Olvasási idő: 
11 perc

A természettudományos oktatás megújításában a világszínvonal felé kell mozdulni

Európában még mindig nagyhatalomnak számítunk a természettudományos elitképzésben, de a biológiaoktatás területén szemléletváltásra lenne szükség ahhoz, hogy az elmúlt húsz év módszertani lemaradását pótolhassuk – hangsúlyozta lapunknak adott interjújában Bán Sándor, a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium biológiatanára, aki üdvözli a szaktanácsadási rendszer újjáélesztését.

– A kormány az állami ösztöndíjas felsőoktatási férőhelyek bővítésével kívánja a természettudományos pálya felé irányítani a fiatalokat, akiknek – úgy tűnik – már a középiskolában sem tartozik kedvenc tantárgyaik közé a fizika, a biológia és a kémia. Mi lehet az oka, hogy kevésbé népszerűek ezek a tárgyak?

– A természettudományos tantárgyak tanulása jelentős koncentrációt igényel, ezért tartják nehezebbnek őket, mint a humán tárgyakat, ráadásul éppen abban az életkorban – a kilencedikes, tizedikes korosztályban – igénylik ezt a sok energiaráfordítást, amikor a gyerekek kamaszodnak, és teljesen más dolgok kezdik lekötni a figyelmüket. Ha ebben az életkorban nincs megfelelő motivációja a diákoknak e tantárgyak tanulásához, akkor hamar kudarcokkal szembesülnek. Amiben pedig sikertelenek vagyunk, azt általában nem is kedveljük. Ezért is rendkívül lényeges a természettudományok oktatásában a megfelelő módszer megválasztása.

– Ha a felvételiről esik szó, sokszor hallani, hogy az utóbbi években gyengült a középiskolából kikerülő diákok felkészültsége. A saját területén mennyire tapasztalja ezt?

– Sokáig nem hitték el a felsőoktatásban dolgozó kollégáink, hogy érdemes magasabb követelményeket kérni a belépő diákoktól. Jelentős minőségjavulást várok attól, hogy az emelt szintű érettségit több helyen követelik meg. Több európai, ázsiai és amerikai ország oktatási rendszerét ismerve elmondhatom, hogy biológiából az emelt szintű érettségi világszínvonalú abban a tekintetben, hogy milyen típusú tudást és milyen szinten követel meg a középiskola végén.

– Évek óta hiány van természettudományos szakos tanárokból. A tanárképzésben szeptembertől ezért elindítják a Klebelsberg-ösztöndíjat. Mennyire jelenthet Ön szerint motiváló erőt ez az ösztöndíj?

– Mindenképpen üdvözlendő az ösztöndíj bevezetése, hiszen ezt a pályát elsősorban nem azért nem választják, mert nem szeretik, hanem mert a pedagógusi hivatás anyagi megbecsültsége rendkívül alacsony, és komoly pénzügyi hátrányt jelent ezen a pályán elhelyezkedni. A Klebelsberg-ösztöndíj és a szintén most induló életpályamodell által garantált pluszjuttatás együttesen már komoly motiváló erőt jelenthet – így szerintem már el lehet érni olyan gyerekeket, akik egyébként érdeklődnének a terület iránt, csak anyagi megfontolásból mennének más irányba.

– Mi a véleménye, a közoktatás új tartalmi szabályozása milyen változásokat hoz a biológia területén?

– Az új Nemzeti alaptantervet alapvetően jó keretszabályozónak tartom, viszont némi szomorúsággal állapítottam meg, hogy a kerettantervek összeállításakor nem vették kellően figyelembe a biológia tudományának változását. A modern biológia mintegy hatvan éve a molekuláris biológián alapul. A korszerű biológiaoktatásban előttünk járó országokban, így például Angliában, az Egyesült Államokban, az ázsiai országokban, valamint Kanadában és Ausztráliában is erre fektetik a hangsúlyt, ez a rész hangsúlyos a középiskolai tananyagban. Ezzel szemben nálunk a molekuláris biológia csak a képzés második felében, egyfajta érdekességként kerül szóba. A képzés, egészét tekintve, így sajnos még mindig a 19. századi biológiára alapoz.

A szakmódszertani képzés során a tanár szakos hallgatók elsősorban leíró jellegű biológiát tanulnak, és ezt adják át majd diákjaiknak is. A matematikai modellezés, a műszeres vizsgálatok, valamint általában a mérés és adatelemzés oktatása gyakorlatilag teljesen hiányzik a módszertani palettáról.

Ma már a bűnüldözésben, az apasági vizsgálatok során, a betegségek diagnózisában és fontos társadalmi-gazdasági kérdésekben (pl. GMO-növények termesztése) is mindennapjaink részévé vált a molekuláris biológia. E terület sokkal lényegesebb már, mint az, hogy mi a neve a gyűrűsférgek kiválasztószervének.

A nehézséget éppen az jelenti, hogy a régi biológiaoktatási szemléletet megfelelő képzettség és a világba való kitekintés hiányában nem lehetséges felváltani egy korszerű, valódi igényeket kielégítő szemlélettel. A régi – ma már nem releváns – tudást így nem merik kiszelektálni, a tananyag pedig emiatt feleslegesen növekszik.

– A szakmai felkészültségen túl Ön szerint mi a jó biológiatanár titka? Mivel lehet élvezetessé tenni az órákat, akkor is, ha nehezek?

