A nyomor színe

Az egész talán a nevem miatt alakult így, de az is lehet, hogy más, apró, jelentéktelen kisgyerekkori élményemnek köszönhető mindez. Mert úgy történt, hogy én világéletemben a fehér színt szerettem, el sem tudok képzelni szebbet, mint egy egyszerű fehér rózsacsokrot vagy mint egy letisztult, klasszikus, hófehér ruhakölteményt. Biankaként így érzem magam hitelesnek, egyedinek, eredetinek. A személyiségem egyik legfontosabb alkotóeleme, az életem meghatározó, rendkívüli jelentőséggel bíró jellegzetessége ez. Legalábbis eddig az volt. Most, hogy elmúltam tizennyolc éves, történt velem egy-két igen nagy megpróbáltatás, már ebben is kezdek kételkedni, már ebben sem hiszek úgy, mint korábban. Sőt, egyáltalán, nehéz hinnem és bíznom most bármiben.

Nem vagyok ezzel egyedül, tudom jól. B. falu utolsó utcája, ahol én is élek, a világnak azon a részén található, ahol nem kell leírni, megfogalmazni az emberek álmait, mert nincsenek ilyenek. Itt senki sem álmodozik arról, hogy pilóta lesz, orvos, tűzoltó vagy világmegváltó feltaláló, esetleg híres filmrendező, mérnök. Itt a kislányok nem ábrándoznak arról, hogy fényes esküvőjük lesz, hófehér homokos tengerparton. Most, hogy már egy hónapja gyakorlatilag mindennap esik, lassan már az életünket is befedi a sár, és még csak járda sincs az utcában, inkább meleg, vízhatlan csizmáról, át nem ázó kabátról, soha be nem piszkolódó ruháról, mert ha azt ki kell mosni, a falu egyetlen közkútja jó két kilométerre van, és elég a főzéshez-fürdéshez telehordani a kannákat.

Sokáig el sem tudtam képzelni, mi az a nincstelenség, és szerencsémre ezt sem a saját bőrömön tapasztaltam meg. Mert bár mi is szegények vagyunk, de édesapám eljár Debrecenbe dolgozni egy építőbrigáddal, árkokat ásnak csatornázáshoz, és legalább tavasztól őszig, amíg be nem állnak a fagyok, általában munka is van. Egyszóval, nekünk van áramunk, ellentétben az utca többi lakójával, és van meleg vizünk is. Nagy szó ez itt.

Én világéletemben operatőr szerettem volna lenni, mert imádom a filmeket. Különösen a fények és az árnyékok játéka vonz, nem is maga a történet, hanem az, ahogy a kamera átveszi az érzékszerveink szerepét, és helyettünk lát, hall, néha még érez is. Ezért sem értem azt, hogy sokáig képtelen voltam szembesülni a szomszédomban terjengő mély kilátástalansággal.

Nem volt ugyanis színem a nyomorra vonatkozóan. Azt tudtam jól, hogy nem lehet fehér, sejtettem, hogy nem szürke, és bizony, drágán megfizettem azért, hogy felismerjem a nyomor és a kirekesztettség igazi színét.  

Egy novemberi napon betoppant hozzánk Gergő, a második szomszédságunkban lakó kisfiú. Könyvet jött kérni hozzánk, mesekönyvet. Gergő ötödik osztályos volt, tizenkét éves, és nem valami jó tanuló. De olvasni nagyon szeretett, különösen a verseket és a meséket, és egészen szép hangja volt.

– Mesemondó verseny lesz az iskolában – szólalt meg kicsit bátortalanul. – Nem érdekelne az egész, de ez most jó, mert csak cigányok indulhatnak rajta. Te gimnáziumba jársz, okos vagy. Elindulok a versenyen, és ha segítesz, megnyerem. Pénzjutalmat is kap a győztes, és akkor Neked is adok belőle!

Még mindig félénk volt egy kicsit. Korábban is járt már nálunk ezt-azt kölcsönkérni. Általában őt küldte át az édesanyja. Négyen voltak testvérek, az apja elhagyta őket, és nagymamájukkal együtt éltek az egyik omladozó-düledező házban. Gergő volt köztük a legidősebb és a legtalpraesettebb. Segített is az édesanyjának, amiben tudott: télen fát vágott, nyaranta „tallózni” és gyógynövényt gyűjteni járt, és bizony, néha, ha nagyon nagy volt a muszáj, elment lopni is a határba: fát, gyümölcsöt, mikor mi termett.

Sorra vettem elő a meséskönyveket, szép színes fedelüket Gergő csillogó fekete szemmel nézte. Láttam, hogy pillantása egy Benedek Elek-kötetre tévedt.

– Nézd, Gergő, lehetnél akár a csillagszemű juhász is! –próbáltam kicsit oldani a kisfiú szótlanságát. Gergő csak mosolygott, és teljesen belefeledkezett a mesék világába. Egy fél óra is eltelt már, mikor eszembe jutott, hogy szombat van. Nincs iskola, tehát nincs napközi sem. Éhes lehet.

– Nem kérsz valamit enni? Tejberizs van itthon.

Láttam rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit is válaszoljon. De mint mindig, győzött az éhség.

– Nem szeretem a tejberizst – a kisfiú halk volt, megfordult a fejemben, hogy talán még nem is evett ilyesmi ételt, hiszen a tej manapság már nagy luxusnak számít errefele.

– Akkor mit szeretnél? Szívesen elkészítem neked.

– Vizes cukros kenyeret, és ha van itthon, szórj rá, kérlek, pirospaprikát. Anya mindig úgy készíti el nekünk.

