A közösség élményét nyújtjuk egymásnak

– Miért lettél tanár?

– Nehéz megfogalmazni. Főleg azért, mert fel sem merült bennem az, hogy más pályát is választhatnék. Úgy emlékszem, az általános iskola végére már komoly elhatározássá érett bennem, hogy magyartanár leszek, bár a szüleim kérésére kereskedelmi szakközépiskolában tanultam tovább. Érettségi után a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára kerültem. Ekkoriban már tudatosan is elgondolkodtam azon, hogy miért is lenne jó tanítani: szerettem a szakjaimat, és úgy éreztem, hogy ezek szépségét át is tudom adni a gyerekeknek. Először tehát ösztönösen terelődtem a tanári pályára – mondhatni, a hivatás választott engem –, s az érdeklődés később tudatos elhatározássá érett bennem.

– Beigazolódtak az elképzeléseid? Valóban jó tanítani?

– Nagyon jó. Az olykor felmerülő nehézségek ellenére sem volt soha olyan érzésem, hogy pályát tévesztettem, máig nagyon szeretek gyerekek között lenni, s számtalan siker ért a pályán eltöltött harminchét év alatt. Nem látványos dolgokra gondolok: sikerként éltem meg, ha egy-egy nehezebb anyagrészt megértettek a gyengébb tanulók is, vagy éppen jó volt rácsodálkozni arra, milyen értelmesen fogalmaz egy-egy tanítványom. És ami talán a legfőbb: ma már csak ezekre emlékszem. A negatív élmények teljes mértékben kihullottak az emlékezetemből, és csak az maradt meg, ami jó és szép a pályámon. Többször beszéltünk a szintén magyar-történelem szakos férjemmel arról, hogy mi sohasem öregszünk meg igazán, hiszen fiatalok között vagyunk nap mint nap: muszáj ismerni a világukat és ez fiatalon tart bennünket is.

– Kiket tartasz mestereidnek?

– Említhetném általános iskolai magyartanáromat,
Majer Ferencnét, aki a Pest megyei Zsámbokon szerettette meg velem a tanári pályát. Kecskeméti középiskolás éveim alatt a Berkes Ferenc Kollégium irodalmi színpadának vezetői, azaz Varga Mihály, aki később a Forrás című folyóirat alapító-főszerkesztője lett, és Buda Ferenc, a ma már Kossuth-díjas költő voltak rám hatással. De említhetném áruismeret-tanáromat, Szabó Adorjánt is, akitől nemcsak szaktárgyát, hanem műveltséget, tartást is lehetett tanulni. Fontos volt a kecskeméti közeg: a Katona József Színház akkori igazgatója, Udvaros Béla által szervezett, közművelődési célokat szolgáló drámaestek gyakori látogatója voltam, s természetes volt számomra a városi hangversenyek látogatása is. Úgy érzem, mesterem volt minden olyan tanár vagy barát, aki ilyen élményekhez segített. Főiskolás éveimben a Szegedi Egyetemi Színpad tagja voltam, amelynek a későbbi rendező, Paál István volt a művészeti vezetője. Büszke vagyok rá, hogy a közelében lehettem, hogy szerepelhettem az általa létrehozott produkciókban. Főiskolai tanáraim közül a történész Nagy Józsefre emlékszem szívesen. Mesterem volt Máté Lajos rendező is, aki egy tanfolyam keretében osztotta meg velem szakmai tapasztalatait. Voltak olyan kollégáim, elsősorban Borsos Ernő és felesége, akiktől tanítani tanultam.

– Pályád alakulásában döntő szerepet játszott a Szegedi Egyetemi Színpad nemzetközi szinten is elismert darabja, a Petőfi napja (Petőfi-rock).