– Nincsenek egyedül üdvözítő módszerek: a legfontosabb mindig az, hogy a pedagógiai tevékenységet adott csoport adott diákjainak megfelelően válasszuk ki minden órán. A mai diákok ahhoz szoktak, hogy ha megunnak egy TV-műsort, akkor csak kattintanak egyet, és máris egészen más világba csöppennek. Az iskolában azonban 45-90 percig kellene egyetlen dologra koncentrálniuk, anélkül, hogy egyetlen kattintással egy másik témába vágnának. Ez rendkívüli kihívást jelent a mai tanároknak, mert mi nem éltük át ezt, így nem is tudjuk, mit érezhetnek a diákok a számukra unalmasnak tűnő óráinkon. Talán megfelelően kialakított nevelési stratégiák segíthetnek abban, hogy bevezessük őket a kitartó figyelem által megszerezhető tudásba.

– Ön milyen módszerekkel tanít?

– Sokfélével. Igyekszem kevés frontális órát tartani, mert hiszek a diákok alkotóképességében. Legutóbb például az elsős tagozatos diákokkal elbáboztuk a fehérjeszintézist úgy, hogy a bábokat is ők készítették. Sok laboratóriumi gyakorlatot és terepmunkát is igyekszünk végezni, ami közelebb viszi hozzájuk az elvont tudományos fejtegetéseket is. Ugyanakkor a rendszeres tanulásban is hiszek, ezért diákjaimtól rendszeres készülést várok el, amit gyakran ellenőrzök is.

– Milyennek látja a tehetséggondozást a biológiában?

– Az utóbbi évtizedben jelentős és eredményes változás következett be a hazai tehetséggondozásban. A központosított tehetségmozgalom lehetővé teszi, hogy sok olyan tehetséges gyerek is kamatoztathassa adottságait, aki eddig nem tehette. A tehetség fogalma azonban mindeközben egyfajta átalakuláson ment át: összemosódott a hátrányos helyzet fogalmával. Az pedig sajnos a forráshiány következménye, hogy negyvenéves hagyománnyal rendelkező, komoly tanulmányi versenyek kerülnek veszélybe vagy szűnnek meg, így például a Kitaibel Pál Természetismereti Verseny pedig jelentkező, érdeklődő diák és tanár lenne elegendő.

– Mi a helyzet a nemzetközi biológia diákolimpiával, amelyen Ön is felkészítő tanár? Itt is szembesülnek a források hiányával? Mennyire népszerű ez a verseny?

– Ez a verseny – hároméves „életkorához” képest – nagyon népszerű: az idén már több mint harminc iskolából neveztek be diákok. A verseny nem költségigényes, hiszen az első két forduló internetes, vagyis nem igényel szervezést, utazást. A zárthelyi dolgozat csak a harmadik fordulóban következik. Komolyabb erőforrás-igénye csupán a döntőnek, a gyakorlati fordulónak és a kiválasztott csapattagok felkészítésének van. Rengeteg segítséget nyújt a hazai verseny megrendezésében és az olimpikonok felkészítésében is a Szegedi Tudományegyetem Biológiai Tanszékcsoportja, valamint az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontja is.

– Nemzetközi szinten melyek a legnagyobb természettudományos, biológiai eredményeink, legrangosabb díjaink?

– A természettudományos diákolimpiákon hagyományosan jól teljesítenek a magyar csapatok. 15-20 évvel ezelőtt ez főként aranyérmeket jelentett. Az ázsiai országok megjelenésével azonban – ahol a jó eredményt jó országimázs-építőnek tartják, és ezért rengeteg állami erőforrást mozgósítanak a siker érdekében – az élmezőny végére, a középmezőny elejére elegendő diákjaink felkészültsége. Azért szerencsére minden évben akad kiemelkedő teljesítmény is. 2012-ben fizikából abszolút első helyen végzett egy pécsi diák, Szabó Attila, előző évben pedig kémiából és biológiából is születtek kiemelkedő eredmények a budapesti Sályi Gergő és a szegedi Nászai Máté jóvoltából.

Európában még mindig „nagyhatalomnak” számítunk a természettudományos elitképzésben. A 17 évesek számára rendezett Uniós versenyen (EUSO) a magyar csapat általában a legjobb három között szerepel, de a tantárgyi versenyeken sincs szégyenkezni valónk európai viszonylatban.

Az olimpikonokat szívesen látják a világ legjobb egyetemein. A Cambridge-i Egyetem észlelte is ezt a trendet, így a természettudományokban legeredményesebb négy hazai középiskolában hivatalos toborzókörutat is szerveznek, ami rendkívüli elismerést jelent. Ilyen eseménynek adhat helyet a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium, az ELTE két gyakorló gimnáziuma, az Apáczai és a Radnóti Gimnázium, valamint vidéken a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium.

– Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, amióta nincs hazánkban tanfelügyeleti rendszer, azóta komolyabb módszertani fejlődésről sem beszélhetünk az oktatásban. Javulásra számít most, hogy szeptembertől a tanfelügyelők és a szaktanácsadók megújult rendszerben térnek vissza az iskolába?

– Egy olyan dinamikusan fejlődő tudományterület esetén, mint a biológia, nem várható el, hogy az egyébként is leterhelt tanárok önként sajátítsák el az átlagos műveltséghez egyre inkább hozzá tartozó szakmai eredményeket. A szaktanácsadás ezért nagyon fontos segítsége a pedagógiai munkának, örülök, hogy visszahozzák. Nem elsősorban az ellenőrző szerep miatt, sokkal inkább azért, hogy legyenek olyan szakemberek, akik közvetítik a szakmódszertani újdonságokat a pedagógusoknak, napi kapcsolatban vannak a tanárokkal. Bízom benne, hogy ez a változás is lehetőséget ad majd a hazai biológiaoktatás tartalmi és módszertani fejlesztésére egyaránt.