Olvasási idő: 
10 perc
Photographer

„A nyelvtanóra ideális terep a gyerekek még jobb megismeréséhez”

Nyelvtankönyveiből generációk tanultak a magyar nyelvről. 2005-ben Érdemes tankönyvíró kitüntető díjat kapott, és részt vett a 2012-es Nemzeti alaptanterv és kerettantervek magyar tantárgyának kidolgozásában. Dr. Raátz Judittal beszélgettünk a nyelvtanoktatásról.

– Ön is tagja volt az új Nemzeti alaptantervi bizottságnak. Milyen célok vezették a magyar nyelv és irodalom műveltségi terület átdolgozását?

– A főbb fejlesztési területek megmaradtak, azonban azok struktúrája, szerkezete és átláthatósága változott. Nagyobb hangsúlyt kapott a kiejtés, a beszédtechnika, az olvasás, a kommunikáció és a hallásértés fejlesztése. Ez utóbbi az idegennyelv-oktatásban eddig is hangsúlyos volt, de az anyanyelvű gyermek hallásértésének fejlesztése is ugyanúgy szükséges. Kiemeltebb és átgondoltabb szerepet kapott a szövegértés, amely ma már szükségszerűen kiterjed a web2-re is, hiszen a tanulók ilyen jellegű szövegtípusokkal találkoznak nap mint nap. Végül pedig kiemelném a kontrasztív nyelvszemléletet: a gyerekek párhuzamosan tanulnak idegen nyelve(ke)t, fontos, hogy fel tudják ismerni: az anyanyelvükben és a tanult nyelvben egyes jelenségek másképpen vannak.

– Milyen oktatáspolitikai szándékok jelentek meg az új Nat megírásakor?

– A magyar nyelvi és irodalmi Nat-bizottságnak az volt a célja, hogy valóban egy általános alaptantervet dolgozzon ki, amely aztán a kerettanterveken keresztül egyénileg megtölthető tartalommal. A nyelvtan szempontjából pedig az, hogy valóban nyelvhasználat-központú szemlélet érvényesüljön, a nyelvet mint változó rendszert ismerjék meg a diákok.

– Emlékszem, mikor bekerültem magyar szakra, az első kérdés az volt, hogy kinek volt nyelvtanórája a középiskolában. Ön szerint mi a nyelvtanoktatás célja napjainkban? Amint már arra utalt: a kommunikációszempontú, gyakorlatorientált megközelítés… Miért sikkadhat el akkor mégis igen gyakran a nyelvtanóra?

– A baj talán az, hogy elevenen él az a régi szemlélet, hogy a nyelvtanórán mondatokat kell elemezni, tollbamondást kell íratni és így tovább, holott nem ennek kellene történnie. Másrészt, az irodalom mellett a nyelvtan mindig is háttérbe szorult, pedig a kettő elválaszthatatlan. Akár egy irodalmi szövegből kiindulva is meg lehet mutatni a gyereknek nagyon sok praktikát: hogyan kell szöveget értelmezni, milyen stíluseszközöket használ az író… Ugyanakkor a nyelvtan felől megközelítve: megtanítható az, hogy milyen eszközökkel képes egy szöveg igen differenciáltan üzenni, legyen az írott vagy hangzó, tudományos, tankönyvi vagy szépirodalmi.

– Míg a többi tantárgynál az tapasztalható, hogy igyekszik átfogó képet adni az adott tudományterületről, a nyelvtanóra keretében a nyelvtudománynak csak egy részét ismerik meg a diákok…

– A nyelvtanórák elsődleges feladata az lenne, hogy a diákok megtapasztalják, a nyelv, amelyet birtokolnak, egy olyan eszköz a kezükben, amely az élet minden területén fontos. Kívánatos lenne, hogy az órákon a gyerekek megtanuljanak okosan érvelni, képviselni a saját érdekeiket, illetve azt is megtapasztalják, hogy a szavakkal mi mindenre vagyunk képesek: az érzések, a gondolatok kifejezésétől, a befolyásoláson keresztül a manipulációig. Emellett természetesen arra is szükség van, hogy a diákok a nyelvről, a nyelvészetről mint tudományterületről ismereteket szerezzenek. Ám a gyakorlatban ez a kettő együtt nem, vagy igen nehezen megy.