– 1973-ban még nem sejtettem, hogy életem egyik fordulópontja lesz, hogy szerepelhetek a Paál István rendezte produkcióban, melyet a Petőfi-évfordulóhoz kapcsolódó Szóljatok szép szavak fesztiválon mutattunk be. Az előadás nagy sikert aratott, bemutatását máig színháztörténeti eseményként tartják számon. Nekünk, szereplőknek azért volt meghatározó élmény, mert ott és akkor tanultuk meg, hogy a magunk szelíd módján formálhatjuk, alakíthatjuk azt a világot, amelyben élünk. Megtapasztalhattuk azt is, hogy milyen az, amikor a játszók és a nézők valódi közösséggé válnak egy-egy előadás végén. Mindkét felismerés meghatározó erejű volt tanári és színjátszó-rendezői pályámon. A Szegedi Egyetemi Színpadon tapasztaltam meg egy számomra újfajta közösségi élményt is, hiszen a „társulat” tagjai a barátaim voltak, jó volt velük lenni. Szélesedett a látókörünk, hiszen sok helyen léptünk fel, Magyarországon és külföldön egyaránt, rengeteg embert és helyzetet megismerve. A főiskolai évek fontos élményei voltak azok a dokumentumjátékok is, amelyek létrehozásában szintén részt vállaltam, s amelyeket későbbi férjem, Kovács Géza állított színpadra.

– A főiskola elvégzése után férjeddel 1976-ban a Pest megyei Inárcsra költöztetek, és a helyi általános iskola felső tagozatosait kezdtétek tanítani. Munka mellett végeztétek el az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakát – mindketten kitüntetéssel. Részben ennek köszönhetően számos állásajánlatot kaptatok, mégis maradtatok Inárcson. Miért?

– Tudatos döntés volt. Nem akartunk elmenni Inárcsról, nem akartunk középiskolai tanárok vagy muzeológusok lenni, mert jól éreztük magunkat a faluban, elsősorban két okból. Egyrészt olyan tantestületben dolgoztunk, melynek tagjai egységesen gondolkodtak a gyerekekről: fontos alapelv volt, hogy sok mindent meg kell tenni értük a tanórákon kívül is, és kötelességünk támogatni őket abban, hogy sokféle tevékenységet próbáljanak ki a sporttól a versmondáson át a néptáncig. Természetes volt, hogy a tanárok drukkolnak a hétvégi meccseken az iskolai kézilabdacsapatnak, és az is, hogy a tanítványainkat nemcsak felkészítettük, hanem el is kísértük a versmondó versenyekre. A másik ok, amiért Inárcson maradtunk, az volt, hogy láthattuk munkánk gyümölcsét is: tapasztalhattuk, hogy vannak tanítványaink, akik családjukból elsőként nyernek felvételt főiskolára vagy egyetemre. Úgy éreztük, hogy a középiskolában tanító kollégák munkája mellett ez a mi sikerünk is.

– Annál is inkább, hiszen több tanítványod a középiskolából, sőt a főiskoláról-egyetemről is visszajárt a színjátszócsoportodba, versmondó próbáidra. Egy szakmai adattárban így fogalmaztad meg az e tevékenységekhez kapcsolódó hitvallásodat: „Keleti István szavaival egyetértve vallom: a színház csak ürügy.” Mire ürügy a színház meglátásod szerint?

– Arra, hogy együtt legyünk. A kamaszkorú gyerekeknek különösen sokat jelent, hogy közösséget találjanak maguknak egy-egy csoportos tevékenység „leple alatt”. Az a tapasztalatom, hogy a kapcsolódó élmények a gyerekek későbbi életére is hatással vannak, hiszen védelmet, biztonságot jelentenek: annak tudatát, hogy a világ egy piciny szegletében nincsenek egyedül, hiszen közös célért dolgozó társaik vannak. Egy-egy csoportom közösségéből magam is sokat merítek: nemcsak tanári tapasztalatot, hanem emberi erőt is.

– Elismert, sokszor díjazott színjátszó-rendező vagy, az immáron huszonhatodik évébe lépett inárcsi színjátszómozgalom alapítója. Hogyan indult ez a munka?

