Olvasási idő:
27 percA tanári és a tanulói szerep
Szöveg: Dr. Szebedy Tas, a Városmajori Gimnázium és Kós Károly Általános Iskola igazgatója, a Gimnáziumok Országos Szövetségének elnöke
A cikk alapját Szebedy Tas „A pedagóguspálya sajátosságai és a foglalkozási ártalmak” című cikke szolgáltatta (Új Pedagógiai Szemle, 2005. július–augusztus), melyet a szerző jelen idejű kiegészítései tettek naprakésszé.
A tanulói életszakaszok
A pedagóguspályát általános iskolai tapasztalatokkal kezdtem, így az alsó évfolyamoktól kezdve a gyakorlatban is figyelemmel kísérhettem az életkori jellemzőket. Persze mindenkori tanári elképzeléseim elsősorban a 12 éves kortól induló korcsoportokhoz kötöttek, mégis rettentő fontosnak tartom a kisebb korosztállyal való szakmai találkozást is.
A kicsik mozgásában, bizonytalanságában gyakran szembetűnő a felnőttek közelségének igénye, ahogy eleinte a játékosságuk is közelebb áll az óvodások felhőtlenségéhez. A második iskolai évtől már sokkal otthonosabbak, önállóbbak, és a versengés, a hangosság is megjelenik náluk. Megindul a csapatformálódás, kialakulnak a szerepek. A negyedikesek és ötödikesek már felcseperedtek, koncentráltabbak, hierarchiában élnek, csapataik vannak, erőviszonyokat tartanak tiszteletben. A hetedikesek kezdenek erőteljesen kritikusak lenni, individualizálódás figyelhető meg náluk, válogatnak a feladatok és a személyek között, ugyanakkor érdeklődésük konkrétabb, munkájuk hatékonyabb. A nyolcadikosok a pubertáskorra jellemzően egyre hangsúlyosabban kifejezik a nemi különbségeiket, erőteljes fiú-lány ellentétek között zajlik versenyük. A gimnazisták szelektívebbé válnak, önkifejezésük elbizonytalanodik, lázadnak, és állandóan ellenkezni próbálnak, ezzel párhuzamosan erős csoportmintákat követnek. A 16-17 évesek bizalmatlanabbak a felnőttekkel szemben, élesen látnak, mindent megítélnek, kivéve útkereső önmagukat, kezdenek igényesebbé válni mindenben, környezetükkel szembeni elvárásaik olykor kíméletlenek. Ebben a korban fiúk és lányok egymás iránti figyelme teljesen megváltozik, életük központi kérdésévé válik a másik nemhez való viszonyulás. A végzősök, az érettségi előtt álló kamaszok hirtelen felnőttesedni kezdenek, céltudatossá válnak, érésük hihetetlenül látványos, individualizálódásuk önmeghatározó jellegű, érzéseik komplexekké lesznek, önkifejezésük árnyalttá finomodik, aggodalommal tekintenek az iskola utáni időszak feladataira, s néha megértőbbé szelídülnek a korábbi időszakhoz képest.
Ezek a nagy vonalakban ismertetett sajátosságok egy-két évvel eltolódhatnak, mégis egyértelműen figyelmeztetnek arra, hogy korosztályonként más és más módszereket igényel a diákokhoz való viszonyulás. Nem véletlenül különítette el korábban a tanítóképzést az általános iskolai és a középiskolai tanárképzéstől a magyar felsőoktatási rendszer. Az iskolai működésben, a megfelelő tanár-diák együttműködésben kulcsfontosságú a korosztálynak megfelelő hang, a megszólítás, a motiválás, a kapcsolatkeresés.
KIEGÉSZÍTÉS:
Az elmúlt évtized egy hatalmas, a viselkedéskultúrát megváltoztató jelenségtől lett más: ez pedig a virtuális világgal való mindennapos intenzív kapcsolat megjelenése a fiatalok életében, ami egyre meghatározóbb módon befolyásolja a gyermekkori időszakokat.
