A magyar nagyepika mérföldköve

Jókai Mór művei régóta szerepelnek az iskolai tananyagban. Ön szerint miért fontos, hogy a diákok megismerjék az életművét?

Az iskolai tananyaggal foglalkozó különböző szakirodalmak tanulmányozása rendkívül tanulságos. Nemzeti irodalmunk kialakulásában elévülhetetlen szerepet játszottak a ma nehezen olvasható és nehezen értelmezhető alkotókként említett szerzők, köztük Kölcsey, Kemény Zsigmond, Vörösmarty, Madách Imre és Jókai Mór. Jókai művei már a XIX. században kánonná váltak. Az egyes középiskolák a korabeli tanszabadságnak megfelelően maguk határozták meg, hogy melyik művét írják elő kötelező olvasmányként, de az tény, hogy Jókai már életében a középiskolai tananyag részévé vált, regényeinek és elbeszéléseinek ismerete az elvárt tudáshoz tartozott. Kor- és közízlésfüggő megítélése ellenére Jókai életműve a magyar nagyepika mérföldköve, nem kétséges, hogy helye van a mindenkori magyar irodalmi kánonban, mint ahogyan méltatlanul maradt ki korábban a „kötelező” érettségi témakörök közül Vörösmarty vagy Mikszáth életműve is. De nemcsak a hagyomány vagy az aktuális kánon teszi Jókait fontossá. Helye van az iskolai tananyagban, mert kora művészeti életének alakítója, mert hatása az utódokra kétségtelen, mert a nemzeti ébredés irodalmának alakítója, olvasóközönséget teremtett, mert páratlanul gazdag fantáziája a prózapoétikai eszközök mesteri kezelésével párosul.

A magyar irodalom nagy mesélői mindannyian tisztelettel és alázattal szólnak Jókai életművéről, hatásáról saját írásművészetükre. Mikszáth Kálmán a maga szubjektív módján vall Jókai hatásáról, a stílusról, a mesélőkedvről, a cselekményalakító képességről, amit mindig magáénak szeretett volna tudni, amit íróként leginkább irigyelt elődjétől és mesterétől. Mikszáth vallomásának hitelességét – a személyes érintettség okán – kétségbe vonhatja az utókor, de azt mindenképp érdemes kiemelni, hogy az irodalmi kánonban világnézetileg tőle igen messze elhelyezett Móricz Zsigmond is elismerően értékeli írói tehetségét. Móricz meghatározásában: ahol fény csillan a papíron, ott van Jókai. Móricz Báthory Gábor szertelenségeiben, a hegyek vállán dalolva menő legények fényében látja Jókait, hatását a XX. század prózaíróinak stílusára nem kérdőjelezi meg.

Ezek a tények azonban nem elegendőek ahhoz, hogy a mai kor gyerekeinek körében népszerű legyen a Jókai-életmű. A hagyománynál, az utókor íróinak elismerésén túl többre van szükség ahhoz, hogy napjaink középiskolás korosztálya fontosnak tartsa egy XIX. századi alkotó írói teljesítményét. A mai kor olvasója mintegy elvárja, hogy az elmúlt korok írója megszólítsa őt, így válik valóban fontossá a közvetítés, az eredeti üzenet megfelelő kommunikációs köntösben való tálalása. Az iskolában tanító tanárnak nincs más feladata, mint vonzóvá tenni azt, ami első olvasatra avíttnak, korszerűtlennek tűnik. Mert nem átlényegíteni kell a Jókai-műveket, hanem olyan kontextusba helyezni, hogy a hazafiság, a polgárosodás, a tündérmese, a közel- vagy távolmúlt eseményei elnyerjék értelmüket.

Nem hazudni kell a Jókai-életmű fontosságát, hanem meglátni és megláttatni azt, ami benne örök érték: a páratlan gazdagságú magyar nyelvet, a távoli tájak szépségével vetekedő magyar vidéket, a Balatont, Komáromot és Erdélyt, a környezetüket alakítani képes rendkívüli hősöket, mert ők a mi hétköznapjaink hősei is, legfeljebb ugyanúgy nem értékeljük őket, mint ahogyan Garanvölgyi Ádámnak, Szentirmay Rudolfnak, Berend Ivánnak is meg kellett küzdenie saját korának előítéleteivel. Jókai maga is segít, hogy megértsük: szerethető és értékelhető az, amit ír, mert nemcsak saját korának embere, hanem mi, az utókor is szereplők vagyunk történeteiben.

