A tisztán érthető beszéd ma is a legfontosabb szakmai követelmény

Sokaknak ismert az Ön neve, elvégre évtizedekig a magyar rádióhallgatók és televíziónézők előtt hallatta a hangját, de másutt is gyakori vendég volt mint előadó. Milyen volt régebben – akár a pályája elején –, s milyen manapság a nyelvhez való viszonyu­lása?

1978-ban kerültem a Magyar Rádióba mint bemondó, ma már olyan legendásnak mondható bemondónagyságok társaságába, mint Bőzsöny Ferenc, Debrenty Piroska, Erdei Klári, Erőss Anna vagy Körmendy László. A Magyar Televízióban 1979-ben volt az első képernyős megjelenésem a Jogi esetek című műsorban. Attól kezdve sok műsor vezetőjeként és bemondójaként dolgoztam. Számomra mindig is megtisztelő volt Takács Marika és Tamási Eszter kollégájának lenni. Az egykor megbecsült szakmát tőlük sikerült eltanulnom, ha akartam, ha nem akartam, úgy sikerült beletanulnunk nekünk fiataloknak ebbe a világba, hogy egy percig sem álltak fölöttünk, s oktattak ki arról, hogyan csináljuk jól a dolgunkat. Nem okoskodtak, nem osztogatták a tanácsot, mi tehát csak ellesni tudtuk, miként is zajlik itt az élet. És persze nem felejtkezhetem meg a két Imréről, Montágh Imréről és Wacha Imréről sem, a két nagyszerű „beszédprofesszorról”, akiktől mindig bőven akadt mit tanulni.

A nyilvános beszéd mindig feltételez egy befogadói közeget is. Mint a nyilvános beszéd rendszeres gyakorlója, milyen viszonyt ápolt hallgatóságával? Mit jelent a közösség annak, aki beszédéből él?

A televíziós bemondók „száműzésével” egy korszak zárult le. Megszűnt az a korábbi évtizedes családias, már-már bizalmas – sohasem „közvetlenkedő” vagy bizalmaskodó – kapcsolat, amely az évek során kialakult köztünk és a nézők között. Ennek a jó, szeretettel teli kapcsolatnak számtalan jelét adták a nézők levélben, telefonon és sok-sok személyes találkozás alkalmával. És adják még ma is. Mindemellett mondanom sem kell, nekünk még voltak mestereink, talán példaképeink is. Nekünk azonban sajnos le kellett mondanunk arról a hiú reményről, hogy bárkinek is példaképei lehessünk. Egész egyszerűen nem lesz kinek. Elnézve a mai közvetítéseket, kulturális-közéleti és szórakoztató műsorokat, az a benyomás érlelődik meg bennünk, hogy az anyanyelvünkön szépen, érthetően, szabatosan beszélő bemondóra már nincs is igazán szükség. Hiszen egy kicsit nagyobb odafigyeléssel, koncentrálással azokat is meg lehet érteni, akik nincsenek birtokában ezeknek a nyelvi képességeknek.

Véleménye szerint a mentoraitól eltanult ismereteket ma is érdemes alkalmazni, vagy célszerű újabb megközelítésben előadni egy élő adás vagy egy felvétel kere­tében?

Nekünk bemondóknak a televízióban, a rádióban igazán nagy szerep jutott. Ismertségünket, népszerűségünket – még sok év után is – a médiának köszönhetjük. Ezek alatt az évek alatt megtanultuk tisztelni a képernyőt és a mikrofont. Ügyelnünk kellett a helyes, választékos, szép magyar beszédre. Éreztük, hogy példát kell mutatnunk. A tisztán érthető, kifejező beszédnek mind a mai napig a legelső, legfontosabb szakmai követelménynek kellene lennie. Ez a legfontosabb, minden egyéb csak ezután következik – már ha valakinek megadatik a tiszta, szép beszéd képessége. Vannak, akik úgy tartják, hogy beszélni márpedig mindenki tud. Mindez rendjén is van, azonban egy hivatásos beszélő esetében már korántsem mindegy a miként, a hogyan. Bizonyos fokig persze érzék nélkül is meg lehet tanulni, de az ember veleszületett képessége nélkül nagyon nehéz. Mindemellett természetesen az is igaz, hogy bár jó énekes sem lesz valakiből alapvető, született muzikalitás nélkül, de nem is megy sokra az, aki nem csiszolja, fejleszti magát. Nem elég tehát a puszta képességre támaszkodni; hiszen éppen ettől válik a beszéd szakmává.