Kiskorban természetes környezetként jelenik meg az internet és az okostelefonok világa. A kiskamaszok a virtualitást játéktérnek érzik, miközben a fantáziavilágukat behatároló függőségbe kerülnek, hiszen ebben a virtuális térben relatíve kis kockázattal próbálhatnak ki ismeretlen élethelyzeteket, küzdelmet, sikert, viszályt, félelmet, ragaszkodást, indulatokat, megerősítéseket. S míg a való életben a dolgok következményei általában súlyos hatással lehetnek a tettek végrehajtóira, a virtuális világban újrajátszható minden, és a próbálkozások száma elvileg határtalan.
A fiúk egyre nagyobb számban szinte addiktív tünetekkel kapcsolódnak az okostelefonos/számítógépes játékokhoz. A közösségi eseményeket is erősen meghatározza az e területen való jártasság.
A lányok más módon válnak függővé, elsősorban a csoporthoz tartozás, a mintakeresés, a tanácsadás eszközét látják az internet, illetve a Facebook, Viber, Twitter, Snapchat, Messenger és egyéb közösségi oldalak világában. Az internet a kollektív bölcsesség, a közösségi oldalak a valahova tartozás illúzióját keltik.
A napi jelenségek megörökítése, a történteknek és látottaknak a megosztása valami megmagyarázhatatlan imperatívusszal szól bele a kamaszok életébe. Csoportminták, viselkedésformák, öltözködési előírások, bizonyos márkák, eszközök tisztelete és a véleményalkotás kizárólagossága úgy jelenik meg a fiatalok hétköznapjaiban, hogy úgy érzik, szinte nincs mód ezen a bűvkörön kívül élni. A mai fiatalok korosztályos időtöltésének vizsgálatában a televízió (sorozatok, végtelenített történetkötegek) mellett sokkal inkább a virtualitás egyéb eszközeinek használatára kell vonatkoznia minden viselkedés- és életmódkutatásnak.
A kamaszkor végén, a felnőtté válás küszöbén az internet által elérhető információs világ olyan illúziót ad, amely szerint az iskola a pillanatonként változó, bővülő világról stabil, örök érvényű, zárt tudást kínál, miközben ez a tudás ma már egy kattintással elérhető. Az iskolának a tudás használatának, a használat minőségének ismeretét kellene átadnia. A fiatalok a technológiát, a módszert, a gyakorlati használatot tartják egyre fontosabbnak, s magát az információt szinte puszta eszköznek tekintik feladataik megoldásához, céljaik eléréséhez. A memorizálást, az információ tárolását sokkal kisebb értéknek gondolják, mint régen.
Megjelenik a veszélyeztetettség is, hiszen a kiskorúak nem láthatják előre, így nem is mérik fel a virtuális világ veszélyeinek pszichikai és egyéb kockázatait. A kortárs közeg azonban ezek nélkül a kellékek nélkül nehezen fogadja el a nélkülük élő, ezekből kimaradókat. A gyors reagálás, a különlegesség illúziója, a menő, követendő minták, a fogyasztásra való készenlét olyan szokásokká válnak, amelyek komoly falakat húzhatnak a fiatal diákok és a már felnőtt tanárok kommunikációjába.
A következő évtizedekben a fiatalokkal foglalkozó szakmák képviselőinek a Facebook-jelenséget ismerve, azon keresztül és eszközeinek felhasználásával kell a diákokat megközelíteniük, mert a tanulók személyes (internet) világa el fog válni az iskola mesterséges, a múltat idéző folyamataitól, és enélkül csak a konfliktusok száma növekszik, a szocializáció pedig erőtlenné válhat.
A tanulói szerep
A gyerekek nem önszántukból kezdenek iskolába járni, bár a társadalmi környezet bizonyos motiváló hatására a hat-hét éves gyerekek várják az iskolakezdést. Az iskola azonban szinte mindig más, mint amit eredetileg remélnek. Az iskoláztatás társadalmi vívmány, mégis sok szempontból kényszer. Az iskolába szoktatás sikerességének feltétele a munkához, a feladathoz szoktatás játékos, örömteli jellege, a szeretetteljes légkör, a türelem, a védettség érzetének fenntartása. A kezdeti folyamat lépésenként alakul csoportos működéssé, az egyedi foglalkoztatásból közösségi elfoglaltsággá. Minél több ponton szerez sikerélményt a gyermeknek ez a közösségi aktus, annál aktívabb, motiváltabb tanulói magatartással találkozunk nála. A tanuló a pozitív megszokás és az egyéni sikeresség élményének hatására válik a szerep elfogadójává.