Az elmúlt években többször felmerült a kötelező olvasmányok listájának átalakítása. Ön szerint indokolt lenne változtatni Jókai jelenlétén az irodalomoktatásban? Ha igen, milyen irányba?

A gyerekek olvasóvá nevelődését nem az előírt olvasmányoktól, hanem az olvasáshoz kapcsolódó, többnyire kisgyermekkorban megszerzett sikerélményektől várjuk. Gimnáziumi tanárként gyakran szembesülünk azzal a tapasztalattal, hogy az általános iskolából érkező tanulók szerint az olvasás nehéz feladat, a klasszikus szövegek értelmezhetetlenek, mert érthetetlenek, ezért az olvasás nem ad élményt, a tanulók többsége nem tartja hasznos tevékenységnek a kötelező olvasmányok teljesítését. Tanárként már maga a felvetés is elszomorító, hogy az olvasás „kötelező”, mert igényes irodalom olvasása nélkül lehet élni, de nem érdemes.

A kötelező olvasmányok listáját időnként érdemes felülvizsgálni, szükség esetén átalakítani, de nem abból az aspektusból, hogy a klasszikusokat kiszűrjük belőle, hanem sokkal inkább olyan szempontból, hogy melyik korosztálynak felel meg az a mű, amelyet a kánonban kívánatosnak tartunk. Tanárként elsősorban azok az olvasmányok fontosak, amelyekről egy közösség közösen gondolkodhat, kulturáltan vitatkozhat.

Az iskolai oktatásnak egyik nagy dilemmája azonban, hogy hogyan egyeztethető össze az egyes témakörökre fordítható órakeret és az elvégzendőnek tartott tananyag mennyisége. Ahhoz, hogy ne ez a dilemma kösse le a tanár figyelmét a tanórák tervezésekor, szükséges a megfelelő módszertan alkalmazása, a tanári kreativitás érvényesítése a tanórákon, végső soron az, hogyan gondolkodik az irodalomoktatás önmagáról. Ha az órakeretet, a kötelező és az ajánlott tananyagot nézzük, Jókai nem súlyának megfelelően van jelen a kötelező olvasmányok listáján. Eretnek gondolatnak tűnik ugyan, de a gyakorlatomban bevált: a terjedelmes művek helyett a jól kiválasztott részletek átfogóbb és jellemzőbb képet adnak egy szerző írásművészetéről, korfelfogásáról.

Vannak olyan új pedagógiai módszerek vagy alternatív tanítási formák, amelyek hatékonyabbá tehetik az irodalomtanítást, különösen a klasszikus művek esetében?

Meggyőződésem, hogy az atipikusnak tartott tanítási-tanulási módszerek hatékonnyá teszik a klasszikus művek befogadását. Az elmúlt évtizedekben egyre inkább népszerűvé vált a projektoktatás, a drámapedagógia módszertana, a kooperatív oktatás, a tapasztalati, saját élményű, az önálló és gyakorlati tanulás. Mindegyik a maga módján megtermékenyítő hatású lehet a klasszikus művek tanításakor. A siker titka azonban abban rejlik, hogy mit tekintünk tanárként tanításnak. Az információcsere azonnali, instant élménnyé vált, a klasszikus értelemben vett tanításnak meg kell felelnie a spontaneitás, az azonnali élményátadás követelményének. Iszonyatosan nehéz feladat ez, amikor klasszikus értékrendről, klasszikus értékek átadásáról beszélünk. Éppen ez teszi a klasszikus művek tanítását igazán kihívássá.

Iskolánkban már egy évtizede működtetjük a kéttanáros modellt, amely az irodalomtanár és a gyógypedagógus szoros együttműködését jelenti. A gyakorlatban a modell úgy valósul meg, hogy mind a tervezés-kivitelezés, mind a mérés-értékelés folyamatában mindkét tanár részt vesz. Tapasztalatunk szerint a kéttanáros modell főként a klasszikus művek feldolgozását teszi hatékonnyá, mert a több szempontú megközelítés, valamint a projekt- és kooperatív technikákat ötvöző tananyagfeldolgozás élménnyé varázsolja a tanulás folyamatát.

