Olvasási idő: 
20 perc

A korai iskolaelhagyás lélektani háttere

Interjú Varró-Horváth Diána gyermek- és ifjúsági mentálhigiénés és klinikai szakpszichológussal

Egyre több tudományos kutatás mutat összefüggést a lemorzsolódás, a korai iskolaelhagyás és a különböző gyermekkori szocializációs zavarok között. Az iskola elhagyását sok esetben az eredményezi, hogy a kisgyermek, vagy a téma tekintetében legveszélyeztetettebb korosztályba tartozó kamasz elveszti az iskolába vetett bizalmát és biztonságérzetét. A jelenség lélektani hátteréről és az esetleges megoldási lehetőségekről Varró-Horváth Diánával, a PTE Fejlődés- és Klinikai Pszichológia Tanszék oktatójával beszélgettünk.

Az Európai Unióban használt definíció értelmében korai iskolaelhagyónak azt a 18−24 éves közötti fiatalt nevezzük, akinek nincs befejezett középiskolai végzettsége. Az azonban változó, hogy mikor esik ki valaki az iskolából. Milyen életkor szerinti sajátosságok mutathatók ki az iskolaelhagyó fiatalok körében?

Ebben a kérdéskörben mind az egyéni, mind a családi, mind pedig az iskolai tényezők nagyon fontosak. A korai iskolaelhagyás elleni küzdelem egyik legnagyobb kihívása, hogy nehezen tudjuk egy asztalhoz ültetni a probléma megoldásához szükséges személyeket, a szülőket, az érintett gyerekeket és a gyermekkel foglalkozó pedagógusokat, esetleg fejlesztő, vagy segítő szakembereket. Folyamatos visszajelzést kapunk a pedagógusoktól arra vonatkozóan, hogy segítsünk a szülőkkel történő kommunikáció javításában. Az utóbbi időben sajnos mind a szülő-gyerek, mind pedig az iskola-szülő kommunikáció sajátos akadályokkal küszködik. A kisgyermekek esetében alapvető fontosságú, hogy azt a visszajelzést kapják a külvilágtól, hogy jól értik őket, jelzett kérdéseikre, nehézségeikre értő és támogató választ kapnak. Később ez lesz a kíváncsiság és az érdeklődés alapja. Ez a folyamat elsőként a családban, az intézményes nevelés vonatkozásában pedig az óvodai keretek között elkezdődik. Ha hosszasan falakba ütközne, arra valamilyen módon reagálni fognak, gyakran ennek a viselkedészavar, testi tünetek, vagy szorongás a felszínen látható megjelenése. Ezeket a tüneteket az óvodában még viselkedési- vagy szorongásos problémáknak látjuk. Az általános iskolában, a kisebbeknél különböző pszichoszomatikus tünetek, illetve a teljesítmény hanyatlása jelenik meg, majd a kamaszkorba lépve a „kipróbáló” magatartás, valamint az agresszió lehet a jelzés a környezet számára.

Az Iskolakultúra 2020. augusztusi számában[1] egy négy tanulmányból álló tematikus blokk jelent meg a lemorzsolódás jelenségének tudományos hátteréről. A kutatások során öt megyében 76 iskola pedagógusait és diákjait vizsgálták. Arra jutottak, hogy hazánkban a családi tényezők – európai viszonylatban is kiemelkedő módon – nagyon szorosan kapcsolódnak a lemorzsolódás kérdésköréhez. A családok bevonása a fiatalabbak esetében talán jobban kivitelezhető, hiszen kamaszkorban már a kortársak szerepe lesz a döntő, a fiatalok egyre több időt töltenek az otthoni környezeten kívül, ezért ott még nehezebb a helyzet. Éppen ezzel magyarázható, hogy miért a kamaszkor a legveszélyeztetettebb időszak a korai iskolaelhagyás tekintetében, hiszen akkor már nem, vagy csak nagyon nehezen tudjuk a szülőket is bevonni a megoldásba. A szülőknek segíteniük kell arra szocializálni a gyermekeket, hogy figyelnek rájuk, csak mondják ki a gondolataikat, panaszaikat. Emellett az is elsődleges, hogy a szülők még akkor is segítő szándékkal forduljanak a gyermekhez, ha elsőre úgy tűnik számukra, hogy nem tudják, hogyan is kellene megközelíteniük az adott helyzetet.

