Hallgatom a rádiót – tipikusan női médium, hiszen könnyedén lehet mellette még két-három dolgot végezni –, éppen arról beszélnek a műsorban, mennyire problémás a mai fiatalság. „Mást se csinálnak, mint hogy a gombokat nyomogatják a telefonjukon – már egymáshoz sem szólnak. Ez egy elveszett generáció” – magyarázza a megszólaló. Gyorsan előveszem az okostelefonom, hogy utánanézzek, ki beszél. És miközben nyomogatom a készüléket, megerősödik bennem az érzés, hogy nincs igaza.
Illene, hogy ennek kapcsán megfogalmazzam az ifjúság vagy diákélet apológiáját. De nincs szükség rá, elég Mikszáthot idézni a Két koldusdiákból: „Hiszen a diákélet nem változik, magok a diákok sem. Jól mondta a hajdúszoboszlói ember, aki az anyjukkal berándult Debrecenbe tizenöt esztendő után másodszor, hogy: »Ejnye, nézze csak kend, ezek a diákok egy csöppet sem nőttek azóta.« Nem ám, mindig egyformák, mindig ugyanolyanok, habár mások is.”
Igen, a diákélet olyan, mint az ifjúság. Mindenkinek más, minden korban mégis ugyanolyan. Örök. Mármint hogy örök küzdés, reménység, igyekezet, lázadás. A 2010-es évek egyik ismert slágere a Fun együttestől a We are young (Fiatalok vagyunk) ezzel a refrénnel mászott a fülekbe: „Ma éjszaka / Fiatalok vagyunk / Égessük hát fel a világot / Ragyogóbban lángolunk majd, mint a nap.”
Ezek a napnál ragyogóbban lángolók buszoznak mellettünk kora reggelente, ők azok, akik hátizsákjukkal és fülhallgatóikkal hosszú munkanapokra készülnek. Sokszor megírt lecke nélkül, máskor csodálatos projektfeladatokkal. És bizony ők azok, akik iskolarádiót, újságot, diákparlamentet szerveznek, önkénteskednek, karácsonyi műsorra készülnek vagy adománygyűjtésre. Ők azok, akik a University of Toronto kutatásai szerint egyre több minőségi időt kérnek a szüleiktől és tanáraiktól – nem egyre kevesebbet, ahogy elsőre gondolhatnánk. Ők azok is, akik ezért a figyelemért „cserébe” elkezdik kifelé sugározni bensőjük legjavát. Sokszor persze nem csak a legjavát.
Hajlamosak vagyunk a Z-nek mondott generációt elidegenedettnek tartani. Individualistáknak, akik a közösségi életet csak lájkokban mérik. Pedig a tantermekben ülő Z-k – akik közül a legidősebbek már le is érettségiztek – közösségkedvelők, nyitottak a kulturális sokszínűségre, a helyi és a globális témák iránt egyaránt érdeklődnek, és békeszeretők. A digitális technológia az életük természetes közege: számukra már nem eszköz vagy újítás. Az állandó kapcsoltság miatt pedig egyre inkább támaszkodnak saját korosztályuk véleményére, visszajelzéseire.
Végül is éppen olyanok, mint mi voltunk egykor. Habár, persze, mások is. De anélkül, hogy megbecsülnénk bennük, amire képesek, anélkül, hogy szeretnénk bennük, amit még magukról sem tudnak, anélkül, hogy hinnénk abban, hogy ragyogóbbak, mint a nap, nekünk is csak a kiábrándulás marad. A mindenkori diákéletből. A sajátunkból is.
Amikor tehát róluk van szó, legyünk inkább mi is újra „nemes, küzdő, szabadlelkű” diákok.
Hiszen egyszer már olyan jól ment.
