A muzsikusok és a kémia

– Ön biológiát és kémiát tanít a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és Gimnáziumban. Melyiket szereti jobban a kettő közül?

– Ez attól függ, milyen helyzetről van szó. A kémia sok szempontból kedvenc, de a biológia nélkül sem tudnám elképzelni az egészet, igazából bennem nem választódik szét ez a két tantárgy.

– Ez azt jelenti, hogy együtt szokta tanítani?

– Igen. Ezek mesterségesen szét vannak választva, de nekem mindig nagy örömet okoz, mikor a gyerekek megkérdezik, hogy most milyen óra van. Szerencsére vannak olyan helyzetek, amikor nem választódik szét az ő fejükben sem.

– Ezek szerint szerencsés, hogy ugyanazokat az osztályokat tanítja mindkét tárgyból?

– Én szerencsés vagyok, ők kevésbé, mert nekik engem kell kibírni a természettudományok kétharmadából. Ráadásul csoportbontás sincs, mert kis létszámúak az osztályok.

– Én még soha nem jártam a Konziban, de szerintem az olvasóink közül is sokan kíváncsiak erre, mennyiben különbözik egy átlagos középiskolától?

– A gyerekek szerint annyiban, hogy sokkal családiasabb. Egy jó példa, mikor az érettségi felügyeleten ültem és a másik teremben valaki tüsszentett, az egyik fiú maga elé suttogta, hogy „hoppá, ez a Vikcsi volt”. Ők tulajdonképpen egy testvéri közösségben élnek egymással, van rivalizálás is, de tényleg családias hangulat uralja az iskolát. Nemcsak a létszám, hanem a dolog jellege miatt is, hiszen ők szinte az egész napot együtt töltik.

– És sokat zenélnek együtt. A zene mellett mennyire érdeklik őket a közismereti tárgyak, köztük a természettudományok?

– Ez egy érdekes dolog, mert van egyfajta megosztottság a gyerekekben: másként viszonyulnak a zenéhez, másképp a közismerethez. De a gondolkodásmódjuk és a megközelítésük is borzasztóan nyitott, emellett nagyon kreatívak, nem formális a hozzáállásuk a kérdésekhez. Természetesen az iskolarendszerből magukkal hozott keretekben gondolkodnak, de pont az a nagyon jó, hogy ha lehetőségük van rá, ki is törnek ebből a keretből, és ez az egészet feloldja. Nem érzek negatív érzéseket.

– Miben nyilvánul meg ez a hozzáállás?

– Ők általában nyitottak a kérdésekre, bármiről is legyen szó, nagyon intuitív hozzáállásuk van. Sokszor lehet észlelni, hogy amikor valaki megért valamit, nem azt mondja, hogy értem, hanem, hogy látom! Látom! Lehet, hogy csak a fülem érzékeny erre és azért keresem bennük ezt a jobb félteke-dominanciát, de valóban másképp gondolkodnak a világról. „Muzsikus agyuk” miatt sok tekintetben eltérnek az átlagtól.

Nem jó még, amit csinálok, de a gyerekekkel együtt fejlődünk tovább

– Úgy hallottam, hogy ehhez igazodva egyedi módszerrel tanít.

– Azt mondanám, hogy a gyerekekkel együtt próbálunk megoldásokat találni, az enyém elsősorban az a szerep, hogy felvessem a helyzeteket. Gyakran a gyerekek gondolatai alapozzák meg a továbbhaladást, de igazából próbálkozásokról van szó. A Konziban természettudományi tárgyakat tanítani kevésbé jelent formális kötelezettségeket a mindennapokban, mint az egy átlagos gimnázium körülményei között megszokott, sokkal inkább lehet alkotó ötletekkel élni.

