„A mese a nevelés táltosparipája”

Kérem Bajzáth Máriát, kezdjük a beszélgetésünket a Paloznaki Meseközpont bemutatásával.

– A Meseközpont 2010-ben jött létre, azzal a céllal, hogy gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeknek lelki támogatást, bátorítást, életviteli segítséget, és örömteli élményeket adjon. A Meseközpontban zajló munka alapja a mesélés, amelyet a művészeti nevelés eszközeivel egészítünk ki. Munkánkkal – amely a táborok után gyermekotthonokban folytatódik – minél több gyermeket szeretnénk hozzásegíteni ahhoz, hogy igazi esélye legyen egy kiteljesedett, boldog életre. Mindig a gyermekek életkorától, érdeklődésétől függ, milyen mesékkel, módszerekkel foglalkozunk velük. 

– Ön a Népmesekincstár mesepedagógiai módszer kidolgozója. Mi a módszere alapja, lényege?

 – A Népmesekincstár mesepedagógiai módszer alapja, hogy a mondókákat, a népdalokat és a népi játékokat a mese aranyfonalára felfűzve adjuk át a gyerekeknek. Tehát egy-egy Népmesekincstár mesefoglalkozás mesemondásról, közös játékról, közös éneklésről, mondókázásról és találós kérdésekről szól, úgy, hogy közben a gyermek egyre beljebb kerül a mese csodálatos terébe, megérti a mese neki szóló üzenetét, anélkül, hogy a pedagógusnak kérdéseket kellene feltennie, vagy a gyereknek beszélnie kellene a meséről. A népköltészeti alkotások ugyanazon a gyönyörű szimbolikus nyelven szólítják meg a gyereket és szólítják meg a szívet, a lelket, mint a mese. Mindez egységes egészet alkot, mert amiről van mese, ahhoz kapcsolható mondóka vagy egy játék, és mindehhez lehet találni egy találós kérdést is. Korosztályonként egységbe fűzve, tulajdonképpen ezt raktam össze a Népmesekincstár mesepedagógiában, a világ összes tájáról válogatva a meséket és a különféle népköltészeti alkotásokat. Fontosnak tartom elmondani, hogy mindez a gyerekek számára nem lehet kötelező! Nem hiszek abban, hogy mesét mondani vagy hallgatni, énekelni, játszani parancsszóra lehet. A naponta ismétlődő mesélés, mesemondás-mondókázás, a közös játék, tánc és éneklés minden résztvevő számára örömforrás, élmény kellene, hogy legyen.

– Hogyan változik a mese szerepe a gyermekek életében, és hogyan változnak a mesék a kisdedkortól kamaszkorig?

– A mesei nevelés, mesére nevelés már magzati korban kezdődik, az anya-apa mesél a magzatnak. Születés után, a kicsi gyerekeknél a mesehallgatásra hangolásnak a höcögtetőket-ringatókat, a dúdolókat, a mondókákat tartom. (Höcögtető: az ülő felnőtt térdére ülteti a gyermeket, s míg a mondóka tart, lovagoltatja, „höcögteti” – a szerk.) Ritmusuk van, ismétlődő szószerkezeteket tartalmaznak, a konkrét, a gyermeket körülölelő világot vagy a saját testét írják le, de a gyermeki élet szinte minden fontos elemére van mondóka.  A következő lépés, amikor rövid, egy kicsi gyerek számára is befogadható, végighallgatható meséket mondunk. A mese hossza, a szereplők száma, a szöveg bonyolultsága, a mese tartalma, a helyszínek száma a gyermek életkorához, érdeklődési köréhez kellene, hogy igazodjon, vagyis megfeleljen az életkori sajátosságoknak.

A meseanyag akkor jó, ha úgy változik, ahogyan a gyerek. Ahogyan nő a gyermek, az érdeklődési köre egyre tágul. A szűk környezetén, a testén, a családján kívül érdekelni kezdi a barátság, a társas kapcsolatok, az állatok, a világ. 2399 mesetípus van (lásd: Aarne–Thompson mesekatalógusát – a szerk.), és ennek százezernyi változata. Kevés olyan téma vagy probléma létezik, amelyre ne találnánk választ a mesékben, és ne találnánk meg a feltett kérdésre a mesékbe kódolt választ, tudást. A mesélés célja az örömszerzés mellett az is, hogy segítségükkel a gyerekek felfedezzék az összefüggéseket a világban, képesek legyenek történetekben gondolkodni, és ebben a rendszerben önmagukat elhelyezni és másokhoz kapcsolódni.

A mesemondással kapcsolatban én mindig a Hagyományok Házát szoktam javasolni, mint olyan helyszínt, ahol mesemondást lehet tanulni. A Hagyományok Házában elsősorban a népmesékkel foglalkoznak, a magyar népmesékkel kapcsolatos mesemondó szokásokat, hagyományokat, mesemondási tudást adják át a hallgatóknak az ottani képzők. 

