„A nyelvtanulás belül történik”

– Hány éves korban érdemes elkezdeni az idegennyelv-tanulást?

– A válaszhoz előbb érdemes tisztázni a fogalmakat. A korai (3–8 éves életkor) idegen nyelvhez szoktatás elfogadható, helyes, de csak autentikus kiejtésű tanár és tananyagok esetén. A nyelvtanulásnak – az én értelmezésemben – viszonylag szigorú kritériumai vannak, amelyek szorosan összefüggenek az értelmi fejlődés szintjeivel. Az a tudatos erőfeszítés, amely iskolai körülmények között, elszántság és absztrakciók segítségével eredményesen működik, elég, ha csak 9 éves kor körül indul el, amennyiben addigra sikerült jelentős magyar anyanyelvi szinteket elérni – és részben tudatosítani. Tanult készségeinket (olvasás, írás, esetleg fordítás) például jóval később próbáljuk magasabb szinten művelni.

Kérdésének mélyén az érzékeny életkor problémája rejtőzködik, amelyről kiderült, hogy nagyon relatív kategória. A nyelvtanulásban a kisgyermekkor mellett a tinédzserkor is érzékeny szakasz. Később a fejlettebb tanulási készségek, bevált tanulási stratégiák segítenek. Aki kisgyermekként a célnyelvű országba kerül, szerencsés, mert a jó kiejtés biztosított, és az intonációk helyes érzékelését is elsajátíthatja.

A másik rejtett probléma a nyelvelsajátítás (ösztönösség) és a nyelvtanulás (tudatosság) látszólagos ellentéte. A nyelvtanulás is elvihet a megtanultság állapotába, sőt, magasabb olvasási és írási készségekhez vezethet, mint amelyet némely anyanyelvűek a saját nyelvükön produkálnak. Az elsajátításnak viszont letagadhatatlan előnyei vannak a kulturálisan is korrekt nyelvhasználatban, az interakciókban mutatott magabiztosságban.

A nyelvtanulás kezdetén jól működik az anyanyelvű tanár autentikus kiejtésével és gyermeknevelési emlékeivel. Később a nem anyanyelvű tanár jobb grammatikus, mert maga is átélte ezeket a szakaszokat. Felsőbb szinten az anyanyelvű tanár különösen magasra fejlesztheti a társalgási szinteket, az idiomatikus beszédet.

– Mik azok a szükséges feltételek, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell az eredményes nyelvtanuláshoz?

– Belső és külső feltételeknek egyaránt teljesülniük kell. A belső feltételeket a genetika biztosítja (vagy sem). Ezek közül a hangutánzás képességéről, a nyelvtani érzékenységről (a nyelvtani jelentések érzékeléséről), a memória fejlettségéről és az általános értelmességről (IQ) bizonyítható, hogy a nyelvtanulás sikerességének feltételei. Az utolsó kivételével valamennyi fejleszthető, bár ezt mind a magyar, mind az idegen nyelvek tanárai rendre elfelejtik, vagy múló nyelvtanítási divathóbortok miatt feladják. Gyakran így jár a fantázia fejlesztése is, amelybe beletartozik, hogy a tanuló elhiggye, el tudja képzelni magát a célba vett idegen nyelv beszélőjeként.

A külső feltétel nem más, mint a társadalmi körülmények: szülőkkel, iskolatársakkal, iskolarendszerrel, nyelvpolitikával, a korszak mentalitásával. A nyelvtanár – a fentiektől viszonylag függetlenül – nyelvtudást képes létrehozni, amely túlmutat a körülményeken, és többé már nem vehető el. A nyelvtudás is olyan, mint a zene: minden kaput nyit…

– Eredményesebbé teszik-e a technika újabb eszközei az idegennyelv-tanulást?

– Erre nincs bizonyíték. Olyan sokféle dolog közül lehet választani, hogy a döntésképtelenség lerombolja az elszántságot. Ráadásul a „kütyük” szerelmesei mindent kívül, a gépekben vagy a gép segítségével szeretnének megoldani. A nyelvtanulás BELÜL történik: azt jelenti, hogy módosítjuk agyunk működését. Egy meglévő, működő szoftverbe (a magyar nyelv és kultúra) egy másik nyelvet (és viselkedéseit) kívánunk beilleszteni. Ehhez valamennyire meg kell változnunk – innen a népi bölcsesség: ahány nyelv, annyi ember. Az újmédia lehetőségei gyarapítják, színesítik a körülményeket, amelyek segítségével elképzelt idegen nyelvű énünk hitelességét fokozhatjuk.

– Mi határozza meg leginkább a nyelvtanítás hatékonyságát?

– Az egyén elszántsága, a motiváció mélysége, az akarás. Fontos még a valós információéhség, az igény az interakcióra, a kapcsolattartásra és a legtágabb értelemben vett kommunikációra. Az utóbbiak jobban mennek, az előbbiekkel súlyos bajok vannak. Ráadásul a külső körülmények sem segítenek, pl. az iskolák közötti minőségi különbségek vagy a kisebb (de nagyobb megtartóerejű) közösségek átmeneti veresége az „egyszemélyes közösségekkel” szemben. Elsődleges nyelvtudásunk élőnyelvi, de nem a mobilképernyőé.