A szokásos elvárásrendszer kevésbé nyomja rá a bélyegét a mindennapi megoldásokra, éppen ezért sokkal szabadabban lehet új módszereket kitalálni, vagy új ötletek mentén haladni. Az iskolai belső tervezés is szabadabb, nekünk sokkal inkább a szűk időkeret jelent nehézséget. A zenei programok eléggé megszorítják a közismeret lehetőségeit, mindössze negyven perces órákat tudunk tartani, és azokon is igyekszünk mindenféle kreatív megoldást kitalálni. Egyrészt mozaikossá próbáljuk tenni az órákat olyan módon, hogy minden témát sokféle módszerrel, megköze­lítéssel, vagy eszközzel próbálunk körbejárni. A gyakorlatban merészebben tudunk próbál­kozni, nagyon sokat dolgozunk csoportban, és igyekszünk kihasználni a mai tudásszemléletnek megfelelő konstruk­tivista módszereket. Természe­tesen a tudományos fogalmak rendszerének kialakulására tekintettel kell lennünk, de mindenféle késztetésünk megvan arra, hogy a hagyományos megoldásoktól elszakadjunk.

– Ha jól értem, akkor frontális osztálymunkát szinte egyáltalán nem alkalmaz?

– De igen. Bizony nagyon sokat kell azon dolgozni, hogy a frontális osztálymunkát minél inkább felváltsák az aktív módszerek. A közös ismertetésnek ugyanakkor megvan a maga szerepe, de igyekszünk minél inkább alkotó helyzeteket teremteni a fogalmak megértéséhez, elmélyítéséhez. Általában törekszünk arra, hogy a kontextus közelítsen a mindennapi helyzetekhez.
Teljesen át kell szabni az aktuális módszerekre a tantervi követelmények megvalósítását. Ehhez a nagyobb, átfogóbb rendszerhez az új kerettantervek jó alapot adnak. Természetesen ennek a folya­matnak mi is az elején járunk, a diszciplináris megközelítésből most próbálunk átváltani az új tantervek mentén a kontextus alapú megközelítésekbe. Ez olyan értelemben nem friss, hogy mindig is nagyon sok életszerű, környezetből induló feladattal éltünk, de most az egész tanulásszervezést próbáljuk átalakítani. Ez a kémiánál picit könnyebb, a biológiánál picit nehezebb, de ott sem lehetetlen.

– Ez bizonyára nem könnyű a peda­gógusnak…

– Nagyon sok tervező és fejlesztő munka hárul rám, a tanórákat is előre meg kell szervezni. Ha filmet nézünk, a filmet be kell állítani, a vizsgálatnak késznek kell lenni, az aktív tanulást megalapozó feladatoknak késznek kell lenniük. Az egész munkát az előzetes ismeretek feltárására kell alapoznunk, ezt gyakran még előző órán megtesszük valamilyen formában, például játékkal vagy gondolat­térképpel az adott téma jellegétől függően.

– Tudna esetleg konkrét példát mondani?

– Felmérhetjük, hogy mit gondolunk a műanyagokról a témakör elején, majd a végén is. Nagyszerűen lehet ütköztetni az ismereteket, hogy mit tudtunk a kérdés tudományos alapjairól, és mennyire látjuk át a problémát egyáltalán. Egyébként a műanyagok nagyon klassz téma, ezt kellően szokták élvezni, az egyetlen gond, hogy az infrastruktúránk nem igazán alkalmas a nagy volumenű próbál­gatásokra. Volt, hogy annyira sok műanyag tesztet csináltunk, hogy nem tudtuk szellőztetni a termet.  Egy másik példa, amikor az atom­szerkezetnél a gyerekek javaslatára csoportmunkában bemutattuk a saját atomról alkotott elképzeléseiket, majd ütköztettük a tudományos képpel. Ilyenkor mindig rájön az ember, hogy mennyire nem jó még, amit csinál, és mennyire jó a gyerekekkel együtt kitalálni, hogyan lehet továbbfejlődni.

– Ez nagyon izgalmasan hangzik, mégis gyakran halljuk a konstruktivista módszerek kritikáját, elsősorban laikusoktól.

