kívüli intézményekkel való szoros kapcsolattartás is. Pont, mint egy focicsapat vezetőedzője. Nagy felelősséget igényel, sokszor nekem kell dönteni mindenben. Mindemellett több mint 10 éve a felsőoktatásban is tanítok Győrben és Sopronban, és mivel a gyakorlatban látok sok mindent, ezért azokat rögtön elmondhatom a hallgatóimnak. Ez pedig egy kiemelten fontos szegmense a pedagóguslétnek: akik a hallgatóim voltak, a kollégáimmá lesznek később.

Milyen gyerekekkel foglalkozik munkája során?

Gyakorlatilag a pár hónapos gyermektől kezdve egészen a 18 éves korig, néha kicsit azon is túl, széles spektrumon mozognak azok a gyerekek, akik járnak hozzám, hozzánk. Számos esetet tudnék kiemelni, hogy milyen gyerekek jelentek meg eddig nálam, de nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy azok a gyerekek, akik eljönnek hozzám, különlegesek. Lehet, hogy valamilyen problémájuk van, lehet, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak beszélni, de megvernek sakkban és 140-es IQ-val rendelkeznek. Ezt a felismerést pedig nem szabad elodázni; fontos, hogy törődjünk velük, mert valójában ez a mi feladatunk. Óvodáskortól vannak tehetséggondozó programjaink, amiket nem csak én végzek, de a szemléletet mindenképpen adom hozzá. Egymagam 15–20 gyereket tudok ellátni, viszont ha a kollégáimmal együtt dolgozunk szakfeladatonkénti összesítésben, 1500 gyerekkel is képesek vagyunk foglalkozni egy tanévben.

Vannak olyan gyerekek, akik lemaradnak iskolatársaikhoz képest, viszont másban sokkal kiemelkedőbbek. Hogyan kezelje ezt a helyzetet a szülő?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szülők örülnek, amikor meg kell jelenniük egy vizsgálaton. Félnek, hogy valami súlyos gond van a gyerekkel. Kiemelten fontos a szülővel való kapcsolattartás, mert eleinte mindenki bizalmatlan. Nem tudják, mire számíthatnak, nem tudják, vajon jó lesz-e a gyereküknek, amit a fejlesztés során kap. A szülőknek be kell látniuk, hogy a diákkal való probléma nem a szülőről szól, hanem a gyerekről. A fejlesztőpedagógus feladata pedig az, hogy a nagy különbségeket egalizálja, a tehetségeseket pedig még jobban kiemelje. Montágh Imre (1935–1986) gyógypedagógus azt mondta, hogy „először a gyerek személyiségét nyerd meg, utána meg tudod tanítani mindenre.” Én is ezt vallom, és azt hiszem, az élet ezt igazolja is.

Mikor érdemes gyógypedagógushoz fordulni?

A többségi pedagógia az elmúlt három évtizedben indult el a gyógypedagógia irányába, mert nem tudta megoldani azokat a helyzeteket, hogy az értelmileg a normál sávba tartozó diákok is nehezen tanulnak meg írni-olvasni. Szerintem gyógypedagógushoz fordulni mindig érdemes, hiszen olyan irányból közelítjük meg a tanítást, ami mindenkinek jó lehet. Sajnos manapság is jellemző, hogy a sajátos nevelési igényű (SNI) diákot tanítani nem egyszerű. Számos nagy tehetséget, hírességet tudnék mondani, akik különlegesek, fogyatékosok voltak valamilyen szempontból.

Milyen módszereket követ?

A mozgásos és szenzoros terápiák alapjait képezik annak, hogy érzékszerveink hatékonyan működjenek. Meghatározó, hogy hányféle információra tudunk odafigyelni és miként tudjuk feldolgozni őket, akár belülről, akár a külvilágból érkeznek. A szenzoros integrációs terápia az egyik legpraktikusabb és leghasznosabb módszer, amit alkalmazni lehet. A gyerekek, a diákok vagy a felnőttek motorikus képessége és mozgása meghatározza, hogy milyen problémákkal küzdenek, ez pedig segít eldönteni, milyen terápiát érdemes használni a továbbiakban.