– Milyen jelentősége van a nyelvtanulásban az anyanyelvű nyelvtanárnak?

– Tanára válogatja. A kilencvenes években valósággal elleptek bennünket olyan angol anyanyelvű nyelvtanárok, akiknek ilyen irányú szakmai végzettségük nem volt. Megpróbálhatunk magyar nyelvet külföldieknek tanítani csak azért, mert magyarul beszélő száj van az arcunkon, de ez mintha kevés lenne… A nyelvtanulás kezdetén jól működik az anyanyelvű tanár autentikus kiejtésével és gyermeknevelési emlékeivel. Később a nem anyanyelvű tanár jobb grammatikus, mert maga is átélte ezeket a szakaszokat. Felsőbb szinten az anyanyelvű tanár különösen magasra fejlesztheti a társalgási szinteket, az idiomatikus beszédet. A magas szintű írás-olvasás viszont bajosan megy grammatikai tudatosítás nélkül. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy századokon át senki sem tanított nyelvtant a kikötők vagy a piacterek Bábelében.

A tanár személyisége, tantárgy-pedagógiai felkészültsége, a kommunikációjából kibontakozó egészlegessége az, ami hat. Pedagógusként tudhatjuk, hogy ránk is fokozottan érvényes az orvosoktól eltanulandó alapelv: nil nocere (ne árts)!

– Milyen jelentősége van a nyelvtanításban az anyanyelvi környezetnek?

– Gondolom, úgy érti ezt a kérdést, hogy milyen például idegen nyelvet tanulni magyar környezetben. A magyar társadalom szívszorítóan egynyelvű. Nem arra gondolok, hogy a filmeket szinkronizálják (hiszen a DVD-ken már más nyelveken is megnézhetjük őket), hanem arra, hogy a felnövekvő gyermek bántóan „nyelv-tudatlan” családokban, szegényes nyelvtudású tantestületekben, sőt, felsőoktatási intézményekben nő fel. Természetesen nem azt követelem, hogy egy társadalom csupa értelmiségiből álljon (annak alapkritériuma ugyanis legalább egy idegen nyelv ismerete), de bármely (világ körüli) szakma esélyét csökkenti a nyelvtudás hiánya.

A másik eset az, amikor különféle okokból célnyelvű környezetbe vetődünk (konferencia, vendégmunka, iskolázás stb.). Ez csak akkor hatékony, akkor segít, ha már valamennyire ismerjük az adott nyelvet, és szinte agresszíven kihasználjuk a nyelvgyakorlás lehetőségét minden adódó helyzetben.

– Van-e jelentősége az időtényezőnek a nyelvtanulásban? Ha gyorsabban tanulom meg, könnyebben is felejtem el?

– Valamikor az a mondás járta, hogy az idő a legjobb nyelvtanár – de csak ha állandóan használjuk a nyelvet! A nyelvtanárok legnehezebb feladata – egy életen át – fejleszteni nyelvtudásukat, mert ennek útjába egyre több akadály gördül (túlzott iskolai adminisztráció, elszegényedés, a nemzetközi helyzet romlása stb.). Kérdése persze nem erre irányult. A korszerű és működőképes iskolai nyelvtanulás csak akkor lehet sikeres, ha magas óraszámok közé ékelve intenzív szakaszok is szerepelnek. Az első, valóban intenzív nyelvtanulási szakaszunk, az anyanyelv elsajátítása 3-5 évig tart, és ezen idő alatt sok ezer óra tiszta beszédteljesítményt hallunk. Ez azonban csak a bemenet (input), és hogy ebből mennyit veszünk fel, mennyit engedünk be (intake), az számos egyéni adottságtól és szociális körülménytől függ. A magyar nyelvet tanító tanár kötelessége, hogy ezeket a gyakran rémisztő anyanyelvi különbségeket észlelje, kiegyenlítse, és minden készségben fejlessze. Mennyivel könnyebb dolga lenne, ha volna rá közös akarat, hogy minden iskolába lépő kisgyermek anyanyelvi tudását (esetleg anyanyelvi repertoárját: tájnyelv, más nyelv stb.) országosan (államilag, hivatalból) minden évben megvizsgáljuk, hogy mind a magyar, mind az idegen nyelvek tanára pontosan tervezhessen. Iskolai körülmények között ugyanis lehetetlen magasabb készségszinteket elérni idegen nyelven, mint amilyen az anyanyelvi nyelvtudás szintje. Ennél már csak az lenne szerencsésebb, ha a magyarral együtt a választott idegen nyelv tudásának fejlődését is folyamatosan nyomon követnénk.

Lelkialkat kérdése, hogy valaki gyorsan vagy lassan tanul; könnyen vagy nehezen felejt. Technikailag a memória fejlesztése, a tanulási stratégiák számának növelése és a feledésre ítélt gyakorlás jelentik e kérdés nyelvtanári aspektusait. Ha az anyanyelv elsajátításának szinte határtalan időhorizontját tekintjük, akkor az iskolai óraszámok eltörpülnek mellette – és csak a frusztrációt garantálhatják. Hogy miként lehet e szűk órakeretet szétfeszíteni: ez már valódi, kreativitást igénylő, szakdidaktikai probléma.