– Mert ezeket sokkal nagyobb odafigyeléssel kell használni. Nem jó, amikor kellő átgondolás, átdolgozás nélkül átveszünk például angolszász módszereket. Nekem egyébként ez a vessző­paripám. Egyrészt hagyományaink vannak, másrészt mások vagyunk. Saját képünkre kell formálnunk a másutt már bevált megoldásokat, kidolgoznunk a magunk elképzeléseit. Szóval megvan az alkotó erő, van egy hatalmas tőke, csak nem jól használjuk. 21. századi megközelítések szerint kell kihasználnunk az oktatási rendszerünkben rejlő lehetőségeket.

Kellene egy központi, módszertani adatbázis

– Hogyan kezdődött a kapcsolata a modern pedagógiai módszerekkel?

– Pápán kezdtük el ezt a fajta oktatást, a gyerekekkel kis csoportokat létesítve, aktív módon, tudásépítő jelleggel. Akkor még a konstruk­tivista pedagógia elméletét nem ismertem. Ebből a szempontból nekem három nagyon meghatározó élmény volt az életemben. Az egyik, hogy a Kutató Tanárok Szövetségében részt vehettem egy műhelynek a munkájában. A másik, mikor elkezdtem Csapó Benő munkáit megis­merni, végül Nahalka Istvánt olvasva a konstruk­tivista nézőpont vagy világ­modell megismerése voltak rám óriási hatással.

– Ha jól tudom, tankönyveket is írt.

– Nem tankönyveket, hanem munkafüzeteket készítettünk a Tankönyvkiadó fejlesztő műhelyében. Arra törekedtünk, hogy az aktív tanulási módszereket a tanárokat segítő módon vigyük be az órákba, hogy ne a tanároknak kelljen mindent kitalálni. Így a kémiát szervező Oláh Zsuzsa javaslatára a munka­füzetekbe sok módszertani ötletet csempésztünk be, játékot, vitát, forrás­elemzést. Ezek olyan magok, amiket a tanárok továbbfejleszthetnek a saját óráikon. Ez volt az alapötlet, és ennek a kidolgozásában voltam az egyik szereplő a sok közül.

– Miért kell a munkafüzeten keresztül segíteni a tanárokat?

– Az az óriási nagy gond a gyakorló tanárok életében és az oktatás hatékony­ságában, hogy nem kapnak igazán használható módszertani segítséget. A Nemzeti Tankönyv­kiadós teammunkából is az derült ki, hogy a modern működésben egy ember önmagában nem egész. Lehet, hogy nekem van egy jó ötletem, de esetleg Miskolcon kitaláltak egy sokkal jobbat. Nem kellene ezer kört lefutni, hogy a magunk tapasztalatával izzadjuk ki azt újra. Nagyszerű lenne egy központilag szervezett adatbázis, ahol megtalálhatók lennének ezek az ötletek, és amelyet mondjuk a minisztérium háttérintézményei gondoznának. Olyan személyiség vagyok, hogy a saját fejem után megyek, de én is használok sok olyan dolgot, amit más talált ki. Szívesen és örömmel alkalmaznék egy ilyen rendszert is.

– Ez jó ötletnek tűnik. Mivel lehetne még fejleszteni az oktatást?

– A felsőoktatási intézmények vagy kiforrott pedagógiai műhelyek által létrehozott továbbképzések lennének jók. Egyfelől szükség van gyakorlatorientáltabb képzé­sekre, másrészt az elméleti hátteret is erősíteni kellene. Ez utóbbi nekem nagyon sokat jelentett Szegeden, ahol most is tanulok. Arra is szükségünk van nekünk, gyakorló tanároknak, hogy nagyobb ívű oktatási célokkal tudjunk azonosulni, tájékozottabbak legyünk a neveléstudományi háttér tekintetében. Sokat lehetne fejlődni a céltudatosság terén, vagy pl. a mérés-értékelési módszerek tudatosabb használatában.

– Úgy véli tehát, hogy a továbbképzések fejlesztése, valamint egy módszertani hálózat jelentene nagy előrelépést?

– Igen. A továbbképzéseknél is nagyszerű lenne, ha tudnánk egymástól tanulni. Nekem óriási igényem van erre. Számtalan természettudományos tanár van, akik el vannak zárva a külvilágtól. Mint például én, mert egyedül vagyok, azzal a fizikus kollégával, aki döntően matekot tanít.