A zene: fölmérhetetlen előny!

– Utad a csellótanári munkakörből vezetett a szegedi egyetem oktatási rektorhelyettesének székéig. Közben föláldoztál egy ígéretes művészkarriert a neveléstörténet oltárán. Mégis úgy érzem, a váltás nem okozott törést, két hivatásod valahol találkozik egymással.

– Miután végeztem a szegedi zenetanárképző karon Báthory Sándornál, ám kamarazenészi álmaimat keresztülhúzta a sors, egy évtizeden át valóban zeneiskolában tanítottam a hangszeremet. A tanítás elmélete mindig is érdekelt. Kézenfekvő volt, hogy elmélyítsem pedagógiai ismereteimet. Karizmatikus professzorom, az ugyancsak zenei képzettségű Mészáros István pedagógiatörténész hatására aztán eldőlt a sorsom. Egy darabig úgy tűnt, eltemettem zenész énemet. Még valamiféle szégyenérzet is munkált bennem, amikor a főiskolára kerültem, mit keresek muzsikus létemre az elméleti emberek között. Öreg fejjel úgy látom, amit tudósként megtehettem, azt megtettem, és végre fölszabadultan zenélhetek Dombiné Kemény Erzsébettel. Életem nagy ajándéka, hogy ezt újra megtehetem.

– Mi ösztökélt, hogy ismét pódiumra lépj? Valamifajta megmutatkozási vágy?

– Annak idején nem tartoztam a sikeres előadók közé. Nyarakat töltöttem azzal, hogy zárt ajtók mögött gyakoroltam balatoni kulipintyónkban. El kellett telnie bizonyos időnek, hogy beérjen a bennem lévő zenei és stílusérzék. Hogy miért próbálom magam megmutatni? Szavakba nem önthető lelki szükséglet. Pontosan ismerem a technikai korlátaimat, de annál jobban örülök a szépen megformált gesztusoknak és íveknek. Jó hallani a közönség pisszenés nélküli, áhítatos csöndjét egy-egy lassú tételnél. Egész más ez, mint amikor egy professzor köhécselve a katedrára lép, és rossz artikulációval féligazságokat hirdet. Itt koncentrációban, intenzitásban, kifejezőerőben az elsőtől az utolsó tizedmásodpercig karban kell lenni. A közönség figyelme óriási katarzis.     

– Persze a kutató nem hagyja cserben a muzsikust. Olyan műveket fedeztek föl a zeneszeretőknek, mint például D’Hervelois ínyenc francia barokk alkotásai. Egy művelődéstörténész szenvedélye kell ahhoz, hogy ezek a darabok megszólalhassanak.

– Nem mind új fölfedezés, a D’Hervelois-szvitet már növendékként is játszottam, de tény, hogy nagyon ritkán hallható, viszont jó játszani. Nem mondhatnám, hogy filológiai hajlam vezérel. Inkább auditív típus vagyok. Ha itt-ott meghallok valami szép csellóművet a barokk és a késő romantika közötti időből, igyekszem megszerezni. Schumann hegedű-zongora szonátájának átiratát például nemigen játsszák Magyarországon. Teljesen más ügyből kifolyólag jártam Barcelonában. Legnagyobb örömöm volt, amikor a hivatalos program szünetében bevehettem magam egy zeneműboltba. Egy halom kottát vásároltam meg. Köztük olyan darabokét is, amelyek nekem már korábban megvoltak, de réges-rég kölcsönadtam a növendékeimnek…

– Neveléstörténészként másként állsz hozzá egy adott kor zeneművéhez, mint tetted csellista korodban? Vagy megfordítva: számított-e neveléstörténészként, hogy miként értelmezted egy-egy korszak zeneművészetét?

– Amikor a Neveléstörténetet elkezdtem írni – később Németh András barátommal fejeztük be, mert rájöttem, hogy a huszadik század neveléstörténete átfoghatatlan egy ember számára –, az volt a vágyam, hogy tág határú pedagógiatörténetet írjak. Amikor mondjuk a reneszánszról van szó, nemcsak pedagógiai szempontokat igyekeztem érvényre juttatni, hanem szellemtörténeti, stílustörténeti érdekességeket is. Persze ez képtelenül nagy vállalkozás. De segít, ha az ember tudja, mi is az a fin du siècle életérzés, hogy milyen zeneművek és festmények születtek az adott korszakban. Milyen volt a gyerekről alkotott kép? Amikor koncertezem, akkor mindez nem segít. Akkor az előadás a feladat, nem az értelmezési keret kijelölése. Utólag tudom csak megköszönni tanáraimnak, hogy növendékként annyi életélménnyel láttak el, amennyi elég a zene megszólaltatásához.

