Ágnes asszony és a többiek

Az „eltűnt eposz” nyomában
Etele hun király – elbeszélő költemények

„Volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk?” – tette fel a kérdést Arany János 1857-ben írt, „naiv eposzunk”-ról szóló cikkében, amelyet három év múltán saját lapjában, a Szépirodalmi Figyelőben jelentetett meg. A magyar eredettörténetre vonatkozó kérdések már pályája eleje óta foglalkoztatták, nem meglepő tehát, hogy kísérletet tett költői megfogalmazására. A trilógiának szánt, a hiányzó magyar naiv eposzt pótló elbeszélésből – amely Csaba királyfi sorsán keresztül jutott volna el a magyar őstörténethez – azonban csak a Buda halála című résszel készült el 1863-ban. A mű megírását gondos kutatómunka előzte meg: Arany gyakorta forgatta például Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent Magyar Mythologiáját. (Ezt igazolja a Buda halála legismertebb epizódja, „betétjelenete”: a lakomán elhangzó Rege a csodaszarvasról is.) Mint Tompa Mihálynak írt leveléből is kiderül, gyakran forgatta Priszkosz rétor görög történetíró Attila udvaráról szóló beszámolóit is.

Etele király tehát Arany epikus műveinek és nagy formátumú, tragikus hőseinek világába kalauzolhatja az olvasót. A Buda halála középpontjában a bűn, a végzetes tett áll, amely végül meghatározza a hun nép sorsát: a törvényes vezér, a hatalmáról lemondó Buda felett diadalmaskodó, nagy tekintélyű, elszánt Etele testvérgyilkossága az egész nemzet pusztulásához vezet. Hiába hivatott a legendás hun király a világ fölötti uralomra: saját hibáit, indulatait, féktelen természetét nem képes legyőzni.

Asszony a patakparton
Egy geszti parasztasszony – balladák

Az 1853-ban írt Ágnes asszony című balladát geszti emlékei nyomán írta Arany. A férjgyilkos asszony tragikus történetét megörökítő kisepikai alkotás máig vitatott az utókor számára. Nehezen dönthető el ugyanis, hogy a mű főszereplője valóban részese volt-e a gyilkosságnak, vagy jogtalanul vádolják, bűne „csupán” a hűtlenség. Az sem egyértelmű, hogy a főszereplőt a férje halála miatt érzett lelkiismeret-furdalás vagy a hamis vádak súlya taszítja-e az őrületbe.

A gyilkosság és a bírósági tárgyalás leírása vélhetően Arany leleménye, az asszony megőrülésének költői-lélektani ábrázolása egyértelműen az ő érdeme. A ruháit eszelősen, éjjel-nappal mosó hősnő alakját azonban valós történet ihlette. Ismeretes ugyanis olyan Arany-feljegyzés, amelyben a költő megemlíti a ballada modelljét: „(…) tegnap a kastélyon kívül, a határban csörgedező patak partján sétálgattunk, hová az itteni parasztasszonyok mosni, sulykolni viszik ruhájukat. Megint köztük volt a falu öreg, bolond parasztasszonya; reggeltől estig mossa már rongyokká foszlott fehérneműjét, és rögeszméje, hogy mégis szennyes marad. Időnként eszelős tekintettel rámered a foszlányokra, majd új buzgalommal mosáshoz lát. Szörnyű e megháborodott asszony üres, révedező tekintete.” Ágnes asszony a balladák és a tragikus hősnők világába kalauzolja az olvasót – a Tetemrehívás Kund Abigéljének és Bor vitéz menyasszonyának távoli „rokonaként”.

A kishivatalnok köpönyege
Akakij Akakijevics Basmacskin – műfordítások

Arany János a világirodalom számos remekművét ültette át magyarra – köztük Arisztophanész és Shakespeare drámáit is. Fordításainak világába mégsem ezek hősei – Lüszisztráté, Hamlet vagy éppen János király – lehettek igazán fontosak számára: Akakij Akakijevics Basmacskin alakja jóval nagyobb hatást gyakorolt rá. A szokatlan nevű úr A köpönyeg című Gogol-elbeszélés főhőse, amelyet Arany fordított először magyarra. Igaz, nem az eredeti orosz forrást használta, hanem „német közvetítéssel” dolgozott.

Basmacskin nem romantikus hős, hanem idősödő kishivatalnok, aki – Szerb Antal szavai szerint – „annyira senki, hogy az már magában is tragikus”. A történet szerint hiába igyekszik nehezen megtakarított pénzén csináltatott és még aznap elrabolt köpenyét visszaszerezni: közöny, majd megaláztatás fogadja. Miután a kudarcok e sorozatába belehal, kísértetként lopja vissza jogos tulajdonát. Bár Basmacskin gyámoltalan és jelentéktelen alak, kiszolgáltatottságát írója megértő részvéttel ábrázolta, sőt az elbeszélés befejezésében – sajátos, groteszk eszközökkel – igazságot is szolgáltatott neki.