Ehhez kapcsolódik a kérdés, hogy mit jelent az Ayres-terápia? Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Anna Jean Ayres (1920–1988) a szenzoros integrációs terápia elméletének kidolgozója. A terápia lényege, hogy az érzékszervek működése nem annyira automatikus, mint amennyire gondolnánk. Az érzékszerveinkre ható tényezők többségében külső ingerek, viszont magzati korban az érzékszerveink kifejlődése helyett a szenzoros érzékelés, a mozgáselemre való mozgásos válaszadás alakul ki. Belső és külső ingerek együtt adják a terápia lényegét. Az ingerre adott válaszreakció határozza meg a tanulási készséget. Egy életszerű példát szeretnék elmondani. Gondoljunk a narancsra! Tudjuk, hogyan néz ki, tudjuk, általában mekkora, ismerjük az illatát. Ám ha csukva van a szemem, és a számba adnak egy gerezdet a narancsból, akkor tudni fogom, hogy az narancs. De azért tudom, mert megtanultam.

Mit gondol az állatasszisztált pedagógiáról? Ön szerint hasznos? Kipróbálta már?

Nagy állatbarát vagyok, de még soha nem próbáltam ki az állatasszisztált pedagógiát, azonban voltak az egyetemen szakdolgozóim, akik az állatasszisztált terápiából írták a diplomamunkájukat. Többségében a terápiás állatok kutyák és lovak voltak, de sok más állattal is lehet terápiás munkát végezni, hiszen minden olyan módszer, ami kapcsolatot teremt a gyerekkel, az már közelít a szenzoros terápiához, így pedig egyértelmű, hogy minél komplexebb módszereket alkalmazunk a fejlesztés során, annál nagyobb sikereket érhetünk el. Mindenképpen támogatandó szerintem az összes ilyen kezdeményezés.

Hogyan kell elkezdeni megfigyelni egy tanuló képességeit? Egyáltalán milyen elvárásokat támaszthatunk a diák elé, amikor a teljesítményére vagyunk kíváncsiak?

Azok a primitív reflexek, amikkel születtünk, a mozgásfejlődés során alakulnak át és válnak később is használható reflexekké. Nagyon fontos, hogy megfigyeljük, feltérképezzük őket. Mindenképp érdemes a megfigyelésekre és a vizsgálatokra is alapozni. Minden vizsgálóeljárásnak van kvantitatív és kvalitatív oldala is, amelyek meghatározóak.

Mennyire lehetséges, hogy az iskola és a pedagógusok alkalmazkodjanak a gyerekek egyéniségéhez? Mennyire tudják figyelembe venni a gyerekek egyéni sajátosságait a fejlesztés során?

Csak együttes munkával terem gyümölcs a fán, tehát szükség van a szülőre, a gyerekre, a többségi pedagógusra és a gyógypedagógusra egyaránt. Ez persze egy folyamatos egyeztetést jelent, de nyilvánvaló, hogy mindenki a maga meglátását, véleményét helyezi előtérbe, viszont a közös munkával elérhetjük a célunkat, mégpedig, hogy a fejlesztésre szoruló diák be tudjon illeszkedni az adott közösségbe és később a társadalomba. Vannak egyéni foglalkozások, amelyekkel eljuthatunk a csoportos foglalkozásokig. A tanulásmódszertan, a differenciálás a szaktanár részéről is elengedhetetlen. Természetesen nagyon fontosak a pedagógusok és a szülők visszajelzései, ezzel mi, gyógypedagógusok is speciálisan tudjuk alakítani a lehetőségeinket.

Mi volt az eddigi pályája során a legnehezebb helyzet, amivel meg kellett birkóznia?

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi volt a legnehezebb, de gyerekkel kapcsolatban nem tudnék olyat mondani, amit az elmúlt 30 évemben ki tudnék emelni nagy negatívumként. Nehézség sokszor a kollégákkal való kapcsolatápolásból fakad, hiszen sokan frusztráltak, amikor a mindennapi élethelyzeteket kell megoldaniuk. A szülőkkel kapcsolatban pedig sokszor rosszul esik, hogy az ember próbálja a legjobbat adni, de a szülő gyakran támadásnak veszi ezt, ezért jogtalanul visszatámad, akár személyeskedik.