– Ön szerint ennek mi lehet az oka?

– Kevés az idő, sok a feladat?! Az biztos, hogy a nyelvtanórák számát nemcsak, hogy meg kellene emelni, de fontos lenne a nagyobb osztálylétszámoknál a csoportbontás is. Lehetetlen a tantervi célok teljesítése heti egy, illetve két órában, magas osztálylétszámokkal. Gondoljunk csak bele, egy-egy osztályba gyakran 30-35 gyerek is jár, akik eltérő szinten vannak mentálisan, nyelvhasználatban, szókincsükben stb. Fontos lenne a tanulók differenciált oktatása, amely ma talán kevesebb hangsúlyt kap a pedagógiai kultúrában, pedig bontott létszámú, kisebb csoport esetén ez is nyilván egyszerűbb lenne.

– Ezzel kapcsolatban felmerül, hogy a Nat és a pedagógiai gyakorlat mennyire reflektál arra a tényre, hogy a gyerekek nem feltétlenül egynyelvűek és/vagy egykultúrájúak, gondolhatunk itt bármely magyarországi nemzetiségre. 

– Bár a nyelvi tolerancia, nyelvi sokszínűség hangsúlyos a szabályozó rendszerben, a gyakorlatban csak a pedagóguson múlik. Nézzük például a külföldön működő mentorhálózat rendszerét: a nem anyanyelvű diák beilleszkedését egészen addig segítik, amíg eljut arra a nyelvi szintre, hogy önállóan is tud dolgozni. Nálunk ez kidolgozatlan. Gondoljunk csak például a roma vagy a migráns nemzetiségű gyerekekre, akiknek nem feltétlenül a magyar az anyanyelve. A tanulók közötti különbség viszont nem csak ebben ragadható meg: itt van az eltérő kulturális, otthoni háttér, a tanulók hozott ismerete, meglévő szókincse közötti különbség. Ez utóbbi például nagyban befolyásolja a sokféle tankönyvi, szépirodalmi és egyéb szöveg befogadását, megértését.

– Említette a külföldi példákat. Tudna még mondani hasonló jó gyakorlatokat?

– Két irányba érdemes elindulni. Egyrészt vissza kellene tekintenünk a magyar pedagógiai hagyományokra. A hallgatóknak mindig idézni szoktam Fábián Zoltánt 1970-ből, a csoportmunka hatékonyságáról. Sok olyan bevált, régi módszer létezik, amelyeket ma újdonságnak tartunk – például a T-táblázat vagy a Wenn-diagram –, pedig ezeket korábban is alkalmazták a magyar pedagógiában. Másrészt nyitottnak kell lennünk az új módszerekre is, így sokat lehet profitálni az idegennyelv-oktatás módszertanából.

– Ön szerint milyen az ideális nyelvtanoktatás? Minek kellene történnie 1. és 12. osztály között?

– Az első és legfontosabb, hogy legyenek nyelvtanórák. Ezeken az órákon tapasztalja meg a diák, hogy a nyelv, amelyet használ, az egy olyan eszköz, amely által sok mindent el tud érni, akár a magánéletben, akár a későbbi szakmai életében. A nyelvtanóra keretében élje át, hogy olyan praktikákat kap a kezébe, amelyekre az egész élete során szüksége lesz. Ezért fontos, hogy minél több kommunikációs helyzetgyakorlat legyen az órákon, hogy fel tudja ismerni, bizonyos szituációkban hogyan lehet, hogyan érdemes megnyilvánulnia. Itt mindenképpen megemlíteném a drámapedagógiát mint kiváló és hatékony módszert. Találkozzon a diák változatos szövegekkel, fedezze föl, hogy mi minden rejlik a szövegben. Tanuljon meg sokféle szövegtípust megalkotni. Fontos, hogy tudja, mikor, milyen nyelvi regisztert érdemes használnia. Így például ismerje meg a helyesírás szabályait, tudja azt, hogy egy irodalmi dolgozatba ne tegyen szmájlit, de a Facebookon nem gond, ha nem követi a helyesírási normát. Hasonlóan tudja, hogy mi a különbség egy hivatalos levél és egy barátnak írt e-mail között. Azt pedig továbbra sem tudom kellőképpen hangsúlyozni, hogy sokkal több nyelvtanórára lenne szükség, hiszen a nyelvtanórába integrálódott a tanulásmódszertan is.

