A tehetség lélektani és pedagógiai háttere
A sikeres fejlesztés érdekében kiemelt fontosságú, hogy megfelelően azonosítani tudjuk a tehetséges egyének, valamint a tehetséggondozás lélektani motívumait. A téma elméleti, pedagógiai és pszichológiai hátteréről Fülöp Márta pszichológust, a TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének (Eötvös Loránd Kutatóhálózat) tudományos tanácsadóját és Győri János neveléstudóst, az ELTE PPK egyetemi tanárát kérdeztük.
Milyen szakpolitikai és pszichológiai meghatározásokat, fogalmakat alkalmazhatunk a tehetséggel kapcsolatban?
Győri János: A tehetség mindig valamilyen összehasonlítás eredménye, nem értelmezhető komparatív szempont nélkül. Olyan nincs, hogy valaki abszolút értéken mérve tehetséges, ez mindig összefügg a társadalom értékrendjével, azzal, hogy a társadalom vagy annak különböző alcsoportjai milyen teljesítményeket tekintenek értékesnek, kívánatosnak. Amennyiben ezekkel összefüggésben valaki képes létrehozni, és valóban létre is hoz másokkal összehasonlítva kimagasló teljesítményeket, akkor azt nevezzük tehetséges teljesítménynek, a személyt pedig, aki ezt létrehozza, tehetséges személynek. Az iskolások esetében különböző életkori és tudásrendszerbeli, illetve adott teljesítményszinten mondjuk azt valakire, hogy tehetségígéret, vagy hogy konkrétan tehetséges. Mivel ez egy összehasonlítás, ezért mindig valamilyen mérhetőséget feltételezünk mögötte. Az, hogy mennyire objektíven vagy mennyire pontosan tudunk különbségeket mérni, illetve hogy egyáltalán mi és hogyan mérhető, területenként változik. A sportban például sok jól mérhető dolog van, akár egy századmásodperc is különbséget teremthet, és az egyik versenyzőre azt mondjuk, hogy jobban teljesített, mint a másik.
Ez az élet számos más területén sokkal összetettebb kérdés, csak valamilyen kulturális közmegegyezéssel azonosítható. Mindenesetre bizonyos területeken adott életkori és fejlettségi szint után nem lehet azt mondani valakire, hogy éppen most kezd tehetségessé válni, mert bizonyos területeken bizonyos életkor felett nem lehet kimagasló teljesítményeket létrehozni. Valamint vannak az életnek olyan területei – megítélésem szerint ilyen például a meditáció – ahol nehéz azt mondani, hogy az egyik személy tehetségesebb, mint a másik, hiszen nincs mérhető produktum. Általában nagy vita tárgya, hogy jól mérjük-e és jól hasonlítjuk-e össze az egyes teljesítményeket. Ez természetes, hiszen általában nem lehet ezzel kapcsolatban abszolút objektív dolgokat megállapítani.
Fülöp Márta: Én is úgy gondolom, hogy a tehetség mindig egy viszonylagos fogalom. Sokszor mondjuk egy kisgyermekre, hogy tehetséges, ha úgy érezzük, ez a gyerek gyorsabban reagál, gyorsabban tanul, mint a többiek, anélkül, hogy bármiféle mérést alkalmaztunk volna. Az összehasonlítást azonban nem lehet kikerülni. Amikor azt fogalmazzuk meg, hogy gyors valaki, az egy, a fejünkben kialakított sztenderdhez képest történő, pozitív irányú eltérés. Egy olyan kisgyermekre, aki hároméves korában már olvas, azt mondjuk, hogy tehetséges, hiszen a tudása megelőzi az olvasáskészséggel szemben felállított sztenderdet. Amennyiben egy nyolcéves gyerek integrálszámít, akkor nem kell külön tesztekkel mérni, hogy mit csinál. Azt mondjuk, hogy valószínűleg tehetséges matematikából. A sztenderd részben egy absztrakció, tehát egy kialakult, sok tapasztalon alapuló mérték, de egyben a másik gyerekkel és a szociális környezettel való folyamatos összehasonlítás is. Az is lehet, hogy van egy kis iskola, ahol soha az életben nem fordult elő tehetség abban az értelemben, ami valóban, egy általános sztenderdhez képest kiemelkedő, de abban az iskolában egy átlagos képességű gyerek is sokkal jobb, mint a környezete. Azonban abban a pillanatban, amikor ez a gyerek bekerül egy nagyobb közegbe, kiderülhet, hogy egyáltalán nem tehetséges.