Szerepkeresés
Magam is számtalanszor éltem át az átmeneti kor csapdáit: amikor a kicsiség korlátozást jelentett, elutasítottuk életkorunkat, de amikor a nagyság kötelezettséggel, fáradsággal vagy munkával járt, nem szívesen vállaltuk a fizikai növekedés következményeit. A tanulói szerep számos hasonló helyzetet teremt, s ilyenkor a tanár feladata a szülőéhez hasonló: meg kell világítani a gyerek számára a szerepek minden oldalát, választásra kell sarkallni őt, sokszor ösztöneivel, akaratával szemben.
A kamaszkor 12-13 éves kortól folyamatos alkuhelyzetet teremt, a gyerek értelmileg egyre árnyaltabban látja a ráháruló szerepek összefüggéseit, és természetesen a kisebb ellenállás irányába törekszik. Takarékosabban bánik erőfeszítéseivel, egyre erőteljesebben meri kifejezni ellenérzéseit, önérzetesebbé válik, fel akar tűnni, különlegességét szeretné hangsúlyozni, s ez a törekvés az ellenkezés, a rombolás, a tiltakozás, az eltérés irányába mindig könnyebb és eredményesebb, mint az erőfeszítés, a munka és a nehéz feladatok teljesítése terén. Persze vannak kivételek a családi példa vagy egy nagyon erős hatású és vonzó felnőtt pozitív mintájának befolyására. (Ebbe ma erősen belelép a virtuális világ, az ünnepelt celebek készen gyártott sztárpozíciója.)
Kevés gyereknek sikerül a szülői tekintély és nevelői minta kamaszkori elhalványulásának időszakában azonnal egy követhető pozitív példára rátalálnia, olyan felnőttére, akit a szülőkkel ellentétben feltétlenül elfogad és követni kíván. Ugyanis a mintakövetés vágya vagy ösztöne változatlanul megmarad a pubertáskorban is, de a konkrét szülői minta helyett inkább csoportminták követésére hajlanak a kamaszok, írásukban, mozgásukban, szóhasználatukban, társas viselkedésükben kevésbé direkt, egyedileg kidolgozható viselkedésformákat keresnek. (E vágyuk teljesítésére szintén az internet és a média által gyártott minták, fogyasztói siker-gólemek állnak rendelkezésre, amelyeket a napi munka és állandó erőfeszítések világában a legtöbb agyonhajszolt pedagógusnak nehéz felülmúlnia.)
Megváltozik a felnőttek iránti közlékenységük is, nem mondanak el mindent, titkot tartanak, sőt magánéleti, privátszféra iránti igényüket egyre erőteljesebben kinyilvánítják (kivéve a virtualitás világát, ahol viszont életveszélyesen kitárulkoznak, és közlékenyek lesznek). Sokszor nehéz kiszedni belőlük, hogy mi bántja, nyomasztja őket, mert zárkózottabbá válnak. (Miközben a virtuális világban egy kivetített sikeres énnel helyettesítik valós személyiségüket, mintákat követnek, és így pótolják a valós érés fájdalmait, kudarcait.) A helytelen tanári viselkedésminták, az iskola negatív szocializációs hatása számtalan ártalmas befolyással nehezíti a tudáshoz, munkához való viszonyulásukat. (A média, a sztárvilág pedig a könnyű, gyors, erőfeszítés nélküli lehetőségekkel csábít.)
Van eszményi diák?
Gyakran megfogalmazott célkitűzés a pedagógusszakmában, hogy önálló, kritikus, döntésképes, segítőkész diákokat kell nevelni. Ugyanakkor a tanórán szinte magától értetődő követelmény, hogy a diák ne döntsön semmiről, hajtsa végre a kiadott feladatokat, de ne önállóan, hanem a megfelelő utasítások szerint, lehetőleg egyáltalán ne segítsen a társainak, a tanárral szemben pedig soha ne legyen kritikus. Így kapcsolódik össze szinte észrevétlenül ellentmondva egymásnak a pedagógiai elmélet és a hétköznapi gyakorlat.