E tragikussá nőtt kisember alakja azért is érdemel különös figyelmet Arany János életművében, mert a költő Pesten „hivatalnoki korszakában” önironikusan azonosította magát vele: kisebb szatirikus írásait e Gogoltól kölcsönzött álnév különböző változataival szignálta.

A korabeli sajtó Akakajevits, Akaki és Akakievics Akaki nevű szerzői tehát kivétel nélkül Aranyt rejtik.

Zsibbadt erély, halálra jegyzett hős
Zrínyi Miklós – tanulmányok

Arany János tanulmányainak világában Zrínyi lenne a mai olvasó legméltóbb kalauza. A költő és hadvezér volt ugyanis Arany Zrínyi és Tasso című, 1859-ben megtartott akadémiai székfoglaló értekezésének „főhőse”. A mű a magyar irodalomtörténet-írás első fontosabb Zrínyi-tanulmánya, amelynek néhány megállapítása máig a Zrínyi-kutatások alapját képezi. A Szigetvár 1566. évi elestéről szóló verses eposzt a maga korában igen kevesen olvasták, újrafelfedezése Kazinczy Ferenc nevéhez köthető. A mű „irodalomtörténeti karrierje” azonban Arany nevéhez fűződik.

Egybevetette a Szigeti veszedelem első három énekét Tasso és Vergilius eposzaival (különös figyelmet szentelve az itáliai szerző Megszabadított Jeruzsálem című hőskölteményének): kiemelte a történetvezetéssel kapcsolatos párhuzamokat, hangsúlyozta a szerkezet, a jellemzés és a megfogalmazás hasonló vonásait.

Különösen érdekesek azok a szempontjai, amelyekkel a drámai hős és az epikus hős alakját hasonlítja össze, megállapítva, hogy az előbbi „felidézi a sorsot maga ellen, dacol, küzd vele, s e küzdés alatt bámulatos erőt fejt ki; de mihelyt a fátum legyőzhetlen voltát megismeri, azonnal zsibbad erélye, vergődik ugyan még, de csak magát hálózza be vergődése által, s küzdelme nem küzdelem tovább, hanem a haldokló vonaglása. Ellenben az eposz halálra jegyzett hőse már az első perctől megadja magát a sorsnak; de épen e megadás által tünteti ki nagyságát. A veszély, a halál bizonyos tudata nem csüggeszti el, egy percig sem gátolja működését, de sőt növekszik erélye, a mint közelebb-közelebb jut az örvényhez (…).”

Hableány a sajkában
Tarnóczy Malvin – kritikák

Tarnóczy Malvin versei 1861-ben Malvina költeményei címmel jelentek meg. Arany János a Szépirodalmi Figyelőben M. P. szignó alatt közölt róla négyrészes bírálatot. Más írásaihoz hasonlóan Arany ebben az esetben is részletekbe menő alapossággal, kérlelhetetlen logikával, higgadtan fogalmazta meg véleményét a kötetről. A versekben gyakorta előforduló képzavar olykor ironikus megfogalmazásra késztette: „minek elemezzem én, például, hogy M. »érzelmei folyamán két könnyed sajka jár«, s egyik sajkában van a »múló érzelem« – másikban »új érzés terem« (tehát a folyó is érzelem, a sajkákban is érzelem űl); s miután a sajka »megreped szívének szirt fokán«: akkor a kisded sajkán már »egy hableány« űl: »a magyar költészet múzsája?«”. Malvina verseinek logikai hibáit sem hagyta szó nélkül: „Minek fejtegessem az »Árva leány-hajat«, mely szerint a legény, kedvesét (ki történetesen árva leány) vízbehalástól megmentendő, azt a célszerű tanácsot adja neki, merüljön víz alá?” Malvina sikerületlen epigrammái arra késztették Aranyt, hogy röviden kifejtse a műfaj lényegét, költészetben betöltött szerepét: „Az epigramma nem abban áll, hogy csupán rövid legyen a vers. Sőt minél rövidebb, annál inkább megvárjuk tőle, hogy sokat fejezzen ki, mert a költő nem azért kisebbíti meg a vers arányait, hogy restel többet írni vagy nem jut eszébe hosszabb, hanem hogy megmutassa, mennyi hatást bír előidézni a szűk tér korlátai közt.” Nem ismeretes, hogyan fogadta Malvina a kritikát. Félő, hogy nem értékelte a magyar irodalom egyik legnagyobb alkotójának műveire vonatkozó „szakvéleményét”.

