A ma megtett lépéseknek holnap következményei lesznek

– Mióta foglalkoztat a környezetvédelem?

– Igen régi keletű a természeti környezet iránti érdeklődésem: már kiskoromban is szívesen és sokat voltam a kertünkben. Nagyon jól éreztem ott magam, örömmel nézegettem a növényeket, vagy akár a hangyákat is. A későbbiekben művészet iránti érdeklődésem és alkotásvágyam rajz tagozatos osztályba vezérelt. Itt kötelezően tanultunk olaszt, mint a „művészetek hazájának” nyelvét. Annyira megszerettem, hogy a pályaválasztás idején már úgy éreztem, a nyelvtanulás lesz számomra a fő irány. Bölcsészettudományi karra jelentkeztem, és nem is csalódtam: jól éreztem magam olasz szakon, és ekkoriban végeztem el az egyetemen a humánökológia programot is.

– Nem volt szokatlan választás ez egy bölcsészhallgató számára?

– Nem éreztem annak. Már csak azért sem, mert gimnazistaként a környezetvédelem iránt egy – engem egyébként nem is tanító – némettanárnő keltette fel az érdeklődésemet. Ő ugyanis számos délutáni programot szervezett az iskolában, s ezek során rendre felhívta a figyelmünket a környezetvédelem fontosságára és a fenntarthatóság kérdésére is. Máig emlékszem például arra, amikor arról beszélt a tanárnő, mennyivel jobban szerette a fémből készült fogkrémes tubusokat a műanyagoknál. Előbbiekből ugyanis sokkal több fogkrémet tudott kipréselni, s ezt kevésbé érezte pazarlásnak. Apróságnak tűnik, de számomra igencsak gondolatébresztőnek bizonyult.

– Egyetemistaként tehát egyszerre voltak humán és reál tantárgyaid…

– Igen, de ez engem nem zavart, sőt különféle ismereteim több szálon is kapcsolódtak egymáshoz. Jó példát adnak erre azok a humánökológián felvett óráim, amelyeken régi korok vonatkozó forrásaival – például Bél Mátyás 18. századi országleírásaival – és térképeivel foglalkoztunk. Az ott szerzett ismereteim jól kiegészítették olasz kultúrtörténeti tanulmányaimat. Szakdolgozatom témája is többirányú érdeklődésemet tükrözte: az olasz kertkultúráról írtam benne.

– Milyen volt a humánökológia program egy bölcsészhallgató szemével?

– Rendkívül színes. Történeti ökológiától kezdve egészen a populációdinamikáig sokféle tárgyunk volt. A legfontosabbnak azonban mégis azt tartom, hogy tanáraink – köztük Vida Gábor, Lányi András és Havas Péter – hiteles személyiségek voltak, és őszinte lelkesedéssel adták át nekünk tudásukat. Az egyik – ökoszisztémával kapcsolatos – órán alakult ki bennem a környezeti nevelés szempontjából kulcsfontosságú rendszerszerű gondolkodás, ahonnan egyenes út vezetett a fenntarthatóság tanulmányozásához.

– A tantárgyi ismereteken kívül nyilván tovább mélyült a környezetvédelemmel kapcsolatos elköteleződésed is.

– Valóban így van. Főként azért, mert olyan gondolatokkal ismerkedtem itt meg, amelyek nagy hatással voltak rám a későbbiekben is. A humánökológia program óráin hallottam először arról, hogy miként érdemes hozzáállni a technikai fejlesztésekhez: az újdonságokat olyan kis lépésben célszerű megvalósítani, amelyeknek még látjuk a következményeit. Ott merült fel annak kérdése is, hogy meddig terjed az egyén szabadsága, mennyiben befolyásolhatja tetteivel mások életét, egészségét… Humánökológiai tanulmányaim során láttam át azt is, hogy mennyire fontos, hogy a „nagy egész” egyensúlya fennmaradjon – és milyen nagy felelőssége van ebben a társadalomnak. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy-egy ember is sokat tehet a fenntarthatóság érdekében: fontos felismerni azt, hogy ha ma megteszek egy lépést, akkor annak holnap következményei lesznek. Tanáraim néhány erre vonatkozó példája elemi szinten beépült gondolkodásomba.