Milyen modelljei vannak a tehetséggondozásnak?
Gy. J.: Françoys Gagné kanadai kutató elmélete alapján kétféle dologról beszélünk a tehetséggondozás kapcsán. Az egyiket úgy nevezzük, hogy tehetséggondozó, tehetségnevelő, tehetségfejlesztő program. A hangsúly itt a program kifejezésen van. Egy olyan hosszú távú, szisztematikus elemekből összetett, fejlesztőpedagógiai tevékenységsorozatról van szó, amely hosszú időn keresztül, egy adott, rendezett struktúrában kíséri és fejleszti a gyermekeket. Ilyen klasszikus értelemben vett tehetséggondozó program Magyarországon az Arany János Tehetséggondozó Program, melynek során a tehetséges gyerekeket éveken keresztül, egymásra épülő, módszeresen összeállított rendszerben fejlesztik. Vagy ilyen például a matematika tagozatos osztályok programja.
Nagyon sok területen – például a sportban vagy művészetekben – létezik ilyen felépített folyamat. Például megvan a módja annak, hogyan kell hároméves kortól kezdve módszeresen fejleszteni egy tehetséges gyereket ahhoz, hogy felnőttkorára versenyúszóvá váljon. Van azonban egy sor olyan tevékenység, amely mind-mind támogatja a tehetséges gyerekek fejlődését, mégsem áll össze egy hosszabb távon zajló, egységes fejlesztőrendszerré. Ilyen lehet például egy szakkör, egy néhány témából összeállított előadássorozat vagy egy nyári tehetséggondozó tábor. Ezek hasznos tevékenységek, azonban csak rövid időn keresztül hatnak, és egymástól szegmentált tevékenységekként fejlesztik a gyermekeket. Ezekben az esetekben a tehetséggondozási hálót a szülők és a gyerekek mozaikszerűen, kisebb darabokból válogatják össze. Akármilyen fejlesztésről van is azonban szó, tehetséggondozásról összességében, bármilyen intézményi vagy azon kívüli környezetben akkor beszélhetünk, ha a magas képesség- vagy teljesítménytartományba tartozó gyerekek és a velük foglalkozó személyek egy optimálisan elképzelhető maximum felé közelítenek a fejlesztésben.
Életkori tekintetben mikor érdemes elkezdeni a tehetséggondozást?
F. M.: A tehetségterülettől függően más-más életkorban válik nyilvánvalóvá egy szülő vagy pedagógus számára, hogy egy, a sztenderdekhez képest pozitív eltérést mutató, fejlesztésre érdemes gyermekről van-e szó. Nem ritka például, hogy egyes gyermekek már négy-öt évesen kiválóan játszanak egy hangszeren. A megfelelő fejlődési ív érdekében bizonyos sportokat is érdemes már nagyon korán elkezdeni.
Gy. J.: Ez tehetségterületenként szélsőségesen változhat. Számos olyan tehetségterület van, amelyen hamarabb el kell kezdeni a szisztematikus fejlesztést, mint ahogyan azt a gyermek felelősen, önállóan és egyedül el tudná dönteni. Manapság gyakran halljuk, hogy a gyerek maga döntse el, hogy mivel szeretne foglalkozni. Ebben sok igazság van, azonban ha kizárólagosan ezt tartjuk szem előtt, akkor bizonyos dolgokat egyetlen gyerek sem tudna választani. Elsődlegesen azért, mert egy kisgyermek még nem látja át, tehát egymaga nem tudhat felelősen dönteni, hogy mit jelent számára a jelenben és mit jelent majd a jövőben intenzív elfoglaltságban, ráfordításban, odaadásban, ha őt a sportgimnasztika, a sakk, a hegedülés vagy hasonló, a korai életkortól fejleszthető és fejlesztendő aktivitás érdekli.