Az eszményi diák nyílt, engedi meggyőzni magát, elmondja azt, ami vele történik, a tanulói szerepet tartja élete egyik legfontosabb szerepének, mert tudásvágy él benne. Változatlanul tisztelettel viszonyul a felnőttekhez annak ellenére, hogy kezdi átlátni gyengeségeiket, hibáikat. Megbocsát nekik a vétkeikért, és csupán annyit vár el tőlük, amennyit adni tudnak. Tapintatosan nem közli tanáraival azt, hogy értelmileg már túl van azon a határon, ahol gond nélkül lehetett alárendelt viszonyban egyirányú befogadó szerepre kényszeríteni. Kifinomult megértőképességgel tekint a külvilágra, mint a felnőtt, aki látja a játék határait, mégis elfogadja a szabályokat, mert részt kíván venni benne. Az eszményi diák kíméletes, mindent saját gazdagodása, értelmi fejlődése érdekében tesz, s folyamatosan kifejezi háláját azoknak, akik ebben segítik.
Azért tudni kell, eszményi diák kevés van, ami egyáltalán nem baj. Azért nem, mert ha több lenne, az kevésbé hívná fel a pedagógusszakma figyelmét arra, hogy milyen kevés az ideális tanár, az ideális felnőtt. Az eszményi diákból sem biztos, hogy eszményi felnőtt válik. Eszményekké csak kiváltságos képességű, kiváltságos sorsú emberek válnak, ők is ritkán. Tudomásul kell vennünk, hogy a diákok többnyire ugyanúgy nem eszményiek, ahogy a tanárok, a szülők és más felnőttek sem ideális személyek, hanem sorsukkal, gyengeségeikkel küszködő emberek.
A tanári szerep dimenziói
A tanári szerep kiemelt helyzet, egyszerre hasonlít a mester, a pap és a színész szerepéhez. Ezen túl még a kiskorú tanulók elvárásai szerint a szülői, nagyszülői mintákat is magán viseli. Érdekes módon a korai szakaszban a női vagy anyai szerep a legsikeresebb, nem véletlen, hogy az általános iskolai tanítók többsége nő. A tanári szerep szülői mintaadásból fokozatosan felnőtt vezetői vagy mesterszereppé alakul át a felső tagozatban. A szakmai tekintély, az ismeretek átadásának képessége egyre hangsúlyosabbá válik, majd a gimnáziumi tanár szerepe apránként moderátorrá, felnőtt társsá, segítő baráttá finomul, a szakmai ismeret, a szakmai tekintély mellett az emberi tulajdonságok is egyre fontosabbá válnak. A gimnáziumi tanárok esetében ezért lenne jó sokkal nagyobb férfiarány.
A tanár nyitja meg a gyermekek értelmét a világ ismereteire, segíti őket képességeik kifejlesztésében, tehetségük kibontakoztatásában, értelmük fejlődésében. A szerep azért magasrendű, mert állandó megújulásra kényszerít, nyitottságra, odaadásra, figyelemre, értelmi fejlődésre, érzelmi kötődésre és nagylelkű lemondásra. A tanári szerep dimenziója a családi szereptől a társadalom legnagyobb közösségi szerepéig mindent magában foglal, a legtágabban értelmezhető és átélhető szerepek egyike.
A felkészültség erre a pályára is nélkülözhetetlen, ugyanakkor minden nap újat, egyre gazdagabb tapasztalatot kínál, megunhatatlan szépségekkel és rendkívüli pszichikai igénybevétellel. A tanári munka mellett nélkülözhetetlen a pihenésre való lehetőség, a szellemi feltöltődésre szolgáló idő. A sok gyermekkel való koncentrált munka sokkal kimerítőbb, mint a gépekkel, tárgyakkal, eszmékkel, folyamatokkal, állatokkal vagy anyagi természetű dolgokkal folytatott munka. A pedagógiai munka értéke ez utóbbiakénál nagyobb, hiszen alapfeltétele minden másfajta munkára való alkalmasságnak, az azokra való felkészítésnek.
KIEGÉSZÍTÉS:
A tanári pálya vonzereje évtizedek óta az egyik központi kérdés több európai országban, köztük Magyarországon is. A szakma a pálya iránti elvárások tekintetében az egyik legkomolyabb kihívást jelenti az erre a hivatásra vállalkozóknak. A világ rengeteg erőfeszítést vár el, sok munkát ír elő, hatalmas önfeláldozást tart természetesnek, de mindezért cserébe nagyon szerény társadalmi elismerést, kevés feltöltődést, pihenést, tiszteletet és erkölcsi, anyagi biztonságot ad a pedagógusnak. 2003-ban és később 2013-ban nagy béremelést tartalmazó intézkedés valósult meg, melynek elvileg a pálya vonzerejét kellett volna növelnie.