– A nyelvtanítás és a környezeti nevelés iránti elkötelezettség kettősége a későbbiekben is jellemezte pályádat.

– Valóban. Egyre fontosabbá vált számomra, hogy tapasztaláson alapuló, „kézzelfogható” dologgal foglalkozhassak: ezért tanultam később tájépítészetet. De nyelvtanári végzettségemhez sem lettem hűtlen, hiszen gimnáziumban és nyelviskolában is tanítottam eközben. Nagyon szerettem ezt a munkát, és tulajdonképpen ez segített a jelenlegi hivatásom megtalálásához is. A két szál – a nyelvtanári és a környezeti nevelési – egyre inkább összesodródott az életemben. Nyelvtanárként ugyanis számos olyan módszert ismerhettem meg és próbálhattam ki – és ezért rendkívül hálás vagyok a nyelviskolának, ahol akkoriban dolgoztam –, amelyeknek a mai napig hasznát veszem: a csoportos tanulás és az élményszerű tanítás eszközeit most is szívesen alkalmazom a környezeti neveléssel kapcsolatos feladataim során. A tanártovábbképzés keretében pedig alkalmam nyílt – már meglévő érdeklődésemnek megfelelően – a terepi környezeti nevelés néhány fogásának elsajátítására. Ez utóbbit jelenlegi munkahelyem, a Magosfa Alapítvány szervezte, amelynek 2011 óta főállású munkatársa vagyok.

– Mivel foglalkozol itt?

– A hivatalos megnevezés szerint környezeti nevelési munkatárs vagyok. A feladatköröm leginkább egy színes mozaikra hasonlít: a pályázatírástól a környezeti neveléssel kapcsolatos programok megvalósításáig minden munkában részt veszek. Nincs két egyforma munkanapom, hiszen folyamatosan változnak a feladataim. Tanártovábbképzéseket tartunk, tananyagfejlesztésekben veszünk részt, különféle kiadványokat gondozunk, központunkat – a Kismagost – szépítgetjük. Ökoturizmussal, fenntartható területfejlesztéssel egyaránt foglalkozunk: adatbázist készítettünk a helyi termékekről, ezek népszerűsítésére is folyamatosan keressük az alkalmat, folyótisztítási akciókat szervezünk az Ipoly mentén. Számunkra fontos a természet ismerete és szeretete, valamint az is, hogy mások – elsősorban a felnövekvő generáció tagjai – megismerjék, megszeressék és tudatosan élvezzék az őket körülvevő természeti környezetet. Ehhez tekintjük eszköznek a különféle programjainkat. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy akkor tudunk a természettel tudatosan összhangban élni, ha ismerjük ezt a közeget, nem marad idegen számunkra.

– Hogyan zajlik egy-egy gyerekeknek szánt programotok?

– Az érkező csoportot tizenöt-húszfős csoportokra bontjuk, mivel tapasztalataink szerint ennyi az ideális létszám a tapasztalati tanulásra. Néhány játékos feladatot követően először elméletben – különböző szemléltetőanyagok segítségével – ismertetjük meg a gyerekeket az adott program témájával, majd együtt elindulunk, hogy természetes környezetükben is megismerkedhessünk például a gyógynövényekkel. Az élményalapú tanulás elméleti és gyakorlati részét tehát egyaránt tudatosan alkalmazzuk. Ebben is igyekszünk egyensúlyt teremteni.

– A környezeti nevelés számos területe ismert. Tapasztalataid szerint melyek érdeklik leginkább a gyerekeket?

