A saját testem az enyém

Edward T. Hall antropológus alkotta meg az 1960-as években a proxemika fogalmát. Ez a kutatási terület azt vizsgálja, hogy a különböző kulturális közegben nevelkedett emberek milyen távolságot tartanak egymástól bizonyos helyzetekben. Hall négy területet különböztet meg: az intim, a személyes, a társadalmi és a nyilvános teret.

Az intim tér határa esik hozzánk a legközelebb. Aki az intim terünkbe behatol, azt nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, nemcsak látjuk őt, de érezzük is. Az intim terünkbe önszántunkból csak hozzánk nagyon közel álló embereket engedünk be magától értetődően. A szerelmünket, a gyerekünket (amíg kicsi), különleges érzelmi állapotban néhány kiválasztott személyt (pl. barátunkat, amikor örülünk egymásnak), illetve olyanokat, akik hivatásuknál fogva erre társadalmi engedélyt kapnak (fodrász, masszőr, orvos, táncpartner stb.). Ha valaki engedély nélkül behatol az intim terünkbe, feszültséget élünk át, ami stresszreakciót vált ki belőlünk: harcolunk, menekülünk vagy „lefagyunk”. Ez alól kivételt képeznek az olyan helyzetek, amelyekben közmegegyezéssel kerülünk közel egymáshoz (tömött villamos, lift, koncert), ám itt is kerüljük a félreérthető mozdulatokat, a tiltott testrészek érintését és a hosszabb szemkontaktust.

Érdekes, hogy az intim tér határa az egyes kultúrkörökben különböző távolságra helyezkedik el az egyéntől: egészen más Indiában, Japánban, Svédországban, Magyarországon. A délieket az északi népek sokszor tolakodónak tartják, míg a déliek az északiakat túl tartózkodónak. A lényeg az, hogy azok az íratlan törvények, amelyek a saját közegünkben biztonságot teremtenek számunkra, apró gyermekkorunktól épülnek be a viselkedésünkbe, méghozzá a szüleink és a körülöttünk élők példái alapján. Ha mi, felnőttek elvárjuk, hogy gyerekünk tartsa tiszteletben mások intim terét, és általában érezze, hogy hol a határ, akkor nekünk is tiszteletben kell tartanunk őt. Csak akkor hatolhatunk be az intim terébe, amikor ő engedélyt ad rá.

Ölelj át! – Hagyj békén!

Desmond Morris biológus három korszakra osztja a gyerekek életét. Az első az „Ölelj át!”, a második a „Tegyél le!”, a harmadik a „Hagyj békén!” korszak.

Az újszülött szinte folyamatosan igényli a teljes testközelséget, és nem válogat: bárki ölelgetheti. Ebben a korban még olyan tehetetlennek tűnik egy kisbaba, hogy sokakban fel sem merül, hogy engedélyt kell kérni az érintéshez. Tardos Anna pszichológus (Pikler Emmi lánya) ezt cáfolja. „Az a mód, ahogyan a gondozónő a gyermekkel bánik, sok mindent kifejez a gyermek számára… (…) ha a gondozónő megszólítja a hempergőben háton fekvő csecsemőt, ha keresi a tekintetét, és megvárja, amíg az észreveszi őt, és készül arra, hogy fölvegyék, ha óvatos, lassú mozdulattal nyúl a feje és a törzse alá, azzal kifejezi neki, hogy abban, ami most vele fog történni, várják az ő részvételét, együttműködését is. Ezzel szemben, ha a gondozónő a csecsemőt váratlan, gyors mozdulattal, törzsénél vagy karjánál fogva húzza fel, ez nemcsak kényelmetlen élmény, hanem egyben annak a kifejezése is, hogy részvételére, együttműködésére nem számítanak, nem is hagynak rá időt, tárgyként kezelik, méghozzá nem valami megbecsült, értékes tárgyként, hanem olyanként, mellyel nem kell óvatosan, figyelmesen bánni.”

A „Tegyél le!” korszak első jelei féléves kor után jelennek meg, bár kifejezetten a harmadik életévtől jellemző. A kisgyerek kifejezi, hogy kinek a közelségét, érintését fogadja el, nem is nagyon kell találgatnunk. Vannak gyerekek, akik tartózkodóbbak, és vannak, akik még sokáig szeretik akár idegenek érintését is.

A „Hagyj békén!” korszakba sok gyerek már óvodáskorban eljut, amikor a felnőttek – beleértve a szüleit – érintése, ölelése, ezzel együtt a szülői kontroll kezd terhessé válni a számára. Ez a kamaszkorban teljesedik ki. Egyértelműen közli a gyerek, hogy ki kerülhet az intim terén belülre, ki az, akiben annyira bízik, hogy kiszolgáltatja magát neki, ki az, akinek meg szeretné mutatni magát, testét, lelkét.

