Olvasási idő: 
12 perc

A magyar földrajzi felfedezők és utazók öröksége

A magyar földrajzi felfedezők, a távoli földrészeket járó magyar utazók felkészültségről, bátorságról, a tudományok iránti elkötelezettségről tettek tanúbizonyságot. Hazájuk, Európa mellett bejárták Észak-, Közép- és Dél-Amerikát, Afrikát, Ázsiát, de még Óceánia szigetvilágába is eljutottak. Minden kiválóságuk ellenére eredményeik (néhány kivételtől eltekintve) nemzetközi szinten nem váltak közismerté. A földrajztudománnyal foglalkozó szakirodalom egyetért abban, hogy ennek két fő oka van. Az egyik, hogy Magyarország, majd a Habsburgok irányította Osztrák–Magyar Monarchia túl későn kapcsolódott be a nyugat-európai államok gyarmatosító törekvéseibe. Maga az anyaország óceánoktól, a kereskedelmet diktáló kikötőktől, a gazdaság motorját adó nagyvárosoktól távol, politikai problémákkal telítve, háborúktól sújtva, nem megszállóként, hanem megszállottként létezett. A másik tényező a tudományos közélet szűk volta, valamint ennek financiális elégtelensége. Ez vezetett oda, hogy számos értékes kutatási anyag nemhogy tárgyiasult formában, de nyomtatásban sem maradt az utókorra. Szerencsés kivételek természetesen itt is akadtak.

   Teleki Sámuel

Almásy László kvalitásait a második világháború főszerepét játszó nagyhatalmak is felismerték. Erwin Rommel tábornagy felderítőjeként járta a Szaharát, a világégés múltával, a hidegháború kezdetekor pedig brit katonai segítséggel menekült el az őt vádló hazai diktatúra elől. Nem véletlen, hogy alakját egy közkedvelt játékfilm, a többszörös Oscar-díjjal jutalmazott Az angol beteg is megörökítette. Stein Aurél szakmai pályafutása brit állampolgárként, tegyük hozzá, a nagybetűs tudomány mellett az angolszász expanzió érdekében tett lépéseivel párhuzamosan teljesedett ki. Teleki Sámuelnek (1845–1916) az Afrika megismerését célzó földrajztudományi tevékenységét az angol nyelvű források is említik. A népszerű internetes lexikon, a Wikipédia angol nyelvű változatában is ott találjuk életrajzát, és a világ legnagyobb állandó sivatagi tava, a Rudolf-tó (mai nevén Turkana-tó) felfedezése kapcsán úttörő szerepét elismerik a kontinens természeti értékeinek (nem emberkereskedelembe torkolló, gazdasági jellegű) kutatásában.

A távoli világok magyar utazóinak eredményei azonban nemcsak a hazai földrajztudományt gazdagították. A megismerés, a megszerzett tudásanyag, az összegyűjtött tárgyak, leletek, a kitömött állatok, lepréselt növények, könyvek és dokumentumok más tudományágakhoz, sőt gyakorta az alapfokú iskolai oktatás más tantárgyaihoz is szervesen kapcsolódnak.

Xantus János (Barabás Miklós, 1861)

Az erzsébetvárosi Damjanich utca tősgyökeres lakójaként sokszor elképzeltem az álomszerű találkozást a valamikor a szomszéd házban lakó Xántus Jánossal (1825–1894). Mit mondanék neki, de legfőképp, mit kérdeznék tőle? Valóban ő volt Old Shatterhand, May Károly regényhőse, ahogy a legenda tartja? Nem, legelsőként a jávai orrszarvúról kérdezném! Xántus ugyanis nemcsak bejárta Nyugat-Európát, eljutott Észak-, Közép- és Dél-Amerikába, Kelet-Ázsiába, hanem etnográfusként néprajzi, továbbá jelentős állat- és növénytani anyagot gyűjtött össze. Nem véletlen, hogy mind az Állatkert, mind a Néprajzi Múzeum szervezőjeként és első igazgatójaként tisztelik. A biológiai ismereteinket bővítő, egyik ázsiai útjáról küldött jávai orrszarvú a Természettudományi Múzeum állandó kiállításán tekinthető meg.