– Munkám során azt tapasztalom, hogy nagyon szeretnek kézműveskedni. Népszerű az a foglalkozásunk, amelynek során festőnövényeket gyűjtünk, majd ezekkel gyapjút színezünk, s végül a részben általunk előállított alapanyagból ajándéktárgyakat készítünk. Sokan szeretik a papír- és a gubacstinta-készítést is. Ezeken a foglalkozásokon nemcsak a tapasztalati fortélyokkal ismerkednek meg a gyerekek: felhasználási módokat, munkafolyamatokat ismernek meg, és gyakran kultúrtörténeti ismeretekkel (például papírtörténettel) is ellátjuk őket. Nagyon népszerűek az éjszakai túráink is. Van, amelyik középpontjában a távcsöves csillagászat áll: többnyire hatalmas élmény a gyerekeknek például a Szaturnusz gyűrűjét látni. Sokakat vonz az éjszakai erdőben való tájékozódás lehetősége is: az állathangok felismerése különösen izgalmas ilyenkor. Érdekes módon a kisebb gyerekek kevésbé félnek a sötétben, mint a nagyobbak. Véleményem szerint ez talán annak is betudható, hogy kevesebb félelmet keltő tévéműsor jut el hozzájuk…

– Miért hasznosak a környezeti neveléshez kapcsolódó, tematikus kirándulások?

– A tematikus kirándulások során a résztvevők figyelme tudatosan irányul a körülöttünk lévő természetre. Jobban megismerhetnek egy-egy tájat, hiszen közvetlen tapasztalatokat szerezhetnek élővilágáról, domborzati viszonyairól, elhelyezkedéséről. Gyakran csodálkoznak rá korábban észre sem vett dolgokra a túrákon. Különböző speciális eszközök – rovarvizsgáló dobozok, nagyítók – használatát is megtanulhatják a résztvevők egy-egy tematikus kirándulás során. A természettel kapcsolatos élményeket rendszerint meg is beszéljük a gyerekekkel: az eszmecserék révén tudatosodnak bennük az egyéni tapasztalatok, és egymástól is sokat tanulhatnak. Fontos az is, hogy mi, felnőttek megerősítsük bennük egy-egy ilyen alkalommal a már meglévő, természettel kapcsolatos ismereteiket, és ezek további elmélyítésére adjunk teret.

– Hogyan történik mindez a gyakorlatban?

– Jó példa erre az ehető növényekkel kapcsolatos programunk. Gyakorta előfordul, hogy egy-két növény eleve ismerős a gyerekek számára. A csipkebogyóról, az erdei szamócáról, sőt a kökényről is sokan tudják, hogy ehető. Egy-egy tematikus kirándulás végére azonban már felismerik az ugyancsak az erdőben található madársóskát, ami a jellegzetes, savanykás íze miatt közkedvelt. A hagymás fogasír felfedezése pedig valóban élményszámba megy, hiszen a szokatlan növény sarjrügyei fogyaszthatók. Ráadásul sohasem tudhatja előre az ember, hogy fokhagyma- vagy karalábéízűnek érzi-e inkább, ha megkóstolja… Egy-egy ilyen program során tehát úgy érezhetik a gyerekek, hogy nem idegen számukra az erdő, hiszen vannak előzetes ismereteik róla, de arra is rájönnek, hogy ez a közeg számos új és izgalmas élményt és ismeretet rejt még számukra.

– Mi lehet a kísérőtanár szerepe ilyenkor?

– Alapvetően a kísérő felnőttek (osztályfőnökök, szakkörvezetők, szaktanárok) döntik el, hogy egy tematikus kirándulás vagy erdei iskola során milyen programokat biztosítanak a gyerekeknek. Ők határozzák meg azt is, hogy mi mivel ismertessük meg az egyes csoportokat. Az is főként rajtuk múlik, hogy a nálunk hallottak miként épülnek be egy-egy iskolai óra programjába. Kollégáimmal nagyon örülünk, ha azt látjuk, hogy a visszatérő gyerekek otthonosabban mozognak a természetben, mint régebben, és sok mindent fel tudnak idézni arról, amit korábban tőlünk hallottak. Nagyon fontos tehát, hogy egy-egy tanár milyen ismeretekkel rendelkezik, hogyan dolgozik a csoportjával (visszautal-e például egy tantermi óra során az erdei iskolában tapasztaltakra). De leginkább a saját példájával – életvitelével, gondolkodásmódjával – befolyásolja a diákjait, s különösen a kamaszok esetében lehet ez véleményformáló erejű.

– Mit tapasztalsz, általában hogyan viszonyulnak a gyerekek a természeti környezethez?