– Bartók, Kodály és Dohnányi országában ma sokan úgy tekintenek a művészeti oktatásra, mint valami szükségtelen dologra. Pedig a lélek formálása mindig jegyben járt a zenei képzéssel. Más teoretikusok a zene delejező hatásától óvtak. Pedagógiai szemszögből milyen funkciói vannak a zenének?

– A görögök ismerték a zene lélekrontó és léleknemesítő hatásait. Ismerjük Platón és Arisztotelész téziseit a pánsípról és a fuvoláról. Ők a kitharát helyezték mindenek fölé. Számomra a zene életszükséglet. Mindennapi táplálék. Mielőtt nagyképűséggel vádolnak, hozzáteszem, hogy a könnyűzenéből is sok mindent befogadó füllel hallgatok. Szerencsére ma elérhetők olyan előadások, amelyekről nekünk, növendékeknek, fogalmunk sem volt. A mai fiatalok hihetetlen bőségből válogathatnak, miközben – igazad van – sok mindenből kimarad ez a nemzedék. Az apály oka, hogy míg mi a Kodály-módszer jegyében minden nap tanultunk zenét, ez az intenzív zenei képzés ma inkább kivétel. Holott, váljék bár belőle mérnök, orvos vagy ügyvéd, az a gyerek, aki korán megmerítkezett a zenében, fölmérhetetlen előnyre tesz szert. A zenei nevelés hozzásegít, hogy komplexebben lássa a világot, kiegyensúlyozottabban fejlődjenek a készségei, mindemellett pótolhatatlan közösségi élményt, az egymásra figyelés tapasztalatát nyújtja.

– Miért érezzük a cselló hangját annyira emberinek?

– Talán mert annyira közel áll az énekhanghoz, a vox humanához. A cantilénára való képessége ritka. Nem véletlen, hogy annyi költő énekli meg a hangját. Nyekeregni is nagyon könnyű rajta, vékony az az ösvény, ahol a kifejezés is megjelenik. Fizikai adottságoktól, technikai fölkészültségtől is függ, ki mit képes megszólaltatni rajta. A legszebb hangszerek egyike.

– A csellistának át kell ölelnie a hangszerét. Személyes a kapcsolatod a hangszereddel? Van saját „személyisége”?

– Egy nemes hangszer lendületet ad. Növendékkoromban nemigen lehetett magas kategóriájú hangszerekhez jutni. Mostani hangszerem egy mittenwaldi manufaktúrában készült. Nem mesterhangszer, de mester felügyelete alatt építették. Rácz Pál és Jámbor Csaba hangszerész barátaim kihozták belőle a maxi­mumot, amit egy ilyen hangszerből ki lehet hozni. Sokféle tényező befolyásolja a hangzást. Nemcsak a húrok anyaga, hanem például az is, hogy egy adott korban milyen öltözékben hallgatták a muzsikát. A túlcsipkézett ruhaköltemények állítólag megváltoztatták a koncerttermek akusztikáját.

– Lám, ismét összetalálkozik muzsikus és szellemtörténész! Lehetséges, hogy „pályaelhagyásod” felnyithatja a hivatásos zenészek, zenetanárok szemét bizonyos szempontokra?

– Utólag úgy látom, nem voltam jó zenetanár. Egy ideig valóban úgy éreztem, jó lenne sokat beszélni régi kollégáimnak elméletről, zenepedagógiáról. Amit ’89 előtt pedagógia címén tanítottunk, azt nem érdemes pedagógiának nevezni. Ezért is kezdtem el alternatív pedagógiákkal és pedagógiatörténettel foglalkozni. Úgy éreztem, a zene mellett egyedül ez képes boldoggá tenni. Az viszont nem biztos, hogy profi zenészeknek tudnék még bármit mondani. Csodálatos fiatal tehetségeket hallgathatunk. Nem szeretnék a legjobb csellista lenni a neveléstörténészek, és a legjobb neveléstörténész lenni a csellisták között. A zeneiskolát hihetetlen életválság közepette hagytam ott. A Gondviselés kezét inkább a visszatérésben látom. Amit az akadémiai-tudományos pályafutásban elérhettem, elértem. De nem szeretem, ha doktornak neveznek. Az életem hátralévő részében, ha lehetne, inkább muzsikálnék. Ott nem számít, hogy az ember professzor-e vagy sem.