Széchenyi Zsigmond (1927 körül)

A vadászat, a vadászszenvedély egyidős az emberiséggel. Napjaikban számtalan negatív vonatkozás tapad hozzá, a vadgazdálkodásban, a vadállomány kordában tartásában betöltött szerepe ugyanakkor alig ismert. Az végképp nem, hogy az elmúlt század közepéig a távoli földrészek magyar vadászutazóinak feljegyzései és remekbeszabott úti beszámolói az állatvilágra vonatkozó, biológiai tárgyú ismeretterjesztés egyik legfontosabb forrását jelentették. A Széchenyi Könyvtár, az abból kifejlődő Nemzeti Múzeum, illetve annak egykor osztályát képező Természettudományi Múzeum alapítójának, Széchenyi Ferencnek az unokája, Széchenyi Zsigmond (1898–1967) volt egyik legjelesebb vadászutazónk. Az indiai kalandjáról írt Náhar kiváló olvasmány, az alaszkai vadászatairól szóló kötet számtalan kiadást ért meg, a békebeli Afrika-érzést több műve is megőrizte. A Hengergő homok annak a sivatagi expedíciónak a krónikája, melyet a kormányzó öccsével, Horthy Jenővel és Almásy Lászlóval teljesített. A cenzúra eredményeképpen az 1965-ös kiadás Almásyra csak utalhatott, de az ezt követően napvilágot látott három (!) további kiadás az eredeti változat vezérfonalán halad.

Almásy László félalakos szobra - Domonkos Béla alkotása, magyar Földrajzi Múzeum (1995)

Almásy László (1895–1951) említett történelmi szerepe mellett arról nevezetes, hogy meglelte az Úszók barlangját, melynek tízezer éves sziklarajzai bizonyították, hogy az elsivatagosodás előtt vízben gazdag életformák otthona volt a később kietlenné vált környezet. A korát jóval megelőző klimatológiai felfedezés mellett a földtudományok egy másik ágával, a geológiával is kapcsolatba került. A meteorit-becsapódások során megolvadó, majd újra megszilárduló kőzetcseppek, a tektitek, akkori megnevezéssel üvegmeteoritok, az ő segítségével jutottak el első ízben Magyarországra. Ennek egyik lokális változata, az úgynevezett Líbiai-sivatagi üveg először a kolozsvári Tudományegyetem gyűjteményét gyarapította. Felfedezőútjai során előszeretettel és az elsők között használta ilyen célra a korszerű technika, a motorizáció vívmányait, a személygépkocsit, a repülőgépet.

Mahler Ede (1857–1945) a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként, a budapesti Tudományegyetem tanáraként, a Nemzeti Múzeum régészeként ismert, de foglalkozott asztronómiával, matematikával, geodéziával, nyelvészettel, valamint a csillagászat és a történettudomány határmezsgyéjén pótolhatatlan időszámítástani, azaz kronológiai számításokat is végzett. A sokoldalú szakember személyében az ország egyik utolsó polihisztorát tisztelhetjük. Az addig csak írott források és tárgyi emlékek segítségével tanulmányozott egyiptomi múlt, valamint táj a maga valódi szépségében 1909–1910 fordulóján tárult fel Mahler előtt (a hazai szakemberek közül az elsők között). A Nemzeti Múzeum munkatársaként lehetősége nyílt egy hathetes tanulmányúton bejárni az észak-afrikai ország számos, történelmileg, vallási szempontból, valamint építészetileg fontos települését, régészeti lelőhelyét. Első állomáshelyén, a kairói Egyiptomi Múzeumban az ottani leletanyagot elemezte. Ezt követte egy négyhetes utazás, melynek során közel húsz, egyiptológiai szempontból kiemelten fontos emlékhelyet keresett fel a történelmi Felső-Egyiptom területén. Kutatómunkája során – önmagát nem meghazudtolva – elsősorban kronológusi munkájához kapcsolódó, időbeosztással összefüggő hieroglif feliratokat, illetve csillagászati vonatkozású ábrázolásokat keresett és vizsgált meg.

Hell Miksa mellszobra Alsó-Ausztriában

A fizikai tudományok közé sorolt csillagászat indukálta a két jezsuita atya, Hell Miksa (1720–1792) és Sajnovics János (1733–1785) útját az északi sarkkörhöz. Expedíciójuk célja az volt, hogy a Vénusz bolygó Nap előtti átvonulását figyeljék meg. A jelenség a csillagászok által előre jól kiszámítható módon, meghatározott ciklus szerint (8 - 121,5 - 8 - 105,5) ismétlődik. A nevezetes dátum 1769. június 3. volt. A két tapasztalt észlelő a dán uralkodó meghívására két évig tartó, nyolcezer kilométeres szárazföldi és tengeri expedíció során Európa egyik legészakibb pontjáról, a jelenleg Norvégiához tartozó Vardő szigetéről hajtotta végre megfigyeléseit.