– Mit tanácsolna a pedagógusoknak, hogyan foglalkozzanak a tanórákon a mesékkel?

– Nagyon fontosnak tartanám a pedagógusképzésben megváltoztatni azt a szemléletet, hogy a mese elsősorban olvasandó, feldolgozandó vagy dramatizálható, bábozható szöveg. Attól a pillanattól kezdve, hogy akár egy felolvasott, akár egy elhangzott mese után kérdésekre kell válaszolni, egyáltalán valamit csinálni kell, pont a lényeg tűnik el: a mesei varázs! Hiszem, hogy az intézményes nevelés keretei között – akár óvodáról, akár iskoláról van szó – helye van olyan mesélésnek, amikor a mese élőszóban hangzik el, és a világon semmilyen kérdésre nem kell válaszolniuk a mesehallgatóknak. Egyszerűen lehetőség teremtődik arra, hogy a pedagógus elmondjon egy mesét, amit a gyerekek meghallgatnak, és utána egy nagyot játsszanak. Ez a játék legyen népi játék, énekeljenek, mondókázzanak. Szívből, örömmel, együtt, közösen! 

Mindemellett, amikor képzést tartok – van egy 40 órás akkreditált képzésem, ami pedagógusoknak, óvónőknek, tanítóknak és tanároknak szól –, akkor arra helyezem a hangsúlyt: hogyan választunk mesét, miért mesélünk, és hogy a mese sokkal több annál, mint aminek látszik. Azt tanítom, hogy a mese a nevelés táltosparipája, egy univerzális segítő, amit fejlesztő eszközként tudunk használni. Egy mesepedagógia foglakozással fejleszthető mind a tíz intelligencia-terület, a képzelet, a gondolkodás, a rendszerező képesség, az elemző képesség, a társas kapcsolat. Egy olyan végtelen lehetőséget biztosító „eszköz”, mint az Óperenciás-tenger maga.

 A mese erejének titka, hogy lélektől lélekig tud szállni. Akkor tudok belenézni a mesét hallgató szemébe, ha élőszóval mesélek.

– Miért jobb az, ha emlékezetből mesélünk vagy egy saját történetet mondunk el, mintha felolvassuk a népmesét? Kiből lehet jó mesélő?

– A mese egyik legfontosabb tulajdonsága és az erejének a titka tulajdonképpen az, hogy lélektől lélekig tud szállni. Akkor tudok belenézni a mesét hallgató szemébe, akkor tudok megteremteni egy olyan burkot, amelyben a mesehallgató és a mesemondó egyaránt biztonságosan barangolhat, ha élőszóval mesélek. Ugyanakkor azt is hozzáteszem, hogy sem egy szülőtől, sem egy pedagógustól nem várhatom el, hogy minden napra legyen egy-egy emlékezetből elmondható meséje. Ahhoz, hogy valaki szívből, emlékezetből, fejből meséljen, ahhoz idő kell, arra időt kell szánni, azzal a mesével a mesélőnek foglalkoznia kell. Ettől a mesélő és a mese is értékesebbé válik, csakúgy, mint a saját kezűleg, sok munkával készített ajándék. Voigt Vilmos mondja azt, hogy mesét hallgatni és mesét mondani mindenki tud. Én hiszek ebben, és ezt is tanítom. Hiszem, hogy minden pedagógus és minden szülő alkalmas arra, hogy meséljen. A mese pedig minden gyereknek jár.

 

Agócs Gergely néprajzkutató legutóbb a Hagyományok Házában működő népmesemondó tanfolyam tanulságairól tartott előadást a május 29-én megrendezett „A népmese(mondás) szerepe a pedagógusképzésben” című szakmai konferencián.

– Ön szerint miért fontos a hagyományok szerinti, szóban elmondott népmese?

– A mese nagyjából az emberiséggel egykorú, és ez alatt a több tízezer év alatt az ember egy olyan technikát fejlesztett ki, amelyet már nem lehet tovább tökéletesíteni, mert az évezredek tökéletesre csiszolták. A népmesék valami nagyon-nagyon fontosat mondanak arról, milyenek vagyunk mi, emberek, függetlenül az anyanyelvünktől, a kultúránktól vagy attól a földrésztől, amelyen élünk.

A mese azért is fontos, mert a fantasztikum az ember képzeletét képes kiragadni azokból a mindennapi problémákból, amelyek sokszor fékezik a kreativitást. Az ember attól ember, hogy az elméjével csodát alkot, de ha ez az alkotóképesség lefékeződik, boldogtalanná válik. A mese segít abban, hogy a mindennapos tevékenységből kiragadjon minket, függetlenítse a lelkünket a mindennapi gondoktól.

– Ön szerint kiből lehet jó mesemondó?

