A színház lényege: megérinteni az emberek szívét

A Kocsák-darabok zenéje nem musicalzene a szó szigorú értelmében: a műfaj angolszász formanyelve egyike csak stíluselemeiknek. Operából és rockoperából, etnozenéből éppígy merítkeznek. Mindenekfölött pedig: vérbeli színházi zenék. Alkotójuk modern népoperának szereti nevezni őket. Minden idők egyik legnagyobb magyar musicalsikere, a Légy jó mindhalálig után az Abigél operettszínházi adaptációja is iskolai közegben játszódik. Az utóbbi három remek tanárkaraktert ragyogtat fel zenében, előbbi pedig a műfaj legszebb tanárábrázolását nyújtja Valkay tanár úr alakjában. „Az élet szép, az élet minden” áradó himnusza akár a Kocsák-zene foglalatának is mondható. 

– Nagyszüleim tanáremberek, szüleim tisztviselők voltak. Abba a fajta felső középosztályba születtem tehát, amely kissé gyökértelenné vált a szocializmus évtizedeiben. Azt hiszem, ennek a polgári miliőnek az elvesztett fonalát próbáltam megtalálni a színházi zenében. Talán ezzel magyarázható kívülállásom is: míg a musical többi hazai művelője – Presser Gábor, Dés László, Szörényi Levente – a popzenéből jöttek, rockos koncertmúlttal és jelentős közönséggel a hátuk mögött, az én kiindulásom elsősorban színházi és komolyzenei. Amihez az is hozzájárul, hogy mire én a Zeneművészeti Főiskola után kialakítottam a látásmódomat, volt már bizonyos rálátásom a színházi-zenei világra. Mozart, Debussy, a Beatles és a Genesis ismeretében is úgy éreztem, van mondanivalóm. Mindeme hatások valamiképpen összeértek Puccinivel, mígnem kialakult, amit modern népoperának gondolok.

– Első zenei iskoládnak a Rádió Gyermekkórusát tartod. Igaz, hogy a zenei nevelés, készségfejlesztés alapja lehet egy egész pedagógiai rendszernek? Hogy a zene segít összefüggésben szemlélni a világot? 

– Őszintén szólva számomra ez természetes közeg volt, és csak az utóbbi időkben tudatosult bennem, mennyi mindent sejtet meg a zene az emberrel. Olyan dolgokat, amelyekre zene nélkül sohasem lehetne rájönni. Az együttmuzsikálás pedig az egyik legnemesebb élmény, amit ember átélhet. Amikor az akadémián mestereimmel játszhattam négykezest… Bámulatos dolgokat érzékelt az ember egy-egy óriás partnereként. Vagy amikor Kemény Gáborral közösen komponáltuk A krónikást. Lehetetlenség megmondani, melyik téma kitől származik. Együtt muzsikálni egészen különleges föloldódás valami egyénfölöttiben. A zenés színház lényege is épp ugyanez: minden azért történik, hogy megtörténjen a csoda. Ennek lehetünk letéteményesei.

– A Légy jó mindhalálig Valkay tanár ura alighanem az egész musicalirodalom legsikerültebb tanáralakja. A Móricz ábrázolta karakter mellett felbukkannak benne egykori kedves tanáraid is?

– Olyan időben nevelkedtem, amikor az ember minden egyes tanárától kapott valami életre szólót. Különórákat. A munka szeretetét. A kitartást. Hogy a fölvételikor fogják a kezem. Hogy ne csüggedjek el, amiért az ínhüvelygyulladásom meghiúsította koncertzongorista terveimet. Egy Valkayban, az eszményi tanárban az ember igyekszik mindezeket megörökíteni. Embereket, művészeket, gondolkodókat – a tanáraim mindezek voltak.

– Mikor kezdte jogait követelni a benned szunnyadó komponista?

– Abban a percben, amikor zongorázni kezdtem. Ötévesen láttam egy Varázsfuvolát. Örökre megbélyegzett. Nemcsak a zenéje, hanem az egész színházi masinéria! Ezt aztán alaposabban megismerhettem a Rádió Gyermekkórusának tagjaként. Benne voltam a Borisz Godunov gyermekkarában, a Háryban pedig, Palócz László térdén ülve, én kezdtem rá, hogy „ábécédé, rajtam kezdé”. Webbernek gyerekkorában bábszínháza volt, nekem Operaházam.