Hogyan hat a diákok szövegértési és gondolkodási képességére a Jókaihoz hasonló klasszikus szerzők olvasása? Segít, ha más művészeti ágakkal kapcsolják össze?

A közvélekedés szerint a mai gyerekek számára Jókai művei szinte olvashatatlanok. Az elmúlt évtizedekben az irodalomoktatás állandóan visszatérő kérdése, hogy kit és milyen mértékben tanítsunk, illetve taníthatók-e egyáltalán bizonyos szerzők. Így került méltatlanul perifériára számos szerző, például maga Jókai is, akinek szóhasználatát, szövevényes cselekményszövését nehézkesnek, a mai kortól távolinak minősítették. Mindezek ellenére nagy felháborodást váltana ki, ha Jókairól kijelentenénk, hogy egyáltalán nem tanítható, száműzhető az irodalmi kánonból. Mert vannak megkerülhetetlen oszlopai az emberi gondolkodástörténetnek: az utódok teljesítményét nem tudjuk értelmezni az elődök ismerete nélkül. Ezt nevezzük az egyszerűség kedvéért történeti folytonosságnak, eseménytörténetnek, történeti szemléletmódnak. Nemcsak arról van szó tehát, hogy Mikszáth életműve légüres térben helyezkedne el Jókai nélkül, hanem arról is, hogy a Jókaihoz hasonló klasszikus szerzők akkor is, úgy is befolyásolják gondolkodásunkat, ha nem tudunk róluk. Ezen felül a szövegértési képességeink fejlődésére is egyértelműen pozitívan hat annak az egyedi szövegvilágnak az ismerete, amelyben Jókai csodálatraméltóan gazdag fantáziája megnyilvánul.

Közhely ugyan, de a jó szövegértés a jó minőségű olvasástechnikára épül. A klasszikus szerzőket olvasni kell, érteni kell, beszélgetni kell róluk, el kell gondolkodni rajtuk. A tantárgyi koncentráció, az irodalom és a társművészetek összekapcsolása a romantika esetében amúgy is üdvözítő: egy Jókai-mű például tematikájában, szerkezetében, az ábrázolt világban a kor zenéjével, festészetével azonos megformálási módú, csak az eszközkészlet más.

Ön szerint az irodalomtanítás célja inkább a műveltség átadása vagy az olvasás megszerettetése? Hogyan kapcsolódhat össze a kettő?

Az irodalomtanítás az iskola közösségi funkcióit erősíti, a műveltség átadásának, az identitás építésének a terepe. A XIX. században az oktatás még eszményeket, ideálokat állított a fiatalok elé. Az irodalomtanítás bizonyos funkciói azonban az idő múlásával nem változtak: át kell adni valami rendezettet, valami strukturáltat – ez maga a műveltség. Az átadásnak pedig nincs, nem is lehet más módozata, mint az irodalmi művek ismerete. Ezen a ponton kapcsolódik végérvényesen össze az olvasás megszerettetése és a műveltség átadása. Az olvasás élmény. Tanári magyarázattal és ismertetéssel nem lehet élményt nyújtani, tanárként nem identifikálhatjuk magunkat a tantárgyunkkal, hanem a ránk bízott tanulókkal és a tanítással kell azonosulnunk.

Mit gondol, milyen szerepe van az irodalomnak a diákok értékrendjének, világnézetének formálásában, és ebben milyen helyet foglal el Jókai?

Az irodalom nem tekinthető társadalmi változások tükröződésének, az irodalom változásai nem magyarázhatók ok-okozati viszonyokkal, az irodalmi alkotások jellemzője egyediségük, az, hogy minden intertextuális hatás ellenére egyszeriek és megismételhetetlenek. Ugyanakkor az irodalmi művek saját koruk értékrendjéről, az író világnézetéről is tudósítanak. A Jókai-életmű nagyszerűsége, hogy a mai kor diákjának érvényes emberi magatartásformákat, szerethető és elgondolkodtató karaktereket közvetít. Részeseivé, mi magunk is szereplőivé válunk egy magával ragadó, ellentmondást nem tűrő, a világról bátran véleményt formáló írói világnak, és óhatatlanul tanulunk is tőle, az életet tanuljuk.