„A legfontosabb: érteni és szeretni a gyerekeket, és érteni a tudományt!”

Minden érdekel. Az érdeklődés iránya az életem során jellegzetesen alakult. 1963-ban úgy iratkoztam be a középiskolába, hogy én történész leszek. Az első órán kaptam a matematikatanáromtól egy ötöst, és a második órán is, pedig ő szigorú ember volt. Ettől kezdve én matematika-fizika tanár akartam lenni. Elkezdtem egyedül tanulni, s megtanultam a középiskolai matematikát néhány hónap alatt. Közben diáktársaimat is tanítottam, az első tanítványom akkor érettségizett, amikor én az első osztályt fejeztem be. Tanári szakra készültem, de megszületett bennem a vágy, hogy pap legyek.

A katonaság után elkezdtem az ELTE-t, de egy év múlva beköltöztem a kolostorba, beöltöztem ferencesnek. Itt három évet töltöttem, teológiát, filozófiát tanultam. A 2012-ben kiadott Szerpentinen a magasba című könyvemben leírtam, hogy miért döntöttem így, hogyan alakultak az események, miként és miért szakadt meg ez a folyamat. 1973-ban családot alapítottam és megkaptam a diplomát.

Akkor ilyen múlttal nem lehetett tanárnak menni, így kerültem az orvosi egyetemre. Tíz évig dolgoztam itt kutatóként, oktatóként, és sokat tanultam. Ebben az időben kerestek meg az egyetemen, hogy tartsak fizikából egyetemi előkészítő órákat. Igent mondtam, és valami nagyon érdekes dolog bontakozott ki, egy igen népszerű, jól működő kurzus kezdődött, amely évtizedeken keresztül tartott.

Harminchárom éven keresztül tartott ingyenes fizikafelkészítőt a SOTE-n az orvosi egyetemre, műszaki és természettudományi karokra jelentkező diákoknak.

Megkaptam én ezért a béremet: az Isten sok ajándékot adott, először is a családomat. Az is nagy ajándék, hogy szellemi téglákat építhettem szellemi toronyba, azt tanítva, amit jónak láttam. De van ennek a dolognak egy másik, óriási értéke. 1985-től kezdve egyre gyakrabban megszólítottak a tanítványaim: Tanár úr, Ön vallásos? Igen – válaszoltam, és azt is megmondtam, miért. Egyéni beszélgetések voltak ezek, melyeknek mindig az lett a vége, hogy „én be is fejeztem, és ha te keresel meg, akkor folytatom. De vigyázz, mert onnantól kezdve enyém az irányítás”. Mindenki azt kérte, hogy folytassuk…

Fizikából pedig, amit tanítottam, azt folyamatosan megbeszéltem egyetemi tanárommal, Matolcsi Tamással. Nem tanítottam semmi olyasmit, amit vele ne vitattam volna meg. Így alakult ki egy koherens tananyag, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia kiadója 1992-ben három kötetben megjelentetett.

A fizikai gondolkodás iskolája című három kötetes rendhagyó tankönyvről beszélünk.

Igen. A szerkesztőm 1990-ben azt mondta, hogy ez egy nagyepikai mű. A tantermi előadások hangulatát idézi fel, olyan, mint az élő beszéd. 1994-re elfogyott, és amikor tavaly észrevettem, hogy fájlcserélő oldalakra feltöltötték, felajánlottam a Magyar Elektronikus Könyvtárnak, így most mindenki számára hozzáférhető. 

Ha nevelésről beszélünk, akkor azt mondom, figyeljetek a fiatalokra, és szánjatok rájuk időt!

Milyennek szeretné látni a jövő iskoláját?

Van ideje a szólásnak és van ideje a hallgatásnak. Most nincs ideje a szólásnak, annak van ideje, hogy folytatódjon, amit elkezdtek, és azt javítsák. Az oktatáspolitikusok nézzenek szembe a hibákkal, amiket korábban ők vagy elődeik elkövettek, és ne térjenek vissza azokhoz.

Határozott véleményem van az erkölcstan-oktatásról, a hittanoktatásról, nem beszélve a matematikáról, fizikáról, irodalomról és az énekről.