Voltak viszont olyan nehéz pillanatok, amiket ezzel a szakmával vállalunk, még ha erről nem is beszélnek nekünk az egyetemen. Egyszer egy iskolából hívtak fel, hogy menjek ki a helyszínre, és vigyek magammal egy pszichológust is, ugyanis meghalt egy gyerek. Egy másik esetben pedig egy akkor még képezhetetlennek minősített, halmozottan fogyatékos, EGYOMI-ban (Egészségügyi Gyermekotthonok Országos Módszertani Intézete) élő kislányt kezdtem el fejleszteni. Mielőtt elkezdtük a foglalkozásokat, mindig megsimogattam az arcát és rámosolyogtam. Ezt követően a kislány is mosolygott. Később mesélték, hogy amikor nem voltam ott, „hisztizett”, hogy hol vagyok. Majd egy nap hidegzuhanyként ért a hír, hogy elhunyt. Sajnos ezek a történetek véletlenszerűek a pályánkon, nehéz felkészülni rájuk. Mégis ki kell hoznunk a legtöbbet a helyzetekből.

Arról szól a fáma, hogy a gyerekek számára szükséges a pozitív visszajelzés, érdemes dicsérni őket. De mi a határ? Mennyire kell sokat, mennyire kell kevésbé dicsérni őket, illetve milyen szempontok alapján? Ön gyakran dicséri a gyerekeket?

A dicsérettel sohasem szabad fukarkodni. Ha dicséreten azt értjük, hogy a diák teljesítményét a pozitív oldalról közelítjük meg, akkor mindenképpen szükséges megtennünk akár többször is. Különösen fontos, hogy elismerjük a tetteiket, bármilyen pici dolog is az, amit éppen tettek. A dicséret olyan, mint a szeretet. Ha megfelelően motiválunk a dicsérettel, akkor katalizátorként hathatunk a gyermekre. Kiemelném, hogy mindig azonnali visszajelzést kell adni a diákoknak.

Számos versenyen mérhetik össze egymással tudásukat vagy fizikai erejüket a diákok. Hasznos a versengés? Mikortól számíthat már ártalmasnak, ha egymással küzdenek a tanulók?

Érdekes, hogy a versengés és az agresszió nem állnak messze egymástól. A versengés velünk született tulajdonság, a tehetséggondozás része, a személyiségfejlődés nélkülözhetetlen alkotója. Régebben mondták, hogy a győzelem a jól megválogatott ellenfeleken is múlik. Sokat számít a környezeti faktor a versengés kialakulásakor. Észre kell vennünk, miben lehet tehetséges a gyerek, és ez alapján meghatározni, miben versengjen másokkal. Nagyon fontos a verseny, nem vagyok ellene a versenyeztetésnek sem, de inkább inkluzív módon közelítek a tehetséggondozás felé.

Mit jelent a tehetségkutatás? Hogyan érdemes nekifogni, illetve miként lehet egy tehetséges diákot felkarolni?

A tehetség nagyon tág fogalom, kibontakozásához kell a környezet és a sorsszerűség is. A tehetség nem egy tulajdonság, a fejlődés egyenetlen, és a ritmusa is eltérő. A tehetségkutatás során nagyon nagy merítésből kell dolgoznunk, csak néhányan lesznek igazán kiemelkedők, viszont azok, akik egy felmérés során nem emelkednek ki, lehetséges, hogy később mégis kibontakoztatják a tehetségüket.

Ha egy diák sok mindent szeretne csinálni – például különórára járni, edzeni, tanulni –, de hosszú távon egymás rovására mennek ezek az érdeklődési körök, mit gondol, hogyan érdemes mérlegelni?

Egyáltalán nem probléma, ha a gyermek több szakkörre is járni akar. Minél több területen kipróbálja magát, annál jobb. A tehetség azonosítása nem feltétlenül diagnosztikával kell, hogy kezdődjön. Az adott tevékenység során is nagyon hasznos információkat kaphattunk a gyermekről. Természetesen van olyan, amikor a szülők behozzák hozzánk a gyerekeiket, mert ők tehetségesnek látják, akkor mi elvégezzük a tehetségvizsgálatot. Van olyan eset, amikor kimondottan diagnosztikát kér a szülő. Egy szakvizsgázott tehetséggondozó kollégánk kifejezetten csak a tehetséggondozással foglalkozik.

Több lehetőséget kell felajánlani a fejlesztőpedagógia eszközeivel, hogy a gyerekek megmutathassák, miben tehetségesek. A drámapedagógia, a művészetterápia, a zenei foglalkozások, a táblajátékos foglalkozások mind jelen vannak nálunk is, mert több opciót kell kínálnunk a tanulóknak, hogy képesek legyenek kipróbálni magukat több mindenben, és megtalálják azt, amit igazán szeretnek.