Ezekről az aspektusokról a gyermeket körülvevő felnőtteknek, tehát a szülőknek, a pedagógusoknak és a szakembereknek kell, hogy fogalmuk legyen. Nekik kell eldönteniük egy kisgyerek esetében, hogy szabad-e már kisgyerekkorban elkezdeni az intenzív fejlesztést. A szülők, a felnőttek felelős döntése természetesen nem jelenti azt, hogy a gyermek mellőzésével kellene dönteniük: természetesen döntő faktor az is, hogy egy tehetségesnek mutatkozó gyerek mennyire érdeklődő, motivált azon a területen, amelyen a környezete a tehetség jeleit látja benne, és mennyire egyeztethető össze a gyermek korai intenzív fejlesztése a személyisége, fizikai és szellemi fejlődése teljes körű, harmonikus fejlesztésével.
De nem minden területen kezdhető meg a fejlesztés nagyon korán. Vannak olyan területek, amelyek célzottan, nagyjából a fiatal felnőttkorig nem is igen fejleszthetők. Amennyiben most feltenném a kérdést, hogy egy kiváló pszichológusnak mikor kezdjük el a képzését, akkor nagyon kevéssé valószínű, hogy bárki is azt mondaná, hogy felépíthető egy rendszer, ahova mondjuk hatévesen bekerül egy gyermek, és a fejlesztő folyamat végén kapunk egy Freud felkészültségével rendelkező pszichológust. Amennyire ismerem, például a sakk esetében, ha valaki 20 éves koráig egyáltalán nem sakkozott, akkor hiába vág bele ebbe a sportba, szinte kizárt, hogy képes legyen egy magasabb szintre elérni. Ugyanez igaz a tornászokra is, ahol kis túlzással a 20 éves kor már-már a „nyugdíjas kor” elejét jelentheti. Az tehát, hogy egy adott területen mikortól kell vagy érdemes elkezdeni a fejlesztést, nagyon sok tényezőtől függ.
Hogyan változtak meg a tehetséges fiatalok attitűdjei a 21. században?
Gy. J.: Manapság már a 8–10 éves gyerekek is sokkal több beleszólást igényelnek a róluk szóló döntésekbe, mint régebben akár a 14–18 évesek. Szintén fontos változás, hogy bármilyen területről is van szó, a tudáselemek egyszerű megismerésénél jobban szeretik a gyerekek, ha létrehozhatnak valamit. A fejlesztés során is érdemes minél többször alkalmat adni arra, hogy önálló produktumokat hozhassanak létre a gyermekek.
Menyire kell máshogy végezni a tehetségfejlesztést napjainkban, mint 20–30 évvel ezelőtt?
Gy. J.: Ez egy összetett kérdés. Futni nyilvánvalóan nem lehet harminckétféle módszerrel, mégis gyorsabban futnak ma a versenyzők, mint harminc évvel ezelőtt. Ez tehát azt jelenti, hogyha a gyerekek genetikai és fizikai adottságai nem változnak is meg ennyi idő alatt, a területen felhalmozódott tudás változik annyit, hogy új módszereket lehet beépíteni a tanításba. Ahogy az előző kérdés során is említettem, az iskoláskorú gyerekeknek több autonómiát, több önkifejezési és együttműködési lehetőséget kell adni, mint korábban. A matematika területén csaknem százötven évig szinte kizárólag egyéni teljesítményen alapuló versenyeket szerveztek. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több csapatversenyt, illetve többnapos kreatív versenyt is rendeznek. Ezek olyan versengési formák, ahol a gyerekek kreativitása és együttműködési készsége is fejlődik, és megtanulják, hogyan tudnak közösen magas teljesítményeket létrehozni.
Hogyan segíthetnek a tehetséggondozó szakemberek, illetve a pedagógusok abban, hogy minél sikeresebben kamatoztathassák a tehetségüket a fiatalok a pályafutásuk során?
Gy. J.: Hazánkban a tehetséggondozás klasszikus módon azt jelenti, hogy az adott tudásterületet fejlesztjük. Fontos azonban az is, hogy olyan készségeket is fejlesszünk, amivel az egyén kamatoztatni tudja tehetségét a társadalomban. Ez nem 21. századi újdonság, azonban ennek a pozitívan értett asszertivitásnak, önmenedzselési képességnek egyre nagyon szerepe és funkciója van a tehetség sikeres kibontakoztatásában.