Meg kell vizsgálni, hogy mit tanítunk, miért tanítjuk, és hogyan! Felül kell vizsgálni a tanterveket, és nagyon meg kell vizsgálni a tankönyveket. Ha végiggondolom gyermekkorom óta a tankönyveket, egyetlen könyvre emlékszem, édesanyám 1933-as elemi iskolai könyvére. Hat éve nekifogtam A fizikai gondolkodás iskolája című könyvem újraírásának; jó, hogy Matolcsi Tamás tanárom és barátom folyamatosan ellenőrzi. Remélem, gyakorlatilag hibátlan.

Felhasznál-e ehhez azokból a feladatokból, amelyeket a honlapján (www.baranyi.hu) folyamatosan megjelentet?

Igen. Az egyik ok, amiért felteszem, hogy fölhasználjam, beépítsem a könyvembe. A másik ok, amiért a honlapot fenntartom, hogy a fizika mellett metafizikai írásokat helyezzek el itt.

Itthon vagyok, sokat nem járhatok el, mégis sok a dolgom, többek között fiatalok járnak hozzám. Egyik jön a másik után, egymást küldik, ahogyan ez 1985 körül elkezdődött. Így szólnak: „Tanár úr, nekem kérdésem van. Fogja meg a kezem”. Kész vagyok rád figyelni – mondom –, de locsogásra nincs időm. Ezért tűzzük ki azt a célt, amiért érdemes, és ez az életszentség. A másik: „Most mondd ki, hogy átlátszó vagy és szót fogadsz!” – ez felel meg a keresztény lelki vezetés sok évszázados hagyományának.  

Mi ennek a forrása? Honnét ez a ritka tudás?

Személyes példák is. Felső tagozatos matematikatanárom, Salamon József úgy beszélt velem, mint felnőttel. Ha nevelésről beszélünk, akkor azt mondom, figyeljetek a fiatalokra, és szánjatok rájuk időt! De más tapasztalataim is voltak. 

Háromszor találkoztam Istennel, három kognitív istenélményem volt. Az első 9 éves koromban, amikor felismertem, hogy én Isten lábnyoma, az Isten gondolata vagyok. Ha nem volna Isten, akkor én nem lennék. De ott állt előttem a kérdés: tudom, hogy van Isten, de milyen? 35 évesen jött a második élmény. Rájöttem, hogy a bibliai Jézus tényleg Isten Fia: Isten a keresztények istene.

A harmadik racionális istenélménnyel később, 60 évesen találkoztam, az után egy évvel, hogy levágták a lábam. A műtétre – valóságos csoda – igent mondtam, viszonyom az Atyaistennel „ideális” volt. De sokat tépelődtem, kérdeztem: ki nekem a Fiúisten, ki nekem Jézus. Ekkor megéreztem annak az immanenciának ízét, amiről János evangéliuma beszél a 13–15. fejezetben, Pál apostol a leveleiben és Avilai Nagy Szent Teréz írásaiban. 

Ezután fogtam hozzá a Szerpentinen a magasba című könyvemhez. Nem életrajzi könyv ez, hanem belső fejlődéstörténet, így jellemezte Erdélyi Zsuzsanna. Bédekker, mondta a könyvhöz írt előszóban Aczél Petra. A könyv témája a racionális keresztény misztika, ahogy a modern kor embere megérti. Nem könnyű rangsorolni, de mindkét könyvről azt mondom: életem fő irodalmi műve. Egyik is, másik is.

Felesége dr. Laboda Edit, orvos. Neki mi a véleménye az Ön tanítványokkal töltött idejéről, hiszen van saját családjuk, négy gyermekük, unokáik?

Együtt vittük el 25 évvel ezelőtt azokat a diákjaimat a templomba, akik megkeresztelkedtek. Ma már nem tudom megszámolni a keresztgyerekeim számát. Ez bizony közös munkánk. Nem mondom, hogy a feleségem részéről ez nem áldozat, de szívesen vállalt áldozat. Nagyon szeretik, tisztelik őt a tanítványaim, sokan példaképnek választják.

Isten nagy adománya, hogy sok fiatalnak – akik eljönnek hozzám – a lelki vezetője lehetek, és a feleségem ebben is társam.