Nemzetőrtiszt – „sárga lovon”
Fónagy József – zeneművek

Arany János nevéről ritkán jutnak eszünkbe zeneművek, holott zeneértő és zeneszerető – sőt 19 fennmaradt kompozíciója révén zeneszerző is volt. Fiatalon szívesen gitározott, idősebb korában – a nagy népzenekutató generáció előfutáraként – népdalgyűjteményt állított össze. Ide jegyezte fel Nemzetőrdal címen 1848 áprilisában azt a versét, amelynek néhány szakasza Süvegemen nemzetiszín rózsa címmel számos március 15-i ünnepségen máig elhangzik.

A nemzetőrök számára írt indulókat abban az időben országszerte énekelték: a dallamok egyszerű ritmusa és egyenletes tempója is alkalmazkodott a meneteléshez. Kétségtelen, hogy a szabadságharc idején nemzetőrként harcoló Arany verse vált a legismertebb nemzetőrdallá: egy Fónagy József nevű fiatal szalontai honvédhadnagy által szerzett dallamra (amelyet szintén lejegyzett) írta a szöveget. Ma már nem ezzel a dallammal énekeljük. Jelenleg legismertebb formáját a dal 1952-ben nyerte el. Ekkor párosította Rossa Ernő zeneszerző Arany szövegét a Sárga csikó, sárga lovam, sárga… kezdetű lassú csárdás dallamával, melyet Kiss Lajos gyűjtött a vajdasági Gomboson.

A zeneszerző Aranyt csak halála után ismerhette meg a nagyközönség, amikor is Bartalus István 1884-ben Arany János dalai címmel kiadta a költő ilyen irányú hagyatékát, amelyben Petőfi és Amadé László verseire írt kompozíciók mellett saját műveire komponált dallamok is helyet kaptak.

Kazinczy, forever!
Kazinczy Ferenc – levelezés

Arany irodalomtörténeti jelentőségű leveleiben számos fontos gondolatát osztotta meg ismerőseivel. Egyik legismertebb ezek közül a Kazinczy-jubileumról szóló írása. Lévay József miskolci költő és író Nemzeti hála – Emlékezés Kazinczy Ferencre című, 1857-ben megjelent cikkében a szerző elsősorban a nagy magyar nyelvújító születése százéves évfordulójának megünneplését sürgette. Írását Arany is elolvasta. „Soha jobb szó időben nem jött, mint ez. Nem maga az emlék itt a fő dolog, ámbár az is illő, hogy a nemzet elhunyt jelesét megtisztelje” – írta Nagykőrösről már két nappal később barátjának, Salamon Ferencnek. Arany meglátása szerint egy Kazinczyról elnevezett szépirodalmi társaság életre hívása lenne a legfontosabb, mert „vissza kell adnunk tekintélyét a kriticának”. „Ha Kazinczynk volna, nem kellene társaság, de ő nincs, tehát Kazinczy-társaság, for ever!” Arany ebben az 1857. november 20-án kelt levelében – a Kazinczy-társaság tervén túl – számba vette a további konkrét és általánosabb teendőket is az évfordulóig, az alapszabály felállításától az engedélyeztetési eljárás megindításáig. Elengedhetetlennek tartotta Kazinczy – lehetőleg összes – műveinek kiadását és az ünnepelendő író képzőművészeti megörökítésére szóló felhívás megjelentetését, majd a kész művek elhelyezését a Nemzeti Múzeumban. A legfontosabbnak azonban a Kazinczy-ünnepség gondolatának széles körű megismertetését tartotta: „Első dolog, az eszmét terjeszteni. Lélekkel, de eszélyesen.”