Közben mindenféle szereplésekre emlékszem, a televízióban például Csányi Valival négykezeseztünk. Otthon pedig ötperces operákat, drámai jeleneteket, elképzelt filmzenéket komponáltam. Úgy fogalmazhatnék, hogy képekben gondolkodtam. Így aztán természetes volt, hogy miközben Falvai Sándor és Bächer Mihály növendékeként Lipattiért és Michelangeliért, a legnagyobb koncertzongoristákért rajongtam, elvégeztem a zeneszerzés szakot is a Zeneakadémián. Szecsődi Ferenc hegedűművész barátomat diplomakoncertjére megajándékoztam egy korszerű felfogású, virtuóz darabbal, a Largo és Prestoval. A színházi zenék pedig valahogy természetesen értek utol.

Kemény Gábor barátommal együtt a Színművészeti Főiskolára kerültünk korrepetitornak. Majdhogynem fiatalabbak voltunk még a növendékeknél is, és belecsöppentünk a régi nagyok körébe, akiktől mindent meg lehetett tanulni a színházról, a színházi zenéről. Elterjedt a híre, hogy a Haydntól a Bee Geesig és Verditől a Beatlesig mindenfajta hangvételt szívesen kipróbálunk. Így aztán egymást követték a legkülönfélébb műfajokat fölsorakoztató zenés vizsgák. Dalciklust komponáltunk például a legendás, Bubik Pista – Igó Éva-féle osztálynak. Még olyan színházi óriás is, mint Nádasdy Kálmán, kivette a részét a zenés kalandból: a tapsoló kórus nívóját emelte.

Aztán – szinte váratlanul – jött a fölkérés, hogy sürgősen át kell lendíteni a holtponton a Rock Színház készülő darabját, Stefan Heym Dávid király krónikája című regényének zenés adaptációját. Amikor a mester Budapestre jött, hogy ellenőrizze könyve metamorfózisának munkálatait, csalódottan kellett látnia, hogy jóformán egy hang sincs még készen. Talán két hetet szabott meg új határidőül. Sebtiben nekiláttunk Gabival, és a visszatérő író mindenre elégedetten rábólintott. Így született meg első Rock Színházi sikerünk, A krónikás, és innen ered életre szóló szerzői barátságom Miklós Tibor szövegíróval. Közben egymást követték a kisebb-nagyobb megbízások. Rádiójátékok, színházi kísérőzenék – Kerényi Imre János király-rendezésén tanultam meg színházi zenét komponálni. Sajnos ma alig akad efféle fölkérés, így aztán a legkisebb lehetőség is boldoggá tesz.

– Nem túlzás, ha azt állítom: Miklós Tiborral közös életművetek egészen egyedülálló hangot képvisel a zenés színház világában. Megteremtettetek egy magyar musicalstílust. Ha száz évvel korábban, a Monarchia idején élsz, semmi sem ment meg a világhírtől: Lehár és Kálmán darabjait mindjárt két főváros vitte diadalra…

– Azért nekem is megadatott, hogy négy darabom futott egyidőben: az Anna Karenina a Madáchban, a Szegény gazdagok a József Attila Színházban, A Hófehérke az Operaházban, az Abigél pedig az Operettben. A Légy jó mindhalálig születése óta megszakítás nélkül műsoron van Finnországtól Japánig. A Hófehérke Észtország és Oroszország után megjárta Koreát és az idén nyáron Ausztráliában kerül színre. Ilyen kis ország zeneszerzőjének ez is nagy dolog!

A magyar musical megteremtésében voltak elődeink – színházi szemszögből Várkonyi Mátyás munkái állnak hozzám a legközelebb –, de tény, hogy bennünk mindig is valamiféle irodalmi igény munkált, ami vállaltan szembe is megy kicsit a trendekkel. Meggyőződésem, hogy az Anna Karenina azért sikerült olyan remekül, mivel az asztalfióknak írtuk, és amikor belekezdtünk, esélye sem volt, hogy bemutatják valaha.

– Páratlan modern zenedráma kerekedett ki belőle. Húsz éve töröm a fejem, miért nem lett belőle világsiker. Miklós Tibornak lett volna igaza, aki azt állítja testamentummá minősült utolsó könyvében: a nyugatiak eladni akarnak, nem pedig venni?

– Száz százalékig egyetértek. Az utolsó Anna Karenina CD-met nekiajándékoztam Andrew Lloyd Webbernek egyik Madách Színházi munkánk alkalmával. Webberről érdemes tudni, hogy igen rabiátus a művei bemutatásával kapcsolatban. Terjedelmes tilalmi listákkal szokott fenyegetőzni, mielőtt közönség elé enged egy új bemutatót bárhol a világon. Tőlem legföljebb kért, és amikor a hatvanadik születésnapját ünnepeltük a Művészetek Palotájában, még azt is hálával fogadta, hogy az alkalmi körülmények okán itt-ott hozzá kellett nyúlnom egy-egy ütemhez, kiegészítéseket kellett eszközölnöm az ő szellemében. Ajándékomra meglepő választ kaptam: a Fantom filmváltozatának vége főcímzenéjében viszonthallottam az egyik modulációmat az Anna Kareninából. Tudomásul kell vennünk: Webber a műfaj koronázatlan királya, és kitüntetés, ha fölfigyel akár csak egy kis ötletünkre.