Sajnovics János szobra Tordason, Rezsabek Nándor felvétele

A két tudós férfiú a pozitív észlelés mellett – melynek segítségével később nagy pontossággal kiszámították a Föld és a Nap távolságát – sok további érdekes eredménnyel járult hozzá a tudomány fejlődéséhez. Lappföldön járva Sajnovics először foglalkozott a finnugor nyelvrokonság kérdésével. A tordasi nemesi családból származó tudóst joggal tekinthetjük az összehasonlító nyelvtudomány hazai úttörőjének. A magyar megfigyelőknek páratlan szerencséje volt, hiszen a jelenség észlelésére induló expedíciók többsége a felhők miatt nem járt sikerrel. A híres tengerész, James Cook a frissen „meglelt” Tahiti szigetén látta az átvonulást, és fontos földrajzi adalék, hogy Cook kapitány ezen útján fedezte fel Ausztráliát és Új-Zélandot.

A földrajz kalandos oldalának bemutatására nincs alkalmasabb személy, mint a jeles Afrika-kutató, Magyar László (1818–1864). Származása máig vita tárgya, szülővárosa Szombathely, valamint iskolavárosa, Dunaföldvár egyaránt tisztelettel őrzi emlékét. Afrika rejtelmes ösvényein, Magyar László afrikai utazásai, Magyar László, A fekete földrész vándora címeken négy biográfiát, Magyar László utazása a délafrikai Bihé országába és Őserdők mélyén megnevezéssel két regényes életrajzot is írtak vakmerő útjairól, varázslatos személyéről. Volt hajókadét, majd különböző tengerészeti rendfokozatokat viselt. Szabadságharcos, hadifogoly, sárgalázban gyötrődő halálraítélt. Dél-amerikai diktátor bizalmasa, néger törzsfő veje. Rabszolgatartó és elefántvadász. Többtucatnyi országot bejárva eljutott Dél- és Közép-Amerikába, Ázsiába, Óceániába. Földrajzi kutatásainak elsőszámú terepévé azonban Afrika vált, melynek eredményeképpen az Akadémia 1858-ban levelező tagjának választotta. Élete a szívéhez közeli fekete kontinensen ért véget.

Stein Aurél Indiában

A kezemben tartom kisfiam általános iskolások számára készített Képes történelmi atlaszát. Ha fellapozzuk a Nagy magyar utazók elnevezésű térkép-összeállítást, cikkünk több más szereplője mellett az Eurázsiát felfedezők között ott találjuk Stein Aurél (1862–1943) keletkutató és régész nevét. Jellemző magyar sorsként itthon nem kapott állást, így szakmai munkájának gyümölcsét más nemzet élvezhette. Marc Aurel Stein néven már pályája kezdetén brit szolgálatba állt. 1887-ben az akkor az angol gyarmatbirodalomhoz tartozó Indiába utazott, ott töltött be különböző tudományos és hivatali pozíciókat, onnan indult expedícióira, és ott élt élete végéig. Tevékenysége polihisztorokra jellemzően sokoldalú, a régészet, a földrajz, a filológia, a nyelvészet egyaránt meghatározója. Első belső-ázsiai expedícióját 1900–1901-ben vezette, Kelet-Turkesztánba, a mai Kína területén. Vizsgálata egyaránt kiterjedt a régészeti, a földrajzi és néprajzi vonatkozásokra – kalandos helyszínekkel, évszázadok után újra meglelt romvárosokkal. 1906 és 1908 között indult második útjára. Ennek során 16 000 kilométert tett meg, átszelve a Takla-Makán homoksivatagot. 1913–1916-os harmadik belső-ázsiai expedíciója további kétezer kilométeres távjával az addigi leghosszabbnak bizonyult, elérve a mesés Szamarkandot, a legendás kereskedelmi útvonal, a Selyemút nyomát követve. Bejárta és felkutatta a makedón világhódító, Nagy Sándor hadtörténeti helyszíneit. Négy expedíciót is vezetett az egykori Perzsia, a mai Irán területére. Almásy mellett egyik úttörője volt a légi felderítésnek, azaz alkalmazta a repülést a nagyméretű tereptárgyak és régészeti emlékek feltérképezésére. Steint élete alkonyán érte az a szerencse, hogy eljuthatott a régóta vágyott ősi Baktria területére, Afganisztánba. Az álom azonban nem teljesedett be: kutatómunkájának megkezdése előtt egy megfázás szövődményei és szélütés következtében elhunyt. Kabulban, a helyi keresztény temetőben helyezték örök nyugalomra. 2003-ban a brit kolónia és a brit fegyveres erők által felügyelt sírkertben magyar nyelvű emléktáblát helyeztek el angol nyelvű síremlékére.