Sajnos ezek a béremelési törekvések nem hozták meg a valódi áttörést, hiszen a legnagyobb vonzerőt a megnövelt és értékálló bérek jelentették volna. A 2003. évi béremelés az utána következő bérbefagyás miatt tíz év alatt reálértékben eltűnt, majd a pedagógus-életpályamodellhez kapcsolt, négy évre (2013–2017) elosztott, évi 10%-os béremelés-sorozat az alapilletmény helyett a minimálbérnél jóval alacsonyabb, évente meghatározott vetítési alaphoz való kötéssel szintén kevesebb lett a reméltnél, miközben nőttek a tanárok munkaterhei, adminisztratív feladataik száma megemelkedett. Ugyanakkor szinte töredékére csökkent az iskolarendszerben a korábban ígért asszisztensek és a pedagógiai munkát segítő alkalmazottak száma.
A mai összetettebb elvárásoknak (egyéni fejlesztési terv készítése minden diákra, differenciált, sokcsoportos óravezetés egyéni feladatokkal, munkáltató tanórák szervezése stb.) megfelelni kívánó pedagógusok állandó időzavarral küszködnek, hamar kiégnek, és nagy számban pályát módosítanak. Eltűnni látszik az iskolához, a hagyományokhoz való ragaszkodás, inkább a kevesebb munkateher, a kevesebb utazás, az elérhető kényelem válik vonzóvá a pedagógusok egyre szélesebb körében. A béren kívüli juttatás, a többletmunka, a nagyobb erőfeszítés elismerésének megszűnése a „miért tegyek annyival többet” dilemmáját erősíti. A stabil pedagógusközösség fenntartása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik egy-egy iskola működtetésében.
A kiváló tanárral szembeni iskolahasználói elvárások elszakadtak a valóságtól, a társadalmi köztudatban a tanári szerephez téves, irreális igényekre alapozott szolgáltatói magatartás biztosítása kezd kapcsolódni. A rendszer központosításának nehézségeiért a felelősséget és a reklamációkat az eszköztelen és tehetetlen iskolai környezet viseli. Ezek a körülmények bizony nem emelik a pálya vonzerejét.
Sokat segítene a pedagógusszakma pozitívabb társadalmi megítélésén, ha a médiában, illetve az interneten követendő mintaként minél több vonzó tanáregyéniséget, nevelő személyiséget lehetne látni, sikeres pedagógus-életutakat, jó tanári megoldásokat, izgalmas tanítási élményeket – a Rátz Tanár Úr életműdíj vagy az Ericsson-díj átadó ünnepségein bemutatott sikeres pályaképekhez hasonlóan. De segítene az is, ha a média sok-sok példán, kiváló szakmai gyakorlatokon keresztül bemutatná, hogy kiemelkedően értékes hivatás és az egyik legszebb pálya a tanároké, a kreativitás és az öröm forrása. Emellett egy állandó reálértéken tartott, emelt bér csodát tehetne a pedagógus-életpályával.
A szereptévesztés esetei, pozitív javaslatok
Jó, ha a tanár bölcs felnőtt is, mert tudnia kell minden helyzetben azt is, milyen szerepeket nem szerencsés magára vállalnia. Eric Berne közismert, magyarul 1984-ben megjelent, Emberi játszmák című munkája és folytatása, a Sorskönyv a személyiség működésének három szféráját különbözteti meg: a szülői, a felnőtt- és a gyermektudat párhuzamos jelenlétét az emberi viselkedésben. A tanári munka folyamán szintén nagyon tudatosan kell figyelni arra, hogy egy adott kommunikációs vagy interaktív pillanatban mely tudati szférával állunk kapcsolatban. A tanár nem válaszolhat gyermektudattal a konfliktushelyzetekre, meg kell tartania a felnőtt- vagy a szülői válaszadás közötti szintet, lehetőleg a felnőttválaszt.