Milyen jeleket szükséges figyelnie a szülőnek és a pedagógusnak ahhoz, hogy elkerülhető legyen az iskolaelhagyás?

Az első jelek általában azok a végletes viselkedésminták, amikre érdemes felfigyelni. Amikor a gyermek belép az iskolába, már az első pár hónapban látszik, hogy be tud-e illeszkedni, illetve az első év végére az osztályközösség részévé tud-e válni. A pedagógusok elsőként azokat szokták észrevenni, akik fel szeretnék hívni magukra a figyelmet, pedig azok a gyerekek, akik csendesen megbújva a padok között, fokozatosan kiszorulnak a közösségből, legalább annyira veszélyeztetettek ebben a problémakörben. A csendesebb gyerekek esetében a helyzet általában a teljesítményromlás és a hiányzás felé szokott változni, vagy különböző szomatikus tünetek mellett idővel megjelenik az iskolafóbia. Ezzel szemben a másik véglet, hogy valamilyen uralkodó, domináns szerepet próbál felvenni a gyerek, ő lesz az osztály bohóca, vagy az, akitől félnek a többiek. A pedagógusoknak általában jó érzékük van az ilyen helyzetek felismeréséhez, azonban a tananyag mérete és a további adminisztratív feladatok mellett már csak kevés idő és energia jut a csoportösszetartó, csapatépítő foglalkozások megtartására. Ezen a ponton tudna segítséget nyújtani az iskolapszichológus, aki – miután a pedagógus jelezte számára az adott helyzetet – célzottan, az adott osztályközösség szükségleteihez mérten tudna beavatkozni. Fontos, hogy ez a segítségnyújtás a csoporton belül történjen, hiszen ha kiemeljük az átlagtól eltérő viselkedésű gyermeket, úgy csak azt erősíthetjük benne, hogy valami gond van vele.

A szülő részéről az iskolai hiányzás mértéke az, amire már korán oda kell figyelni. A kisebb gyerekek általában még hivatkoznak valamilyen testi tünetekre, vagy arra, hogy bántják őket az iskolában és ezért nem akarnak menni, az idősebbek viszont egyszerűen csak megmakacsolják magukat, amikor úgy érzik, hogy nem sikerekeresek az iskolai környezetben. Ahogy már említettem, ezért lenne szükséges a jobban működő pedagógus-szülő kommunikáció kialakítása és fenntartása a gyermek fejlődése során, hiszen ha a szülő számára érték az iskolába járás és ezt szorgalmazza a nevelés során, akkor a pedagógusok és segítő szakemberek az iskolai közegben már nagyobb eséllyel tudják megoldani a felmerülő problémákat. Épp ezért a kommunikáció erősítésében kellene támogatni a szülőket, hogy legyenek kitartóak, következetesek. A helyzetet tovább árnyalja a szülő-gyermek kapcsolat stabilitása, a szülői normák és értékrendszer átadásának nehézsége a lemorzsolódásban érintett családok körében. Ezt a helyzetet az sem könnyíti meg, hogy a közösségi hálózatok korát éljük. A szülőknek és a pedagógusoknak is emlékeztetniük kell a fiatalokat arra, hogy nem a lájkok és a követések jelentik az igazi szociális kapcsolatokat.