– Sok olyan gyerekkel találkoztam már, akik életükben először ötödik-hatodik osztályos korukban láttak erdőt. Őket olykor arra is meg kell tanítani, hogyan kell viselkedni itt: miért ne tépkedjék a növényeket, és milyen élményben lehet részük, ha nem hangoskodnak. Általában véve a gyerekek szerencsére rendkívül fogékonyak: lehetnek ugyan egyéni különbségek e tekintetben, de többnyire nem nehéz felkelteni érdeklődésüket az őket körülvevő természet iránt. Ez természetesen témától, korosztálytól és – valljuk be – a gyerekek aktuális hangulatától is függ. Talán van, aki azt gondolja, hogy a vidéken élőknek már nem lehet újat mondani a természeti környezetről, de ellenpéldaként elég csak arra gondolnunk, milyen nagy élmény lehet az alföldi gyerekeknek egy dombság vagy egy dombvidéki erdő látványa.

– A gyerekek bátorítására vagy inkább kontrollálására van inkább szükség egy-egy erdei program során?

– Mindkettőre. Az a legfontosabb, hogy a gyerekek megtanulják, hogy az élő rendszerek úgy működnek, hogy abban minden tettnek megvan a maga következménye. Kell, hogy a kisdiákoknak legyen önkontrolljuk egy-egy kirándulás során az őket körülvevő élővilág megóvása érdekében. Fontos – a korábbi, növényismerettel kapcsolatos példánál maradva –, hogy ne azt sugalljuk a gyerekeknek, hogy minden növényt bátran kóstoljanak meg az erdőben. (Ilyenkor elég, ha a medvehagyma és a mérgező gyöngyviráglevél közti hasonlóságra felhívjuk a figyelmet.) De nem jó az sem, ha a gyerekekben gátakat építünk, nem jó, ha félve mennek ki a szabadba.

– Vannak-e olyan kérdések a környezetvédelemben, amelyeket életkorhoz kötötten érdemes megismertetni a gyerekekkel?

– Úgy gondolom, nincsenek. Illetve eddigi tapasztalataim alapján e tárgyban kisebbek és nagyobbak számára egyaránt rugalmasan adaptálhatók a kérdések. Az első pillanatban talán szokatlanul hangzik, hogy kicsi gyerekeket tanítsunk például klímavédelemre. De jobban utánagondolva könnyűszerrel beláthatjuk, hogy ilyen hatalmas, földléptékű problémák megoldása érdekében a felnőttek is keveset tehetnek egyénenként. Ugyanakkor az egyéni kis lépések is sokat számítanak: elég, ha mindenki csak ennyit tesz meg a környezetvédelemért. De fontos, hogy ezt a kis lépést tegye is meg mindenki – még a gyerekek is! Lehet, hogy ma még csak szelektíven gyűjti valaki az általa felhalmozott szemetet. Holnap talán már kevesebbet vásárol és így kevesebb hulladékot „termel”. Fontos, hogy a fenntarthatóság kérdése ne csak egy-egy vonatkozásban jelenjen meg a mindennapokban, hanem több szempontból, sokféleképpen. Akár a gyerekek számára is érthető és alkalmazható módon.

– Sokan mégis azt hiszik, hogy egyetlen lehetőségük a környezetvédelemre a szelektív hulladékgyűjtés…

– Ez rendkívül fontos, de számos egyéb dolgot is tehetünk a fenntarthatóság érdekében. Például azt is, hogy előnyben részesítjük a fair trade jelzéssel ellátott termékeket. Az angol nyelvű kifejezés méltányos kereskedelmet jelent. Bizonyos termékek – így a kakaópor, a csokoládé – alapanyagát olyan égövi területeken állítják elő, ahol nagyon olcsó munkaerővel hatalmas profitot termelnek. Sok gyerek például azért nem járhat iskolába ezeken a vidékeken, mert valamilyen ültetvényen kell dolgoznia a tulajdonos nagyobb haszna érdekében. A fair trade jelzéssel ellátott termékek készítői garanciát vállalnak arra, hogy nem használják ki ilyen mértékben az olcsó munkaerőt, ezért ezek közvetetten a társadalmi igazságosságot is szolgálhatják. Sajnos Magyarországon még kevéssé ismerik az ilyen kezdeményezéseket. Magam is tapasztaltam például, hogy ezek a termékek itthon gyakorta csak bioboltokban, igencsak drágán hozzáférhetők. Más esetben a tájékoztatás hiányával van a probléma: például abban a vidéki boltocskában, ahová járok, olcsóbb volt a fair trade csoki, mint a hasonló, márkás termék. Mivel azonban a bolt tulajdonosa sem tudta, mit tart a polcán (amíg egyszer nem kezdtünk el beszélgetni róla), olyan kevés fogyott belőle, hogy beszüntették a forgalmazását. Úgy gondolom, ha jobban népszerűsítették volna a fenntarthatóság szempontjából a terméket – illetve ha a vásárlók jobban ismerték volna a fair trade fogalmát –, nem fullad kudarcba ez a vállalkozás. Nagyon sajnálom, mert a fair trade termékek tudatos vásárlása révén például jobban be tudna lépni a természetvédelem a mindennapjainkba.