– Amikor Inárcson tanítani kezdtünk, magától értetődő lett volna, hogy korábbi tapasztalataink alapján színjátszócsoportot hozzunk létre férjemmel. Óvatosságra intett azonban az a tény, hogy magam sohasem voltam gyermekszínjátszó, s a hagyományos értelemben vett gyermekszínjátszás nem is vonzott. Az ilyen típusú produkciók ugyanis akkoriban egy-egy osztály alkalmi színielőadásai voltak. Ezek rendelkeztek ugyan pedagógiai értékkel, de hatásuk nem volt összehasonlítható az én egyetemi színjátszás során megtapasztalt élményeimmel. Úgy éreztem, hogy én annál kevesebbet nem akarok adni a gyerekeknek. S mivel nem volt tapasztalatom abban, hogy az én egyetemi színjátszó tapasztalataimat hogyan lehetne általános iskolában adaptálni, először versmondók felkészítésével kezdtem foglalkozni. E munkának azonban sajátos hátrányai voltak: egy bizonyos időszakban igen sok és rendkívül tehetséges versmondóm volt, akik a különböző versenyeken egymás ellen indultak. Így aztán egy-egy megmérettetés felemás érzéseket keltett bennünk, hiszen az „inárcsi csapaton” belül is mindig voltak „győztesek” és „vesztesek”. Akkor fogalmazódott meg bennünk férjemmel, hogy olyan produkciókat kell létrehoznunk, amelyekben közösen, vállvetve vehetnek részt a gyerekek. Ezen elgondolásunk első eredménye egy átszerkesztett március 15-i ünnepség anyaga, egy tematikus versműsor volt. Ezzel és a későbbiekben egy másik, hasonló összeállítással mérettettük meg csoportunkat először színjátszófesztiválon. Eközben egy tanári továbbképzés keretében férjemmel láthattuk
Kaposi László drámapedagógiai bemutatóját, és azonnal tudtuk, hogy ez az, amit kerestünk: a módszer, amivel dolgozni szeretnénk, és amelynek segítségével szegedi élményeinket és tapasztalatainkat gyermekszínjátszóknak is átadhatjuk. A látottakat forradalmian újnak találtuk: Kaposi csoportjának gyerekei felszabadultak és görcstelenek voltak a színpadon, s ezt a korábbi, osztályműsorokban nem tapasztaltuk. Úgy tűnt, hogy ez a színjátszás egészen más élményt ad a játszóknak és a nézőknek is. Éreztük, ezen az úton kell elindulnunk. Ezt meg is tettük, huszonöt év tapasztalata mondatja velem: nem sikertelenül.

– Hogyan fogtál munkához?

– Az inárcsi iskola színjátszó szakkörét azon felső tagozatosokból szerveztem (később alsós csoportunk is volt), akik kedvet éreztek e tevékenység iránt. Úgy gondoltam, elsősorban akkor születhetnek őszinte és jó előadások, ha olyan témákat dolgozunk fel, amelyek közel állnak a játszókhoz. Egyrészt azért, mert ebben
tudják leginkább a saját személyiségüket adni, és ezáltal nagyobb élményt nyújtani a nézőknek, másrészt azért, mert a saját problémáikkal való foglalatosság ad a legtöbbet számukra is. Egy-egy próbafolyamat tehát nem úgy kezdődött, hogy darabot választottam, majd szerepet osztottam, s a szövegtanulást követően beállítottam, megrendeztem az egyes jeleneteket. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy először mélyebben megismerjem a gyerekeket, s ennek nyomán határozzam el, hogy milyen – az adott „társulat” tagjaihoz illő – darabot vigyünk színre. A próbafolyamat elején igen sokat játszottunk drámapedagógiai játékoskönyvek ötletei nyomán. Ezek abban segítették a gyerekeket, hogy ráhangolódjanak a közös munkára, megismerjék és megszokják társaikat, jobban megnyíljanak egymás előtt és előttem is. Színpadi készségeiket és fantáziájukat improvizációs játékok segítették – szöveget csak a próbafolyamat legvégén használtunk. A személyesség fontosságát az is mutatja, hogy nem a külsőségek voltak számunkra lényegesek: a Micimackó Fülesében például érdekesebbnek tartottam az érzékeny, sértődékeny karakter megformálását – amivel sok gyerekszínjátszó kedvvel azonosult –, ezért szükségtelen volt színpadi fülekkel valóban játékszamárrá változtatni a játszót.