– Jó mesemondó minden olyan emberből lehet, akinek jó narratív készsége van. Bármely baráti társaságba becseppenünk, pillanatok alatt kiderül, ki az, akinek a szavára mindenki odafigyel, aki a beszédmodorának eleganciájával vagy éppen a humorával, a találékonyságával elvarázsolja, magával ragadja a hallgatóságot. Minden ilyen emberből jó mesemondó lehet. Természetesen mesét bárki mondhat ettől függetlenül is, hiszen a mese a népművészet része. Vannak tehetségesebb és kevésbé tehetséges művészek, alkotók, s a mesével sincs ez másként, tehát a mesére is egyrészt születni kell, másrészt mindenki, aki tud beszélni és összefüggően tud gondolkodni, képes lehet egy szép történet elmondására.

– De azért más családi körben mesét mondani egy kisgyerek számára, mint egy társaságot szórakoztatni vagy esetleg színpadra kiállva mesét mondani.

– A mese műfaját a kultúra nem a gyermekek számára alakította ki. A mese mindenkihez szóló műfaj volt régen, és ma is az lenne, ha az európai racionalizmus térhódítása nem igyekezett volna száműzni azt a gyermekek világába. A mese mindjárt a felütésben azt mondja magáról, hogy „hol volt, hol nem volt”. „Bilo, nye bilo” – mondja az orosz népmese kezdő formulája, ami azt jelenti: „volt is, meg nem is.” Tehát a mese már az első másodpercekben közli, hogy ami most elhangzik, az nem igaz! A racionalista gondolkodásmódba ez nem fért bele, hogy egy felnőtt, kivált férfiember, valami olyasmivel töltse az idejét, amiről lehet tudni, hogy nem igaz. Pedig nagy szükség van a fantasztikumra, az elvonatkoztatásra, az absztrakcióra, az absztraháló készség kialakulására az életünk minden területén! Nemcsak azért, hogy egy művész csodálatos alkotást hozzon létre, hanem azért is, hogy ne omoljon össze a híd, amelyet egy hidász tervez vagy elkészüljön az étel, amit egy szakács készít. Hiszen ha nem tudják eltervezni, szinte biztos, hogy nem sikerül. És persze a tervhez mindenki hozzáteszi a maga saját képzelőerejét, de a bevált, kipróbált modelleket, azaz a hagyományokat is.

Azt tanítják a pedagógusképzőkben a hallgatóknak, hogy a meséket tessék felolvasni, majd dramatizálni és eljátszatni a gyerekekkel. Pedig a mesével a legfontosabb, ami megtörténhet, az, hogy elmondják!

– A Hagyományok Házában működő „Magyar népmese – hagyományos mesemondás – A szövegfolklór tanulása és tanításának módszertana” című, 60 órás akkreditált tanfolyamot olyan több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező oktatók és előadók tartják Agócs Gergely néprajzkutató mellett, mint Berecz András, Fábián Éva, Raffai Judit, Sándor Ildikó és Voigt Vilmos. Hogyan működik ez a tanfolyam?

– Hihetetlen nagy szerencsénk van, hogy minket Raffai Jutkával az a Voigt Vilmos tanított az egyetemen – ő volt a folklorisztika tanárunk –, aki gyakorlatilag a nemzetközi folklórkutatásnak ma egyik élő vezéregyénisége, és aki sok más elődjével közösen kialakította és alakítja a mai napig azt a magyar folklorisztikát, amelyik világelső, ezt bátran kijelenthetjük. Nem hiszem, hogy lenne még egy olyan nép a világon, amelyik ilyen sokat tudna a saját hagyományos kultúrájáról, mint mi magyarok. Kevés dolog van, amiről elmondhatjuk, hogy abban világelsők vagyunk, nos, a néprajztudomány ilyen.

Mesetanfolyamunkkal azt tűztük ki célul, hogy azt a meseanyagot, amely agyonnyomorítva, agyonszerkesztgetve és rövidítve kerül a könyvekbe, mi élőszóvá varázsoljuk, az élő szó művészetévé tesszük újra. Hiszen lélektanilag teljesen más, amikor én valakihez beszélek, valamit felolvasok, vagy egy betanult szöveget mondok el számára. Tessék csak elképzelni, milyen lenne, ha a szomszédasszony átjönne, és könyvből olvasná fel, hogyan égett oda a rántás. Ez elképzelhetetlen! Számunkra pedig a mesével kapcsolatban elképzelhetetlen, hogy miért kellene azt szóról szóra bemagolni vagy felolvasni. Annyira más az élőszónak az összes törvénye! Nem szabad haragudnunk a mesekönyvek szerkesztőire, mert ahhoz, hogy olvasmánnyá váljék egy szövegfolklorisztikai alkotás, az írott szónak a követelményeihez kell igazítani. De a leírt mese szövege így már nem, vagy csak részlegesen alkalmas azokra az eredeti funkciókra, amelyeket a társadalmak életében az idők kezdete óta egészen tegnapelőttig ellátott.