Vajon olyan magától értetődő, hogy tiszteletben tartjuk a gyerekek magánszféráját? Sajnos ez koránt sincs így. „Adj egy puszit Matild néninek!”, „Ne légy durcás, miért nem hagytad magad megsimogatni?”, „Na, mondd csak el azt a verset a bácsinak, amit az oviban tanultál!”, „Még kicsi vagy, nem kell fürdőruhafelső. Ne szégyenlősködj!” Az ilyen és ehhez hasonló mondatok általában olyan felnőttek szájából hangzanak el, akik úgy gondolják, a gyereknek nincs joga arra, hogy eldöntse, ki érintheti meg, kinek mit mutat meg magából. Élesebben fogalmazva: a gyereket tulajdonként, sőt, valójában tárgyként kezelik, ahogy Tardos Anna fenti példájában a második csecsemőt. Az ilyen közegben nevelkedő gyerek azt tanulja meg, hogy vele bármit meg lehet tenni, és a további életében is kiszolgáltatott lesz mindenkinek, aki vele szemben hatalmi pozícióban van. Egyszerűen nem mer nemet mondani. És ez félelmetes dolgokhoz vezethet!

A „fehérnemű-szabály”

Ha egy gyerek nem mer nemet mondani, ha azt tanulja meg, hogy mások tárgyként kezelhetik, nagyobb eséllyel lehet abúzus áldozata. Kiszolgáltatott lesz a csúfolódóknak, a kortárs bántalmazóknak (bulying), a szexuális bántalmazóknak, előbb csak az osztályban hatalmaskodóknak, később utcai molesztálóknak, de a saját főnökének, partnerének, házastársának is, ha az vissza akar élni az erőfölényével.

A bántalmazók a hiedelmekkel ellentétben többnyire nem a sötét sikátorból előbukkanó idegenek, hanem olyan személyek, akik az ismeretségi körébe tartoznak. A gyerekeket nem zárhatjuk ki a társadalomból azért, hogy megvédjük őket. Gyerekünket elsősorban azzal vértezhetjük föl a támadások ellen, ha tiszteletben tartjuk, s így meggyőződésévé tesszük, hogy a saját testéről csak ő maga hozhat döntéseket. A megelőzés másik alapja, hogy nyitottan, a gyerek életkorának megfelelően kommunikálunk a témáról: a testről, a szexualitásról, arról, hogy milyen szabályokat, határokat kell a környezetének tiszteletben tartania.

Az Európa Tanács közkinccsé tett egy módszert, melynek lényege a „fehérnemű-szabály” megismertetése kisgyerekekkel. A módszer segíthet a pedagógusoknak és a szülőknek abban, hogy egyszerűen megértessék a gyerekekkel, melyek a nem helyénvaló érintések. A fehérneművel fedett területet nem érintheti senki, nem is kérheti, hogy a gyerek megmutassa magát, vagy hogy a gyerek érintse meg más intim testrészeit. Természetesen előfordulhatnak kivételes helyzetek, például orvosi vizsgálat esetén. Ezt is el kell mondani a gyereknek, de ehhez hozzá kell fűzni, hogy az orvosnak ilyen esetben is engedélyt kell kérnie, és el kell magyaráznia, hogy mi fog történni.

Hogyan segítsünk a gyereknek az óvodában?

• Tartsuk tiszteletben az intim terét! Ha valakivel nem akar fizikailag érintkezni, ne erőltessük!
• Tartsuk tiszteletben szégyenlősségét! Ha nem akar szerepelni, ne erőltessük!
• Alakítsunk ki vele olyan kapcsolatot, amelyben biztonságosan elmondhatja, ha sérelem érte!
• Tanítsuk meg neki a „fehérnemű-szabályt” – a segédanyagok (animációs film, könyv, oktatási módszertan) letölthetők (egyelőre angolul és más idegen nyelveken) az underwearrule.org honlapról.

Hogyan segítsünk a szülőknek?

• Osszuk meg a fenti tanácsokat velük is!
• Hívjuk fel rá a figyelmüket, hogy káros, ha a gyereket akarata ellenére arra ösztökélik, hogy pusziljon meg valakit!
• Hívjuk fel rá a figyelmüket, hogy káros, ha a gyereknek akarata ellenére el kell viselnie, hogy más emberek simogassák, magukhoz öleljék, ölükbe vegyék!
• Hívjuk fel rá a figyelmüket, hogy káros, ha a gyereket akarata ellenére produkáltatják, szerepeltetik!
• Hívjuk fel rá a figyelmüket, hogy vegyék komolyan, ha a gyerek olyasmiről beszél, hogy valamilyen helyzetben kényelmetlenül érezte magát!
• Javasoljuk, hogy beszéljenek meg bizonyos alapvető szabályokat: a gyerek idegentől nem fogadhat el ajándékot, meghívást, nem ülhet be idegenek autójába, nem lehet idegennel közös titka.
• Ismertessük meg a szülőkkel a „fehérnemű-szabályt”, hívjuk fel a figyelmüket az elérhető anyagokra!