– Miről szóltak a darabjaitok?

– A darabválasztás során megpróbáltam megtalálni az irodalmi alkotásokban azokat a problémákat, amelyek játszóimat leginkább foglalkoztatták. A legfontosabb és legkedveltebb témák a felnövés különböző történetei voltak játszóimnál. Fekete István Keléje, Felix Salten Bambija, Lázár Ervin Bab Bercije, vagy éppen a
Karinthy Frigyes műveiből összeállított A világ legbutább cirkusza című előadásunk is arról szólt, hogy milyen ráébredni a világ sokféleségére, és megbarátkozni vagy éppen megküzdeni azzal, ami körülveszi a fiatalt. Szívesen emlékszem vissza a Weöres Sándor, vagy Kiss Anna műveiből szerkesztett műsorokra is, amelyek nemcsak arra adtak lehetőséget, hogy egy-egy témát egy már meglévő, egységes irodalmi anyaghoz képest árnyaltabban bemutathassunk, hanem arra is, hogy sokfélesége révén megfelelő feladatot és arányos leterheltséget adjon minden játszónknak. A drámapedagógia mélyebb megismerésével egyre bátrabban építettem a játszók improvizációit a darab végleges, előadásra szánt változatába is. Eddigi pályafutásom során összesen kilencvenkét előadást rendeztem, s a nemzeti ünnepek műsorait is rendszerint én állítottam össze az iskolában, színjátszóim szereplésével.

– Változnak-e a gyerekek a színjátszás hatására?

– Egészen biztosan. Nem hiszem, hogy hatástalan maradna a kamaszkori problémák feldolgozása, az ehhez kapcsolódó, esetleges görcsök feloldása. Ezekről persze nehéz pontosan számot adni. Biztos és látványos eredmény azonban, hogy a játszók között igazi, őszinte barátságok jönnek létre, annak ellenére, hogy jelenlegi csoportom tagjai például öt különböző iskolában tanulnak. Egymás igazi társai és segítői – nemcsak a próbákon és fellépéseken, hanem az élet egyéb területein is.

– Számos felnőtt színjátszó van Inárcson, akik segítségedre és szakértelmedre támaszkodva, de önállóan dolgoznak. Hogyan jött létre az ő csoportjuk?

– A KB35 Társulat magja a világ legtermészetesebb módján szerveződött: azok a színjátszók alkotják, akiknek ez a közösségi forma annyira fontos volt, hogy nem hagyták abba az általános-, majd a középiskola, sőt, a felsőfokú tanulmányok befejeztével sem. Lassan emberöltőnyi idő óta töltik együtt szabadidejük legnagyobb részét, hiszen tízéves koruk óta van közös színjátszócsoportjuk. Hozzájuk csatlakoztak néhányan a fiatalabb generációk tagjai közül is. A közösségi élményeken túl összeköti őket a közös gondolkodás, és közlendőik színpadi kifejezésének igénye is.

– Mit jelent számodra az inárcsi színjátszás?

– A tanári pályához hasonlóan rengeteg örömet és élményt, sokszor erőt is a hétköznapi gondok elviseléséhez. Jelent emlékeket, beszélgetéseket, szakmai sikereket. A fiatalok közelségét – az örök fiatalság sajátos receptjét.