Kerülni kell a konfliktusokban a személyes megbántottság, az ösztönös indulati reakciók szabadon engedését. A tanárnak a konfliktusban irányító szerepre kell törekednie, méghozzá a kompromisszum és a tisztázás irányába terelő hangsúllyal. Nem szabad harcnak tekinteni a konfliktushelyzetet, hanem megoldandó feladatnak. A tanár szerepe nem akaratának érvényesítése, hanem nevelés, segítés, a konfliktus feloldása, elfogadható kompromisszumra késztetés. A leghelyesebb törekvés a presztízsveszteség nélküli megoldáskeresés. Időnként persze bizonyos szintű veszteség, sőt akaratfeladás nélkülözhetetlen.
Óvakodni kell a felülkerekedési ösztön érvényesülésétől, lehetőleg meg kell tartani valamilyen szintű kívülállást, vagy ha ez lehetetlen, segítséget kell kérni. A helyzetfelismerés, a három lépés távolság, a meggondolás, az időkérés fontos technika. Indulattal teli helyzetben nem szabad tárgyalni, időt kell kérni, a nyugodtabb helyzet elérésével, a körülmények tisztázásával kell foglalkozni. Az esetek többségében egy rövid átgondolás, egy tisztázó beszélgetés, a figyelmes hallgatás sokat segít a pozitív megoldás előmozdításában.
Vannak olyan konfliktusok, amelyek hátterében az iskolán túlmutató társadalmi jelenségek, megoldatlan ellentétek, egészségügyi vagy pszichikai problémák állnak. Ezek megoldásához kevés a tanári felkészültség, a szakmai-emberi hozzáállás. Ezt igen fontos felismerni, mert nem szabad a pszichoterapeuta, az idegorvos, a családsegítő központ, a rendőrség, az ügyészség, a drogsegélyszolgálat szerepét magára vállalnia annak, akinek erre semmilyen felkészültsége, ebben semmilyen szakmai tapasztalata nincs. Ilyen esetekben a konfliktus valós hátterének tisztázása és a legmegfelelőbb segítség megtalálása a legfontosabb tanári feladat. Amint ez sikerült, a szakmai hozzáértést követelő teendőket át kell adni az illetékeseknek. Gyakran előfordul, hogy félreértelmezett jóindulatból segítőkészségtől vezérelt, önfeláldozó pedagógusok beleavatkoznak, belebonyolódnak olyan helyzetekbe, amelyek megoldása kívül esik a kompetenciájukon. Ilyenkor jó, ha nem rontanak a megoldás esélyein. A helyes felismerés, a kompetencia belátása a tanár feladata. Abban állhat a fő segítsége, hogy felismeri, ki az, aki valóban felkészült, és illetékes segíteni.
A tanár nem élhet teljes energiájával a diákok problémáinak, mert téves elképzelésekre neveli őket, hiszen a társadalomba való beilleszkedés útja nem jelenti a feladatok átvállalását, sem a kész megoldások tálalását, hanem a konfliktusok feloldásához, a problémák megoldásához vezető út megtalálására nevelést, az önállóságra való felkészítést. A leggyakrabban sajnos olyan személyek vállalkoznak mások életkrízisének a megoldására, akik saját kríziseiket sem tudták megoldani, s bizonyos „vadkacsaeffektussal” próbálnak sikerélményhez jutni. Egy gyerek életkrízisei ugyanis látszólag könnyebbnek tűnnek, mint a felnőttekéi. A valóságban ezek ugyanolyan nehezek, mint a felnőttek krízisei, csak a tényezői mások. Tudomásul kell venni, hogy a felnőttek feladata a felnőttkrízisek megoldása, és a tanár szerepe a megoldáskeresés, a problémamegoldás technikájának átadása.
