„A legfontosabb, hogy a gyerek szeressen iskolába járni”

– A tanév napok múlva elkezdődik. Sokan úgy vélik, a gyermek megérdemli a pihenést, mások viszont szorgalmazzák, az utolsó hetekben már tanuljon előre, hogy ne érjék váratlanul az első számonkérések. Ön mit tanácsol?

– A gyermeknek is megjár a szabadság, hiszen ugyanúgy „végigdolgozza” az egész évet, mint a felnőtt, ebben nem különböznek egymástól. Azon már lehet vitatkozni, hogy a pihenés a nyáron mennyi ideig tartson. Tanévkezdés előtt én a lelki ráhangolódást tartom a legfontosabbnak, tehát lehet beszélgetni az iskoláról, a régi emlékeket feleleveníteni, a kisebb gyerekek esetében bele lehet lapozni a könyvekbe, játékos módszerekkel kicsit ismételni a tanultakat.

Sok olyan szülő kér tanácsot, aki tanulási nehézséggel (enyhébb háttérfunkció fejletlenséggel) vagy tanulási zavarral (dyslexia, dysgráfia, dyscalculia) küzdő gyermeket nevel. A szülői aggodalom miatt úgy gondolják, a nyár tökéletesen alkalmas a hátrányok „ledolgozására”, a teljes felzárkóztatásra. Jobb a fejlesztő pedagógiát szakemberekre bízni; semmiképpen nem javaslom, hogy a tananyagot a szülő beleerőltesse a gyermek fejébe vagy netán fejlessze saját gyermekét. A szülő maradjon szerető, elfogadó szülő, és ne akarjon pedagógus lenni a gyerek életében.

Manapság mintha minden fontosabb lenne: a nyelvvizsga, a sportsikerek, a jövőbeni külföldi pályakezdés tervezgetése, és elfeledkezünk arról, hogy csak egészséges személyiségű ember lehet igazán sikeres és boldog. Nem minden a tudás.

– Nehéz eldönteni azt is, hogy milyen iskolába írassa a szülő a gyermekét. Sokan arra esküsznek, hogy nem árt egy teljesítményorientált, kemény követelményeket támasztó intézményt választani, mások pedig éppen úgy vélik, a nebulónak elég a középiskolás korban ráhajtani a tanulásra, addig érvényesüljön a megengedőbb pedagógiai szemlélet…

– A legfontosabb, hogy a gyerek szeressen iskolába járni. Ha szorong és minden reggel rossz érzéssel megy be a suliba, lerombolhatjuk a tanulás iránti belső igényt, gyenge lesz a kudarctűrése, illetve nehezen alakul ki a sikerorientációja. Nem árt, ha a gyerek az iskolával és a leendő tanítónővel előzetesen megismerkedik, a szülőnek érdemes odafigyelnie az első reakciókra. Az általános iskola első négy osztálya alapozó időszak – ha megfelelő a pedagógus és a gyermek kapcsolata, nem kell attól félni, hogy a gyermek tehetsége elvész. 

– Ha már ez a fogalom szóba került, újból divatossá kezd válni az akaratot a tehetséggel szembeállító nézet, amelynek a lényege: „mindent elérhetsz az életben, csak akarnod kell”. Mi a véleménye erről a vitáról?

– Ez bonyolult, összetett kérdés. Óvodáskorban gyorsan rámondják egyes gyerekekre, hogy nagyon tehetségesek, holott lehet, hogy csak bizonyos képességeik lényegesen gyorsabban fejlődnek, mint a többieké. Ha ez később nem párosul kreativitással, motivációval, külső támogatással, akkor nem biztos, hogy a tehetséges gyerekből nagy tehetség lesz. Minden gyermek tehetséges valamiben, az igazi pedagógus ekként tekint a nebulókra, és valamennyiükből igyekszik kihozni a legjobbat. A tehetségnek sok összetevője van, és nem az akaraterő az elsődleges.

– Elrettentő példaként említhetjük azt a szülőt, aki azzal „biztatja” gyermekét, hogy akármit is tesz, úgyis meg fog bukni, úgysem lesz képes továbbtanulni. A másik végletben az utódot olyan zseninek titulálják, aki csak ötöst hozhat haza, és mindenben a legjobbnak kell lennie. Ez pozitív motivációnak tűnik, de nem lehet hosszú távon ártalmas?

– Ez utóbbi esetben már összekeveredhet a tehetség és a szorgalom fogalma. Akitől a legjobb tanulmányi eredményt várják el – és netán azt teljesíti is –, az szorgalmas. Valóban nagy ebben a szülők felelőssége: a gyermekeket személyiségfejlődésükben érheti kár, hiszen más irányú érdeklődésük, baráti kapcsolataik rovására tudják csak elérni a mások által kívánt eredményt. Ráadásul a mesterségesen előidézett siker később hamis énkép kialakításához vezethet.

– Sok éve működnek Magyarországon hat- és nyolcosztályos gimnáziumok. Milyen támpontot lehet adni a szülőknek abban, hogy a gyerek maradjon az alapintézményben, vagy máshol folytassa a tanulmányait?

– Ha egy gyerek jól teljesít egy iskolában, kötődik a társaihoz, nem biztos, hogy a többlettudásért megéri intézményt váltani. Hiszen emberileg a tanuló lehet, hogy nem kap többet. Csak egészséges lelkületű gyermekből válhat boldog felnőtt. Manapság mintha minden fontosabb lenne: a nyelvvizsga, a sportsikerek, a jövőbeni külföldi pályakezdés tervezgetése, és elfeledkezünk arról, hogy csak egészséges személyiségű ember lehet igazán sikeres és boldog. Nem minden a tudás.