Oda az igazság
Mátyás király – politikai írások

1848. június 4-én jelent meg Pesten a Nép Barátja című lap első száma, amelynek Radákovits József (Vas Gereben) volt a felelős szerkesztője, Arany szerkesztőtársként tevékenykedett mellette. Az „újságlevél” elsősorban azért jött létre, hogy ismertesse, népszerűsítse és terjessze a Battyhány-kormány intézkedéseit. Az itteni Arany-írások a későbbiekben – Arany László elnevezése nyomán – Népies politikai cikkek címmel váltak ismertté. Arany ezekben a harcos hevülettel átitatott politikai írásaiban szívesen említett történelmi példákat. A Mik voltunk? Mivé leszünk? című cikkében igen lelkesülten írt Hunyadi Mátyásról: „Be van vésve az ő neve minden igaz magyar szívébe s emlékezetébe, s mai nap is így sóhajt fel a szegény ember: meghalt Mátyás király, oda az igazság.” Egy másik, Országcímer, nemzeti szín című írásából az is kiderül, hogy Mátyás alakja nemcsak dicső tettei végett volt kedves számára, hanem azért is, mert – szemben a gyűlölt Habsburgokkal – a hagyomány szerint közfelkiáltással választották királlyá: „Hej pedig akkor volt ám szabad a magyar! Olyan szabad volt, hogy a királyt is maga választotta. Úgy választotta Mátyást is királlyá: az urak Budán a várban tanakodtak; a Duna hátán, a jégen pedig negyvenezer ember állott fegyverben, nemzeti zászlókkal. Egyszer ezek elkiáltják: Éljen Mátyás király! Az lett meg, amit a nép akart, Mátyás királlyá lett, nem is bánta meg a magyar soha.” Joggal tekinthetjük tehát Hunyadi Mátyást az Arany-féle politikai cikkek vezéralakjának – a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt.

A „legkortársabb” kortárs
Rozvány András – lírai költemények

Arany János lírájába egy első pillantásra rejtélyes úr kalauzol bennünket: a Kortársam, R. A. halálán című költemény ihletője. Szerencsére nemcsak monogramjáról ismeri az irodalomtörténet: Rozvány Andrást családi barátság fűzte Arany Jánoshoz. A mindig vidám, tréfás Rozvány görög származású kereskedőcsalád mindig is szoros kapcsolatot ápolt Arannyal: hozzájuk költözött, amikor 1839-ben állás nélkül maradt, s náluk ismerte meg a költő feleségét is. Műveiben gyakorta visszaköszönnek Rozványék alakjai is: a hagyomány szerint idősebb Rozványnét örökítette meg Toldiné alakjában, leánya, Rozvány Erzsébet szerencsétlen házassága pedig a Toldi szerelmének néhány vonását ihlette.

A Rozvány fiúk közül az idősebbhez, Andráshoz különös szál kapcsolta: egy napon születtek, egy ideig egy szobában laktak. Különböző természetük ellenére nagyon jól megértették egymást. A zárkózott, mindig olvasó Aranynak nagyon imponált a bohókás, hadaró beszédű Rozvány, kedvéért néha egy-egy „szolidabb” csínytevésben is részt vett. A család leszármazottja, Rozvány Gabriella 1956-os visszaemlékezéseiben is megemlítette azt a feliratot, amely a két fiatalember közös szobájának ablakába karcolva volt olvasható Arany írásával: „Még a búza ki sem hányta a fejét, / Már a madár mind elhordta a szemét.” A Kortársam, R. A. halálán című költeményt is elsősorban ez a szoros kapocs és döbbenet szülte: életvidám barátjában mindig több vitalitást érzett – mégis ő távozott hamarabb az élők sorából.

A szavalati drámával versenyző opera
Richard Wagner – szerkesztői tevékenység

1863 nyarán Wagner nagy sikerű pesti látogatása idején a nagy érdeklődésre való tekintettel a Koszorú című lap szerkesztőjeként Arany felkérte Bartalus István zenetörténészt egy nagyobb lélegzetű, háromrészes tanulmány megírására. A lelkesült hangú cikksorozat utolsó részéhez Arany szerkesztői megjegyzést fűzött, melyben vitatta, hogy Wagner művészete valóban nagy jövő előtt állna, mert az „a szavalati drámával kíván versenyezni, mire képtelen, s (...) e miatt kénytelen megbénítni azt is, mit mint opera elérhetne”. Ezt a jegyzést a Zenészeti Lapokat szerkesztő id. Ábrányi Kornél fölényes, bántó kioktatásban részesítette saját orgánuma hasábjain. Eljárását nem csak bántó hangvétele miatt nehezményezhette Arany. Véleménykülönbségük ugyanis – annak ellenére, hogy a későbbi évtizedek Ábrányit igazolták – fontos állomása volt a korszakban kibontakozó esztétikai vitáknak. Ebben az időben még hiányzott a magas színvonalú ismeretterjesztés, és nem volt jellemző a szakszerű műbírálat sem: meg kellett teremteni a művészetelméleti kérdések tisztázásának szakmai fórumait, akár ilyen típusú viták árán is. Arany álláspontja nem volt megalapozatlan: a wagneri zenedráma spekulatív elméletének egyik félreérthető tételét érintette. Ezzel együtt értékelendő, hogy helyet adott Bartalus lelkesült írásának, emellett saját álláspontját is kifejtette – megvetve ezzel az esztétikai sajtóviták hazai alapjait.