„A munkát úgy kell elvégezni, hogy arra büszke lehessen az ember”

Hol kezdődött a pályafutása? Milyen út vezetett az Oktatási Hivatalba?

Matematika−kémia−technika szakon szereztem tanári diplomát Debrecenben, majd pár év tanítás után jelentkeztem a Nemzeti Tankönyvkiadóba kiadói referensnek, ami annyit jelentett – volna –, hogy iskolákkal kell tartanom a kapcsolatot. Ám amikor bementem az állásinterjúra, akkor a leendő főnököm úgy döntött, hogy inkább igazgatósági koordinátorként alkalmazna, amely feladatkört én tökéletesen el tudnám látni. Részt kellett vennem vezetői értekezleteken, jegyzőkönyveznem kellett, szervezni a megbeszéléseket és kapcsolatot tartani a tankönyvkiadóban lévő különböző osztályokkal. Nagyon hamar olyan tudásra tettem szert, hogy könnyen átláttam a feladatokat.

Persze ez a munkakör különbözött attól, amit korábban tanultam és végeztem, tehát a tanári teendőkhöz egyáltalán nem hasonlatos feladatokat láttam el, ugyanakkor nem hagytam fel a tanársággal sem, hiszen visszamentem tanítani is. Végül, amikor már úgy éreztem, a kettőt együtt nem tudom teljes értékűen végezni, úgy döntöttem, hogy az ügyintézői munkakörnél maradok, amibe nem sokkal később beolvadt a tankönyvvé nyilvánítás is; így már 2000 óta végzem a tankönyveknek a tankönyvvé nyilvánítási folyamatát. De tovább bővült a munkám a kiadói rendszer felügyeletével, tehát a kiadói cikktörzset kellett gondoznom – például az ISBN-számokkal vagy a tankönyvi engedélyekkel foglalkoztam.

Mi volt az a szemléletmód, amit mint pedagógus magával hozott ebbe a kiadói munkakörbe?

A nagyon pontos munkavégzést, a precizitást és az alázatot hoztam magammal tanárként. Számomra a munka az MUNKA, csupa nagybetűvel. A munkát úgy kell elvégezni, hogy arra büszke lehessen az ember.

Az irodalmi anyagok jogosításával is foglalkozott az Oktatási Hivatal berkein belül. Milyen feladatot látott el pontosan, hogyan kell ezt elképzelni?

Miután a tankönyvfejlesztő csoport elkészítette a tankönyvet, megkapom azt a listát, hogy milyen új elemek, tananyagok jelennek meg a friss tankönyvben. Nekem a korábbi tankönyvekhez van egy kimutatásom, hogy milyen jogosítási ügyeink vannak függőben vagy melyeket kell újrarendezni. Rendszerint itt a lejáró szerződések meghosszabbításáról van szó, hiszen ezek záros határidőn belül lejárnak.

Munkám során én foglalkozom azzal, hogy ha egy új idézet vagy kép kerül be az új tankönyvbe, akkor azoknak a jogát meg kell szereznem. Ehhez szükséges felkutatni a jogtulajdonosokat, ami nem mindig egyszerű, mert vannak olyan szerzők, akik már nem élnek, így ki tudja, hány jogutódot kell felkeresnünk a jogosításhoz. Miután sikerült felkutatni a jogtulajdonosokat, akkor a kapott adatok alapján felvesszük velük a kapcsolatot. Amint megvan az eredményes kapcsolatfelvétel, nyilatkozhatnak arról a jogtulajdonosok, hogy engedélyezik-e az adott tartalom tankönyvi felhasználását. Ez mindig egy nem kizárólagos, határozott időtartamról szóló felhasználási engedély, akár papíralapú, akár digitális megjelenési módra. Van olyan, amikor ingyen rendelkezésünkre bocsátják, mely esetben egy jogi nyilatkozatot kell egyeztetni a jogi főosztállyal, ha pedig nem kapjuk meg ingyen, akkor meg kell állapodnunk egy jogdíjban, és arra egy beszerzést indítani. Egy-egy ilyen ügynek a végigvitele körülbelül 3-4 hónap is lehet.

Melyek voltak a legkiemelkedőbb, legmeghatározóbb pillanatai munkájának?

A megkötött szerződéseinkre jó szívvel gondolok vissza, mert nagyon sok egyeztetés, megbeszélés előzte meg, hogy egy-egy szerződést meg tudjunk kötni. Hál’ istennek a hosszú évek során megannyi örökössel kialakítottunk egy olyan viszonyt, hogyha a tankönyvekben megjelennek az adott szerzők művei, akkor azok szabadon közölhetők legyenek.

Hogyan történt, hogy reál szaktárgyak tanításával foglalkozott, mégis irodalmi jogosító lett?

Ez tökéletesen a véletlen műve. A munka jött magától, ezt hozta magával a munkakör, ezt kellett elvégezni, és én örömmel tettem.

Mit jelent Önnek a nemrég kapott Németh László-díj?

Nagy meglepetés volt, hogy a munkámat így értékelte a vezetőség; ez egy hatalmas megtiszteltetés. Ugyanis a munkám mindig a háttérben zajlott, sosem kerültem a rivaldafénybe. Szerintem nagyszerű dolog, hogy képesek díjazni a háttérmunkát is.

Hogyan ismerte meg a férjét? Netán ezt is a munkának köszönheti?

Nem, ez már egy nagyon régi szerelem története. 1979‑ben ismerkedtünk meg a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma: Debreceni Egyetem). 1983-ban házasodtunk össze – kereken 40 éve –, és az esküvő után megszülettek a fiaink: Balázs, Dénes és Tamás. Mára már három unokánk van, és most várjuk a negyediket. A munkahelyünkön sokáig nem tudták, hogy mi férj és feleség vagyunk, és szerencsére nem is volt különösebb összefüggés a munkáinkban. Ezért könnyedén tudtunk úgy együttműködni, együtt dolgozni, mintha „csak” kollégák volnánk.

Mik a tervek nyugdíjas napokra? Figyelemmel fogja követni a tankönyvkiadás folyamatait, vagy most már a jól megérdemelt pihenés következik?

Nagyon szeretném, ha a fiaink az unokák nevelésében támaszkodnának ránk, mert biztosan sokat segíthetünk nekik azzal, ha a gyerekeket iskolába visszük, netán edzésre, vagy olyan helyekre, ahová nem szükséges, hogy a szüleik vigyék magukkal a gyerekeket. Édesanyám 86 esztendős, és egyre több figyelmet igényel, így szeretnék vele is annyi időt tölteni, amennyit csak lehet. Szeretném rendben tudni a családi fészket. Természetesen, ha valamilyen kérdéssel felkeresnek a kollégák, arra készséggel fogok válaszolni a jövőben is.