– Hogyan működik jól együtt a szülő és a pedagógus? Mikor és milyen módon válhat ez a kapcsolat eredményessé?

– A szülő és a pedagógus esetében mellérendeltségről és egymásra utaltságról beszélhetünk. Számos esetben adódnak kommunikációs problémák abból, hogy a szülő számon szeretné kérni a tanárt, és nem beszélgetni a gyermekéről. Pedig utóbbi esetben partnerek lehetnének, egy kiadós vita vagy inkább veszekedés pedig a pedagógus részéről ellenálláshoz vezet. Sajnos e téren még sokat kell fejlődnünk, a szülő-pedagógus együttműködési, kommunikációs kultúrája nem alakult ki még Magyar­országon.

– Hogyan vélekedik az alternatív képzést nyújtó iskolákról? Példaként említhető az egyedi módszerekkel működő Waldorf-pedagógia. Számos szülőt az tart vissza, hogy ha esetleg a gyermek mégsem érezné jól magát egy ilyen intézményben, onnan már – éppen a homlokegyenest  más tanterv és munkamódszerek miatt – nehéz a visszatérés a hagyományos iskolába.

– Érdekesek a tapasztalataim arról, hogy miért íratják a szülők alternatív iskolákba a gyermekeiket. Vagy maguk is alternatív módon gondolkodnak – sok kritikával illetve a hagyományos oktatási rendszert –, vagy pedig a problémás gyermeket előre megkímélnék a poroszos rendszer nem kívánt kereteitől, merevségétől. Az alternatív iskolából valóban nehéz a hagyományosba való átmenet, de egyáltalán nem lehetetlen, sőt teljesíthető feladat.

– Nemrég ismét felröppent a hír, hogy tulajdonképpen nem is létezik hiperaktivitás, a betegséget csak egy pszichiáter találta ki. Mi adhat támpontot a szülőknek, hogy a gyermekük nem „rossz”, hanem hiperaktív?

– A hírt nem olvastam, de az tény, hogy manapság nagyon elterjedt a hiperaktivitás fogalmának használata, már a túlmozgásos gyermekekre is ráfogják ezt a jelzőt. A hiperaktivitás organikus idegrendszeri érintettséget jelent, annak megléte nagyon komoly orvosi és komplex gyógypedagógiai-pszichológiai vizsgálatok után mutatható ki, ránézésre, hiedelmek alapján semmiképpen nem diagnosztizálható. Azért nagyon fontos, hogy a gyermek mielőbb szakemberhez kerüljön, ugyanis az organikus eredetű hiperaktivitás nem pszichológiai, hanem inkább egészségügyi szakellátást igényel (természetesen szülőkonzultációs és egyéb módszerekkel segítve), sok esetben gyógyszeres kezelés is szükséges.

– Az internet használata hétköznapjaink részévé vált. Természetes és már senkit nem lep meg, hogy gyerekek 6-7 éves korban mobiltelefont használnak, interneteznek, sőt, a közösségi oldalakon saját profiljuk is van. Csakhogy a nyilvánosság erejét, szerepét, felelősségét sokszor még a felnőttek sem mérik fel teljesen. Mit lehet várni egy általános iskolástól?

– Fontos, amit felvet, mert úgy látom, hogy az iskolarendszerünknek pontosan ezzel a robbanásszerű technikai fejlődéssel kellene lépést tartania. A virtualitásról a gyerekek nem szoktathatók le, nekik ezek az eszközök természetesek. Abban volna szükség pedagógusi és szülői segítségre, hogy ebben a virtuális világban hogyan boldoguljanak. Sehová sem vezet, ha a tanár korlátozza a gyereket, nem engedi az internet közelébe. A mobiltelefonnal kapcsolatban köztes megoldást tartanék a legjobbnak: vigye be a tanuló az iskolába a telefonját, adja át megőrzésre, és órák alatt ne használhassa. Viszont ha napközben beszélni szeretne az anyukájával, akkor kérhesse el a készüléket a szünetben a telefonhívás idejére. 

– Mikor engedheti el a szülő a gyermek kezét?

– Nagyon sok tizenévessel találkozom, akik egyáltalán nem tudják, hogy mihez kezdjenek az életükkel, a pályaválasztás hatalmas terhet jelent számukra. A képzésben túlkínálat tapasztalható, ugyanakkor a fiatalok számára nem láthatók a tanfolyamok, a főiskolai, egyetemi szakok elvégzése utáni következő lépések. Nemcsak a pályaválasztás, hanem a pályakezdés ideje is kitolódik, megszűnt az a világ, amikor 22–23 éves emberek többsége már lelki szemei előtt látta egész életpályáját. A gyermek kezét sosem lehet elengedni. Ha a szülő és a gyermek kapcsolata jó, akkor a fiatal érdeklődését ismerve lehet terelni a gondolkodását. Azt szoktam javasolni, hogy akiknek nincsenek még kialakult céljaik a pályaválasztást illetően, ne hosszú, hanem rövid távú célokat tűzzenek ki! Álmaink lehetnek, legyenek, de sokkal könnyebb a mai világban 1-2 éves távlatokban tervezni.