F. M.: Lehet valaki kiemelkedően tehetséges, azonban a tehetségének a társadalmi hasznosulásához meg is kell tudni mutatnia magát, és ehhez meg kell találnia az erre alkalmas csatornákat. A tudományos, illetve a művészeti tehetségek esetében alapvetően fontos a különböző ösztöndíjprogramokban és alkotópályázatokon történő sikeres részvétel. Ezek elnyeréséhez pedig az kell, hogy ne csak rendelkezzen a tehetséggel, hanem be is tudja mutatni azt. Gyerekkorban még a szülőknek, a pedagógusoknak és a társadalmi intézményrendszereknek a feladata, hogy a tehetség ne vesszen el, de egy ponton túl ezt át kell vennie magának a tehetséges személynek. Az ehhez szükséges készségeket is meg kell tanítani a tehetséges gyerekeknek.
A tehetség megélése milyen lelki terhet róhat egy kiemelkedő képességű fiatalra? Hogyan tudnak segíteni a pedagógusok a „pszichológiai immunrendszer” fejlesztésében?
F. M.: Mindenkit, még a legtehetségesebbeket is érhetnek kudarcok és kerülhetnek olyan összehasonlításba, amiből ők jönnek ki rosszabbul. Nincs olyan, hogy valaki valamiből a legeslegjobb a világon. Egy sportoló ideig-óráig lehet bajnok, de a következő versenyen legyőzhetik. A kudarcokat fel kell tudni dolgozni, és képesnek kell lenni felhasználni arra, hogy az ember még tovább fejlődjön, még jobban ki tudja bontakoztatni a képességeit. Ez egy olyan lélektani aspektus, amire viszonylag kevésbé készít fel a mai magyar tehetséggondozás, ezért jelentős lehet a pedagógusok szerepe ennek a képességnek a fejlesztésében.
Gy. J.: Jó pszichológiai ellenállóképesség, tehát reziliencia kell a sikerhez is. Nemcsak a kudarcokból kell tudni felállni, de azt is meg kell tanulni, hogyan lehet a sikereket átélni és épülni is belőlük. Ahhoz, hogy valaki tovább tudjon fejlődni, elkerülhetetlen, hogy akkor is képes legyen továbbmenni, amikor már elért bizonyos sikereket. Túl azon, hogy egy kudarcból érzelmileg is nehéz kilábalni, a magas teljesítmény elérése után pedig nagyon nehéz lehet egy következő, esetleg még magasabb teljesítményhez vezető utat megtalálni, a siker is és a kudarc is valamilyen társadalmi pozícióba vagy annak lehetőségébe helyezi az egyént. Egy sikeres teljesítmény elérésekor fel kell készülni a sikerrel járó társas és társadalmi kísérőjelenségek megélésére és kezelésére is, mint amilyen például a közvetlen környezetben lévők reakciói, a sajtó érdeklődése, a fellépések, szereplések számának, illetve az elvárásoknak a megnövekedése. Nem mindenki képes elbírni a sikerrel járó terheket. Ez sem a mai kor sajátossága, azonban manapság tisztábban látjuk, mint régebben, hogy ezekre is fel kell készíteni a tehetségeket.
Milyen környezet megteremtésére kell törekedni ahhoz, hogy a tehetség megfelelően kibontakozhasson?
Gy. J.: Erre nagyon könnyű válaszolni: a környezet szerepe természetesen kritikusan fontos a tehetség kibontakozásában. Ahogy a hazai tehetséggondozás egyik vezető személyisége, Balogh László szokta mondani: a tehetségbarát környezet megteremtése kiemelkedő feladat. Ugyanakkor a kérdés megválaszolásához tisztázni kell a terület szónak a tehetséggondozással kapcsolatban értelmezett kettős jelentését. A terület egyik jelentése a tudásterület, egy adott sport tudása, a zenei tudás, vagy mondjuk a műkörömépítés tudása.