– Amihez nagyfokú odafigyelésre van (vagy lenne) szükség…

– Talán nem is olyan nagyra. Lehet, hogy elég lenne annyi odafigyelés részünkről, hogy ne csupán a reklámokra hagyatkozzunk egy-egy termék kiválasztása során, hanem gondoljuk végig, hogy beszerezhető-e hasonló a közvetlen környezetünkben is, netán mi magunk is elő tudjuk-e állítani. És tegyük hozzá, a tudatos vásárlás nem feltétlenül lemondást jelent. Gondoljunk bele, mennyiféle alma terem Magyarországon! Fontos lenne a tájfajták megőrzése és szakszerű hasznosítása: ha tudjuk, melyik alkalmasabb sütésre, melyikből lehet szószt vagy gyümölcslevet készíteni, nemcsak tudatosan használtunk fel magyar termékeket, hanem jobb minőségű ételeket, italokat is készítettünk – és többet is tudtunk meg a magyarországi növényvilágról.

– A környezeti nevelés csak a környezettel függhet össze?

– Korántsem. Erre példa internetes tananyagfejlesztésünk is, amelybe nemzetközi együttműködés révén kapcsolódtunk. A programot az hívta életre, hogy egyértelművé vált, milyen nagy űr van a valós tapasztalatok és a virtuális valóság között – s a gyerekek bizony jobban el tudnak tévedni itt, mint az erdőben: gyakorta ismerkednek meg olyan tartalmakkal, amelyek nem nekik valók. Ugyanakkor fontos lenne megismerkedniük az internet adta lehetőségekkel is. A probléma megoldására – öt ország nemzetközi együttműködésének keretében – létrehoztunk egy olyan honlapot, amelyen különböző témakörökkel kapcsolatos feladatok vannak, s ezek megoldásához konkrét internetes oldalakat, linkeket ajánlunk. Ilyen módon a munka a saját kutatáson, de irányított internetes keresésen alapszik.

– Pozitív hatással lehet a környezeti nevelés az emberi kapcsolatokra is?

– Feltétlenül. Jó példái ennek erre az idősek és gyerekek közös környezeti nevelésével kapcsolatos programjaink. Ezek célja a generációk közötti szakadék csökkentése, hosszabb távon megszüntetése. Azt látjuk, hogy sok gyereknek nincs valós élménye a többgenerációs családról, alig találkozik idősebbekkel. Ezért is lényeges, hogy olyan alkalmakat szervezzünk, ahol a gyerekek személyes élményeket szerezhetnek arról, hogy sok olyan ismeret van, amit az idősek adhatnak át nekik. Nagyon sikeresek azok a programjaink: a különböző korosztályba tartozó résztvevők vegyes csoportban dolgoznak olyan feladatokon, amelyekhez több generáció tudására is szükség van. Ez pedig jól összekapcsolható a környezeti neveléssel is, hiszen ha dédanyáink háztartási praktikáit megismerjük, olcsóbban és környezetbarát módon tudunk például takarítani. A mi szerepünk egy-egy ilyen program során, hogy a régi módszereket átalakítsuk és korszerűsítsük. Jó lenne ezt a gyakorlatot – melyet mi is egy nemzetközi projekt magyar résztvevőiként sajátítottunk el – országosan is elterjeszteni.