Napjainkban nagy népszerűségnek örvend a podcast műfaja, ami nagy közönséget von el a rádiós műsorkészítőktől. Hogyan vélekedik erről a műfajról veterán rádiós és televíziós szakemberként?

Mikrofonok és kamerák társaságában (a pódiumon pedig az emberekkel szemben) éltem évtizedekig és élek gyakran ma is. Szeretem a stúdiók illatát, hangulatát. Ezt semmiféle szerkezet, műszer nem pótolhatja. A pandémia idején én is próbáltam otthonról dolgozni, filmek, rádióműsorok szövegét mondani. Egyszer! De hogy én örökké otthonról, egy magam elé tartott mikrofonszerűségbe beszéljek? Hogy aztán egy másik géppel magam helyett küldözgessem a hangom a megrendelőnek? Nem, ez nem megy. Nekem szükségem van a szinkronstúdióra, a hangszigetelt falakra, ahogy az üvegablakon túl velem szemben ülő hangmérnökre. Lehet ezt maradiságnak is hívni. De nekem a mikrofon vagy a kamera a hallgatókat, nézőket jelenti, akiknek szolgálatára szegődtem 46 évvel ezelőtt. Én vagyok a beszélő ember, a kollégám a hangmérnök vagy az operatőr. Az üzenetet márpedig csak így, együtt tudjuk célba juttatni. Éppen ezért nem gondolom, hogy a podcast mint magányos műfaj, a nyelvművelés, a nyelvápolás legmegfelelőbb formája. Áldás és átok, hogy ezen a csatornán bárki megszólalhat és hallathatja a hangját. Ha ismert lett volna ez a technológia évekkel ezelőtt, úgy hiszem, akkor sem éltem volna a lehetőséggel. Nem, ha ez a közösségiség és kollegialitás eltűnését, a hallgatóság arctalanná válását jelenti. Noha nem igazán hallgatom őket, ettől persze az igényes tartalmakat hasznosnak, magát a „jelenséget” pedig elgondolkodtatónak tartom.

Hogyan éli meg napról napra a nyelv rohamos változását? Mit gondol, milyen irányba halad a nyelvápolás, a nyelvművelés ügye hazánkban?

Nekem a beszéd a kenyerem. Vallom, hogy a szó nemcsak üres fecsegés vagy szónoklás, hanem képes arra, hogy a lélek melegét, szeretetét is hordozza, közvetítse. Érzem a felelősségemet, amikor beszélni kezdek. Hiszek a szép és igaz szóban. Talán alaptalan azt mondani, hogy a nyelv romlik vagy rossz irányba változik, hiszen érthető módon az idő haladtával újabb és újabb szavak, kifejezések jönnek elő. Aztán ezek kikophatnak, de állandósulhatnak is. Sajnos vagy szerencsére? Az már kevésbé tetszik, hogy ennyi idegen szó kerül a nyelvünkbe. Emlékszem, tekintélyes, tudós nyelvészeink, nyelvápolóink régebben is milyen sokszor szóvá tették ezt a rádióban és a televízióban. Egész műsorokat szenteltek ennek a jelenségnek. Hála Istennek, kinyílt a világ, de talán éppen ezért, ezekben a szabadabb, felszabadult időkben volna igazán nagy szükség az érthető, szép magyar szóra. Különösen az angol szavak, kifejezések terjednek, vegyülnek el a mindennapi beszédben. Bizonyára azért, mert egyre többen tanulnak nyelveket, és mert az angollal ma már mindenfelé boldogulni lehet, nem kevésbé nálunk. A mi gyönyörű, különleges és választékos magyar nyelvünket azonban továbbra is művelni kell. Ezért aztán minden tisztelet a nyelvművelőknek, akiknek hivatásuk, és akiknek fontos a nyelvápolás. Jó lenne, ha sokkal több rádióműsorban szólalhatnának meg nyelvészeink. És természetesen a televíziókban is.