– Itthon pedig? Webberhez nem is fogható külföldi szerzők töltik meg a színházakat. Holott a Hófehérke tallini bemutatóját követő kritikák egyike „európai rangú zeneszerzőként” aposztrofált.

– Senki sem próféta a maga hazájában. Nehéz eljutni a külföldi közönséghez – a Hófehérke épp a balett nemzetközisége miatt válhatott eddigi legnagyobb nemzetközi sikeremmé. De itthon is telt házakkal megy tíz éve, és ha csak tehetem, ott vagyok, mert nincs fölemelőbb érzés, mint látni, hogy kicsiket-nagyokat rajongásig magával ragad a munkánk. Ritka, hogy egy mű tíz éven át újabb és újabb nézők lelkében ébreszt rezonanciákat. Ha van erre magyarázat, bizonyára a zenei és művészi őszinteség az.

A zenés színház dolga, hogy megéreztesse az emberekkel: többekké válhatnak. Ezért nem szabad megengednünk, hogy a zenés színház piaci áruvá silányuljon. Az a dolgunk, hogy visszaadjuk a művészet évszázados rangját. Annyira elsekélyesedett a műfaj a „kutya-macska-kisgyerek” felszínes szórakoztatás irányában, hogy nincs mit csodálkozni, ha az Anna Karenináért igazán csak egy szűkebb, műértőbb közeg lelkesül.

Megdöbbenve tapasztaltam a zenés osztályba érkező növendékeknél, hogy semmit sem tudnak már az operett műfajáról. A mélyebb zenei összefüggésekre érzékeny közönség utánpótlása meg már vagy másfél-két generációnyi csúszásban van. A tizennégy és tizenhat éves fiaim által kedvelt zene számomra a világon semmit nem mond. Megnyugodva látom viszont, hogy a Kiálts a szeretetért! muzsikájából őket is megérintette kalkuttai Teréz anya sorsa. Ott volt az ’56-os forradalmat földolgozó Utazás. Mécs Imre felesége, Magyar Fruzsina azt mondta nekem a bemutatókor, 1996-ban: ebből most nem lesz még igazi siker, mert túlontúl kiegyenlített, mi több, szerepel benne egy tragikus sorsú szovjet tábornok. Igaza lett. A művek fölött az idő dönt majd. De az Utazást, az Annát vagy a Teréz anyát nagyon szeretném viszontlátni élő zenekarral, nagy színpadokon.

Olyan időben nevelkedtem, amikor az ember minden egyes tanárától kapott valami életre szólót. Különórákat. A munka szeretetét. A kitartást. Hogy a fölvételikor fogják a kezem. Hogy ne csüggedjek el,
amiért az ínhüvelygyulladásom meghiúsította koncertzongorista terveimet. Egy Valkayban, az eszményi tanárban az ember igyekszik mindezeket megörökíteni. Embereket, művészeket, gondolkodókat – a tanáraim mindezek voltak.

– Bemutatási lehetőség nélkül nem születik meg egy sor mű, amely létrejöhetne. Nem bánkódsz meg nem született zenei gyermekeidért?

– Ha a napi színházi dolgok, a vezénylés és a zenei vezetés robotjából ki tudnék szakadni néha egy-egy hónapra, azt hiszem, volna bennem alkotóerő még egy-két „Anna Kareninára”. Miklós Tibi mindig ösztökélt valamivel. Most magamra hagyott a félbehagyott Kincskereső Kisködmönnel. Bele sem merek gondolni, hány tervet vitt magával a túlvilágra. Amikor, alig három héttel a halála után a társulata eljátszotta a Teréz anyát az emlékére, belém hasított a fölismerés: közös művünk Tibi Requiemje lett, amelyet felesége, Nagy Anikó celebrált a barátoknak… Nemigen látom a folytatást.

Harangozó Gyula viszont Istennek hála újabb balett-tervekkel biztat. Bizony jól jönne újra egy ahhoz fogható, ihlető közeg, mint amikor a Hófehérke inspirációin dolgoztunk. Gyula mozdulatokat mutatott, én pedig a zongorán kísérleteztem. Ugyanabban az operaházi szobában, ugyanannál a zongoránál, ahol Gyula édesapja és Bartók dolgoztak A csodálatos mandarinon…