Egy jó nyelvtanóra szövegből indul ki, és a gyerekekkel fedezteti fel a megtanítandó nyelvi jelenségeket, ezáltal az elmélet és a gyakorlati haszon nem válik el egymástól.

– A nyelvtan és az irodalom oktatásának integrációja a Nat-ban is megfogalmazódik. Ön szerint ez felveti azt, hogy az önálló nyelvtanoktatásra esetleg nincs is szükség?

– Ez egy régi vita a szakmai közösségekben. Ha kitekintünk Európára, azt látjuk, hogy más országokban nincs külön nyelvtanóra. Szerintem szükség van az önálló nyelvtanoktatásra, főleg, hogy annyi fontos készség fejlesztése itt kap elsődlegesen helyet. No meg, a nyelvtanóra ideális terep arra, hogy a gyerekeket minél jobban megismerjük egy-egy feladat kapcsán. Ha a nyelvtan teljesen az irodalom részévé válna, akkor félő, hogy nagyrészt csak irodalmi szövegekkel foglalkoznának az órákon, holott – gondoljunk csak a PISA-mérésekre – kitágult azon szövegtípusok köre, amelyek értelmezését meg kell tanítani a gyerekeknek. Ugyanakkor szükséges és hasznos lenne a két terület hatékonyabb, átgondoltabb egymáshoz való közelítése.

– Napjainkban még mindig erősen tapasztalható, hogy a nyelvtanóra tovább erősíti a nyelvi babonákat.

– Ez ellen küzdhet a Nat és a kerettanterv, de ez csakis a pedagóguson múlik. Alapvetően nem az a baj, sőt az fontos is, hogy a magyartanár megmutassa a helyes nyelvhasználati formákat, sőt, ha kell, akkor tapintatosan javítson is. A gond az, ha emiatt valakit megbélyegeznek. A tanároknak a javítás mellett az is a feladatuk, hogy megmutassák, hogy az adott szituációban miért a norma az előnyös választás. Ha csak annyit mond például, hogy suksükölni nem szabad, az kevés: meg kell mutatnia, hogy egy felvételi elbeszélgetésen a suksükölés rossz fényt vet a beszélőre, mert azon a színtéren a normatív változat a preferált, viszont ha a diák (nagy)szülei suksükölő nyelvjárásban beszélnek, akkor számukra ez a természetes, és nem kell őket kijavítani a vasárnapi ebédnél.

– A pedagógusképzésben mennyire lehetne befolyásolni a gyakorlati problémákat?

– Igaz, hogy a kezdő pedagógus úgy kerül ki az egyetemről, hogy számos módszert ismer, tisztában van az IKT használatával, tudja, hogy a gyerekeket milyen munkaformában, hogyan motiválhatja, viszont pályakezdőként igen kevés befolyása van a rendszerszintű dolgokra. Sokszor egyedül marad a tantestületben, a hirtelen jött sok feladat között elbizonytalanodik. Bár az új képzési rendszerben, ahol fél év gyakorlat van a diploma megszerzése előtt, azt látjuk, hogy az itt szerzett tapasztalatok jobban fölvértezik a kezdő tanárokat.

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az igazi anyanyelvi nevelésnek mindenképpen részesei kell, hogy legyenek a szülők is. Az ő személyes jelenlétük, a gyerekkel történő mindennapi beszélgetésük, a közös olvasás, a kicsi korban kezdődő mesélések, a közös élmények mind-mind segítik, megalapozzák az iskolai anyanyelvi nevelés sikerességét.