Furcsának találtam a kérését, de megcsináltam neki. Nagyon éhes lehetett már. Öröm volt nézni, hogy milyen jóízűen fogyaszt el minden egyes falatot.

Egyszer csak felugrott a székből, és nevetve megszólalt.

– A Feketeország! Ez jó lesz, még a címe is jó, lehetne Cigányország is, az is épp olyan fekete.

Az az igazság, hogy örömöt leltem a közös felkészülésben. Öt héten keresztül minden szombat délutánt gyakorlással töltöttünk. Időközben a kisfiú egyre inkább a bizalmába fogadott. Annak ellenére, hogy nem volt jó tanuló az iskolában nagyon éles eszű, találékony fiú. Teljes odaadással belebújt a mesebeli Gyurka szerepébe. Volt a hangjában valami veleszületett huncutság. Amikor hallgattam az előadását, úgy tűnt, mintha akkor találta volna ki.

Egy ugyancsak esős délután megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne a tízezer forint nyereménnyel kezdeni. A válasza meglepett. Pironkodva mesélte, hogy eddig azt tervezte, vesz egy új focilabdát, mert a testvéreivel régóta erre vágynak, de a minap véletlenül eltörte az egyetlen tükröt a házban. Az édesanyja menten sírva fakadt, mondván hogy bajt hoz a fejükre, hiszen ez sosem jelentett jót. Ezért Gergő megfogadta, hogy egy finom gyümölcstortát készíttet a nyereményből, és visszavásárolja a tükröt.

Eljött a december közepe, két nap volt még hátra a versenyig. Tudtam, hogy nincs alkalomhoz illő öltözete. Már napok óta csak ez járt a fejemben, hatalmas tehetetlenséget éreztem. Édesanyám észrevette búskomorságomat, és elmeséltem neki a nagy fájdalmamat. A családom nem tudott a mi kis szövetségünkről a szomszéd fiúval, hiszen szombatonként déltől három óráig mindig a nagymamámnál töltötték az időt azért, hogy tudjak otthon nyugodtan tanulni.

– Még a végén kis tanár néni leszel! – kacagott fel édesanyám. Szemmel láthatóan viszont öröm töltötte el és talán egy kis büszkeség is. – Na, lányom nem kell búslakodni! Odaadjuk neki az öcséd ünneplőruháját, hasonlóan sovány alkatúak. Nesze, itt van, vidd át neki, és mondd, hogy próbálja fel!

Szinte kettesével szedtem a lépteimet a tocsogó sárban, alig vártam, hogy lássam Gergő reakcióját.

A házuk nem különbözött a környék leromlott, düledező épületeitől. Kerítésük nem volt, mint ahogy zár sem az ajtójukon. Ezért kopogtatás nélkül benyitottam:

– Csókolom, Teréz néni! Itthon van Gergő? – kiáltottam a küszöbről. Meglepetésemre a nagymama sietett elém, és rögtön csendre intett.

– Halkabban, kislányom, alszik a nénéd. Nagyon beteg, három napja lázba fekszik vizes ruhával a fején.

Ahogy beljebb léptem, megcsapott a betegség és a szegénység egészen furcsa, fojtogató, tüdőt színültig töltő szaga. Gergő két öccse csendben szipogott édesanyjuk betegágya mellett. A legkisebb leány a nagymamája karjába csimpaszkodott. Nem volt több kétévesnél. Az én mesemondómat viszont sehol sem láttam. Kérdeztem ismét, most már jóval halkabban. Rossz érzésem támadt hirtelen.

– Gergő… hm, lányom, a börtönben van. Tegnap éjjel kiment az erdőbe fáért, megfogták. Azonnal el is vitték bilincsben. Haza sem engedik, majd csak a tárgyalás után. Itt mindenki, tudod te is, hogy nagyon szegény. Az önkormányzati erdőben jóformán már nincs is fa. Vannak, akik gépfűrésszel járnak oda. Gergő csak egy kis tűzrevalóért ment, de a vadőrök örültek, hogy végre valakit fülön csíphetnek. Ez van, lányom, ez a mi sorsunk.

Hangja szenvtelen volt, szinte már érzelemmentes. Látszott, hogy ez már a sokadik fájdalom az életében. De engem mélységesen megbotránkoztatott, könnyeimet visszafojtva, köszönés nélkül hátat fordítottam.

Az utcára kilépve most már máshogy tekintettem a minket körülvevő sárra. Úgy éreztem, hogy ez egy sokkal valóságosabb börtön, mint ahova a kis barátomat bezárták… Tudtam, hogy az én feladatom nem az, hogy operatőr legyek, és filmeket készítsek, hanem a valóságot kell szebbé, jobbá tennem. Tanár leszek.

Azóta éjszakánként többször is felriadok, és már tudom, hogy a nyomornak igenis van színe. Van, és ez pedig a piros. Most kezdem megérteni azt, hogy miért kért Gergő a vizes cukros kenyérre annak idején egy kis piros színű paprikát. Egészen biztosan nem az íze miatt, hanem azért, mert minden a világban, ami életre kel, az eleinte még zöld, fénytelen és reménnyel teli. Az életünk, akár a gyümölcs, ha beteljesedik, akkor érett, piros színre vált. Az igazi kilátástalanságban és kirekesztésben élők tudják, hogy ők sosem lesznek képesek „pirossá” válni, ezért csempészik be, amikor csak tudják, mindennapi ételükbe a nyomornak ezt fájdalmas színét, a pirosat.