A másik értelmezés a szakmai terület; az a társadalmi konstrukció, amit egy adott tudásterülethez felépítünk. Az, hogy milyen kiépítettségű egy adott tudásterület szakmai területe, kulcsfontosságú a tehetség kibontakoztatása szempontjából. Egyértelmű például, hogy az indiai táncnak mint tudásterületnek nem Magyarországon van a legjobban kidolgozott szakmai területe, és nem is reális azt várnunk, hogy ez valaha is itt legyen. Ezért ha valaki az indiai táncban szeretné kamatoztatni a tehetségét, akkor feltehetően Indiába kell utaznia. Tehát fel kell készíteni az önmenedzselésre a tehetséges fiatalokat, akár arra is, hogy a világ valamely más pontján találják meg az optimális fejlődésük lehetőségét, de az, hogy az önmenedzselés milyen szinten működik egy adott tudásterületen, nagy mértékben függ attól, hogy a tehetséges fiatal milyen szakmai területtel áll kapcsolatban a számára elérhető társadalmi térben. És bár most az indiai tánccal példálóztam éppen, de természetesen nagyon fontos, hogy amilyen szakmai terület felépítése egy közeli kontextusban, esetünkben mondjuk Magyarországon belül elképzelhető, az ott fel is épüljön, és a lehető legmagasabb színvonalon elérhetővé váljon az adott területen fejlődni akaró, tudó tehetségek számára. És ez persze az adott tudásterületnek, alkalmasint az adott ország egészének nagyon fontos, hogy így legyen, hiszen a jövőben ezek a tehetségek fogják továbbvinni, továbbfejleszteni az adott területet.
F. M.: A már említett példánál maradva, ha egy kis iskolában van egy kiemelkedő képességű gyerek, de nincs olyan pedagógus vagy tehetséggondozó program, amivel megfelelően kibontakoztathatná a tehetségét, akkor meg kell próbálni egy másik közeget keresni, aminek segítségével tovább tud fejlődni. Előfordulhat – például a tudományos szakterületeken –, hogy egy másik országban már egy tehetséges fiatal szakember is olyan mértékű kutatási ösztöndíjforrásokhoz tud jutni ahhoz, hogy az elképzeléseit megvalósítsa, amilyet Magyarországon csak a nagyon neves szenior kutatók tudnak elnyerni. A tehetséget úgy is meghatározhatjuk, hogy egy, a társadalom számára értékes dolog. Ezért fontos, hogy az egyén a saját képességével és tehetségterületével milyen kontextusokba tud kerülni ahhoz, hogy a potenciáljának megfelelő, társadalmilag hasznos maximumot tudja kihozni magából.
Milyen jellemző lélektani motívumok állhatnak a tehetség hátterében?
F. M.: Már említettük a rezilienciát, azt a rugalmas ellenálló képességet, ami segíthet túllendülni a kudarcokon. Ennek a fontosságát az általam a bevált tehetségígéretek körében végzett kutatás is alátámasztotta. A kutatás során kimutattuk, hogy ennek a képességnek a meglétéhez hozzájárult, hogy a megkérdezett bevált tehetségek nagyon szeretik azt, amivel foglalkoznak. Az identitásuk fontos részét képezi az a terület, amiben tehetségesek. Nagyon sok tehetségterületen sokat kell gyakorolni a fejlődés érdekében. Ehhez elengedhetetlen, hogy az egyén élvezze azt, amibe időt és energiát fektet. Egy másik vizsgálatban versenygyőzteseket vizsgáltunk. Két csoportunk volt, az egyikben olyan győztesek, akik komolyabb országos, vagy nemzetközi versenyeken első három helyezést értek el, őket neveztük csúcsteljesítőknek. A másik csoportba szintén nagyon tehetséges, de általában 15–17. helyezést elérő versenyzőket soroltunk. A vizsgálatok során számos különbséget találtunk a két csoport pszichológiai jellemzőiben. A különbségek a pozitivitás, illetve az önfejlesztő versengés tekintetében mutatkoztak meg.
Ez utóbbi azt a versengési motivációt jelenti, amikor az egyén a másokkal való összehasonlítás segítségével képes fejlődni. A nem csúcsteljesítő csoportra jellemző volt, hogy jobban szoronganak a versengéstől. A kutatás fontos tapasztalata volt, hogy milyen fajta tökéletességre törekvés jellemzi a versenyzőket. A csúcsteljesítők perfekcionizmusát a sztenderdekhez való felnövés igénye jellemezte, míg a másik csoport hajlamosabb volt a teljesítménye és a magas sztenderd közti különbségre összpontosítani, azt felnagyítani, ami gátolta a fejlődésben. Összegezve tehát, abban, hogy egy tehetségígéret mennyire tudja kibontakoztatni a képességeit, nemcsak a tehetsége, illetve az önmenedzselő képessége, hanem a kiemelt pillanatokban, versenyhelyzetekben nyújtott teljesítőképessége is rendkívül fontos szerepet játszik.