– Nagyon izgalmas konferenciát szervezett májusban a Meseszó Magyar Mesemondó és Szövegfolklór Egyesület és a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelye, amelyen többen, így Ön és Raffai Judit is előadást tartottak.

– A Meseszó Egyesület az én kezdeményezésemre, az itt végzett hallgatóink szervezésében jött létre, és ezen a konferencián a Hagyományok Házával karöltve a mesemondás tanítására próbáltuk ráirányítani a figyelmet. Miközben a 40-es években, Ortutay Gyula vezetésével kibontakozott ún. „Budapesti Iskola” a magyar népmesékkel, a magyar szövegfolklór anyagával kapcsolatban kialakított egy olyan egyéniség-kutató módszert, amit a világ összes komoly egyetemén tanítanak, a magyar közoktatásban a népmesével kapcsolatban gyakorlatilag ma 1930-at írnak. Tehát még mindig azt tanítják az óvónőképzőkben, tanítóképzőkben és a tanárképzőkben a hallgatóknak, hogy a meséket tessék felolvasni, majd dramatizálni és eljátszatni a gyerekekkel. Pedig a mesével a legfontosabb, ami megtörténhet, az, hogy elmondják! Nem felmondják, nem felolvassák, hanem annak szövegeit élő szóban mindig újra- és újraalkotva elmondják. Csak így működik.

A konferencián megpróbáltuk ezt a különféle oktatási intézményekből ideérkező pedagógusoknak bemutatni és elmagyarázni. De bevallom, csalódott vagyok, mert azt láttam, nem értjük egymást, nem beszélünk egy nyelvet. Teljesen másról beszéltünk! Ők azt mondták el, melyik kompetencia-felmérés vagy szövegértés-fejlesztés érdekében, milyen olvasás-tanmenetnek, melyik fázisában, hány szótagot kell elolvasniuk a diáknak, és erre a mese miért alkalmas…

A pedagógusok számára azért szerveztük meg ezt a konferenciát, mert aki a mesemondást megtanulja, az a szövegmondásnak olyan technikáival ismerkedik meg, olyan módszert kap a kezébe, amelynek a segítségével a kémiatananyagot is sokkal könnyebben át tudja majd adni. Hiszen a mesemondás a szövegmondásnak a hagyományban kialakult, évezredek óta csiszolódott gyakorlata. Olyan gyakorlata, amely arra teszi alkalmassá az embert és a szöveget, amit elmond, hogy aki hallgatja, semmi másra ne tudjon odafigyelni, csak arra, amit a mesemondó mond. Ha azt úgy mondja!

A mese az élő szó művészete! A beszélt nyelv nevű piramisnak a csúcsa! Tehát semmi nem használhat jobban a szövegértésnek vagy az anyanyelvi logika fejlődésének, mint az, ha a gyerek sok mesét hallgat. Nem felolvassák neki, nem eljátszatják vele, hanem elmondják neki a mesét. Ha ezzel a módszerrel adjuk át, akkor megragad bennük. Miért is? Mert olyan technikái alakultak ki a történetmondásnak a mesékben, amelyek egészen egyszerűen beraktározzák az ember tudatába azt a történetet. Ha elolvassa, tizedannyi nem ragad meg az adott történetből, ezt kutatások bizonyítják.

Azt javaslom mindenkinek, keresse azokat az alkalmakat, ahol élőszavas mesemondás zajlik. Mára nagyon sok kiváló kolléga kilépett a színpadokra a tanítványaink közül is, és gyakorolja az élőszavas mesemondást. Figyeljék csak meg, mennyire rögzülnek ezek a történetek!

– Lát esélyt arra, hogy a pedagógusképzésben, a felsőoktatásban az Önök szakmai segítségével a hagyományos mesemondást tanítani kezdjék?

– Ehhez először egy közös nyelvet kellene kialakítanunk, és el kellene jutni oda, hogy a felsőoktatásban dolgozó pedagógusok kíváncsiak legyenek ránk. Sajnos ezen a konferencián azt láttuk – tisztelet a ritka kivételnek –, hogy akik el is jöttek ide, még azok sem „hallották” meg, amit mondunk. Jó lenne, ha kölcsönös nyitottság alakulna ki közöttünk. Mert mi odafigyelünk a közoktatásra, odafigyelünk a pedagógusokat képző intézményekre, és érzékeljük azokat a problémákat, amelyek hátráltatják, vagy legalábbis fékezik a folyamatokat. Próbálunk segíteni, konferenciákat szervezünk, előadásokat tartunk. Remélem, a jövőben eljutunk egy közös nyelvezet kialakításához, ami a közös munka kezdete lehet.