Nem szabad ítélkező szerepbe sem tévedni, mert a diákok ugyanolyan élesen, sőt élesebben tudnak ítélni, ha erre tanítjuk őket. Az ítélkezés nem tévesztendő össze a feladatértékeléssel, sőt a feladatmegoldások értékelésének is a helyes megoldásokhoz vezető eszköznek kell lennie. Nem elfogadható eljárás az értékelő szerepet alá-fölé rendeltségi szerepként értelmezni. A teljesítmények értékelése visszajelzés, a személyiség értékelésének a célja pedig a nevelés, motiválás. A személyt elmarasztaló ítélet, a tehetséget kétségbe vonó, a képességeket leszóló tanári értékelés pedagógiailag elfogadhatatlan, téves. Sajnos a poroszos nevelési hagyomány rendszeresen a hiányok felsorolásával értékel. A modern, személyiség-központú nevelési irányzatok sokkal eredményesebb eljárása a pozitív, motiváló értékelés a hiányok további feladatként való megjelölésével. Az osztályozás mellett a legkívánatosabb megoldás a szöveges indoklás a kitűzött elérendő célok folyamatos megfogalmazásával, pozitív értékkijelöléssel. A tanár legyen tudatos, várjon ki a konfliktushelyzetekben, tisztázzon, értő módon hallgasson, pozitívan értékeljen, fogalmazza meg saját értékmintáit, elvárásait, legyen segítőkész, de ne lépje túl szakmai kompetenciája határait.
KIEGÉSZÍTÉS:
A tanári munka mint ingyenes, alapjogon járó, magas színvonalú oktatási szolgáltatás (hatékony, sokszínű nyelvóra, színvonalas, érdekes ismeretátadás, a tanuló magas szintű motiválása stb.) elvárása egyre gyakrabban megjelenő attitűd a szülők körében. A tanárok számára az iskolai közösség önszabályozása, a belső értékek védelme, a konfliktusok egységes kezelése nélkülözhetetlen az egyre inkább jogsérelmeket, egyéni érdekeket hangsúlyozó világban. A szülők egyre általánosabb eljárása a közösségi oldalakon (pl. Facebook-csoportokban) való összefogás a gyerekek vagy a szülők egy része által kevésbé kedvelt tanárok ellehetetlenítésére, kompetenciájuk megkérdőjelezésére. Sokkal tudatosabbnak, egymáshoz szervezetten kapcsolódó formákban működő közösségnek kell lenniük a pedagógusközösségeknek is. Az iskolai autonómia megtartása, őrzése ma még fontosabb, mint egy pár évtizede volt.
Az ideális felnőtt
A legtöbb tanár erkölcsileg pozitív, segítőkész, empatikus képességű, jólelkű, tiszta érzésű, becsületes és némileg bölcs (intelligens) embernek tartja magát. Az ideális felnőtt a diákok szemszögéből valójában egy kívánságlista megvalósítója lenne. A legalapvetőbb elvárások a felnőtt tanári szerepben: intelligencia, nyíltság és nyitottság, humorérzék, szórakoztatóképesség, határozottság, céltudatosság, a magával ragadás, a lelkesítés képessége, demokratikus és megértő szemlélet, a barátságos légkör megteremtésének képessége, ugyanakkor következetes elvárásokat mutató, határozott egyéniség.
Nehéz ideálisnak lenni! Ahogyan diákként sem gyakori az ideális, felnőttben sem könnyű rátalálni. Ugyanakkor még az ideális tulajdonságok összességénél is fontosabb a tanári munkához a felnőttségben az önismeret. A hibáival tisztában lévő, erős egyéniség megfelelő humorérzékkel és a nélkülözhetetlen intelligenciával kifejezetten sikeres lehet a pedagógusszakmában, bár természetesen az általános képességek egy bizonyos csoportjának meg kell lennie a személyiségében.
Az általános adottságok alapképességekben és a képességek sajátos együttesében érik el a kívánt teljesítményt. Tekintsük át a képességeket, melyek a pedagógusi szerephez szükségesek!
A képességek rendszere Hegyi Ildikó szerint a következőképpen foglalható össze (Hegyi 1996):
A pedagógiai képességek a sikeres, eredményes pedagógiai munka alapját jelentik. Ha sikerrel akarjuk végezni munkánkat, nem árt tisztában lenni a nevelési-oktatási szituációkban megjelenő legfontosabb képességekkel.
A teljes képességegyüttes talán legalapvetőbb feltétele a fejlett kommunikációs képesség, a kapcsolatteremtés, a kapcsolattartás, a társas együttműködés nélkülözhetetlen eszköze. Figyelembe kell venni ugyanis a tanulók érzelmeit, meg kell találni a megfelelő hangnemet, a kifejezések színvonalát, a stílust. A tanárnak pontosan, érthetően kell kifejeznie gondolatait, szándékait, s azokat a helyzetnek megfelelő metakommunikációval kell megerősítenie.