Az influencerek világa is hamis képet tarthat a gyermekek elé, hiszen felmerül bennük a kérdés: „Miért kell nekem iskolába járnom, amikor az adott tartalomgyártó mindenfajta végzettség nélkül keres vagyonokat?”. Minél korábban érdemes tudatosítanunk a gyermekekben, hogy sokféle példa létezik, és abban segíteni őket, hogy a környezetükben találkozzanak olyan élő példával, aki az iskolai tanulmányok folytatása által ért el jelentős sikereket. Emellett természetesen az is nagyon fontos, hogy mi érdeklődjünk a „mai fiatalok” élete iránt. Kérdezzünk és ezáltal ismerjük meg őket, hogy amikor majd nekik lesz kérdésük, akkor ők is merjenek hozzánk fordulni. A kapcsolati tényezők mind a probléma kialakulása, mind a megoldása szempontjából kiemelkedőek ebben a témakörben.

Kimutatható összefüggés a köznevelésből lemorzsolódó és a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel (BTMN) rendelkező diákok köre között?

Önmagában a BTMN diagnosztikus kategóriát nem szeretném párhuzamba állítani ezzel a problémakörrel, hiszen gyakran azt tapasztaljuk, hogy az egyik probléma magával hozza a következőt, és a végén már nem is tudjuk, honnan is indultunk. A BTMN pszichológiai értelemben egy tág problémakör, hiszen beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő gyermekek is tartoznak ebbe a csoportba. A kérdés kapcsán én elsősorban nem az adott diagnózis, hanem jellemzően az érzelemszabályozás nehézségeit hoznám összefüggésbe a lemorzsolódás veszélyével. Ebben az esetben is jellemző a végletesség. Vagy azt mondja az általában kamasz korú gyerek, hogy „jó, akkor engem ez az egész nem érdekel”, és hátat fordít az iskolának – ők azok, akik látványosan hagyják el az iskolát –, vagy adott a másik csoport, akik csendben tűrnek, majd belemenekülnek egy rossz döntésbe, mint egy korai gyermekvállalás, párkapcsolat, vagy valamilyen függőséget okozó dologba, amiből aztán nagyon nehéz kilábalni. A személyiségfejlődés során, a külső hatások eredményeképp az ember egyre több megoldási módszert tanul meg. Ezeknek a gyerekeknek azonban – akik a családi háttér által nem érezhetik támogatva iskolai előmenetelüket és nincs kölcsönös kommunikáció közöttük – beszűkül a szociális terük, és gyakran bekerülnek a „rossz gyerek” vagy a „rossz tanuló” kategóriába. Nem alakul ki a megfelelő problémamegoldó tárházuk, gondolkodásukban gyakran rugalmatlanná válnak.

Amikor gyerekekkel dolgozunk, sok esetben azt halljuk tőlük, hogy ők megpróbálták, tanultak a dolgozatra, az mégis egyes lett. Ilyenkor tudatosítanunk kell bennük, hogy adjanak maguknak több időt, hisz általában az, ha nem teljesítenek megfelelően az iskolában, már egy évek óta tartó folyamat. A probléma azonosítása után az a feladatunk, hogy megfordítsuk a szülő és gyermek, illetve a pedagógus és a gyermek közti kölcsönös bizalomvesztést. Meg kell győznünk a gyermeket, hogy igenis bízunk benne, illetve meg kell találnunk az erősségeiket, továbbá, hogy mi iránt motiváltak. Érdemes ezt a folyamatot minél kisebb korban elkezdeni megfogni, például egy óvodai prevenciós programmal, amiben a szülők is tevékenyen részt tudnak − és részt is kívánnak − venni.

A társadalmi és gazdasági hatásokon kívül milyen lelki, személyiségfejlődési hatása lehet a korai iskolaelhagyásnak?

Az elsődleges hatások természetesen a munkavállalással kapcsolatban mutathatók ki; erről több tanulmány is készült. Sajnos a kutatások csak addig követik a gyerekeket, amíg bent vannak az iskolarendszerben, utána nehezen elérhetővé válnak, így messzemenő következtetéseket nehéz levonni. Az Egyesült Államokban készített kutatások alapján a személyiségfejlődés kapcsolatában a korai gyermekvállalás, családalapítás, a férfiak esetében pedig az elköteleződés nehézségei, illetve az alkalmi jellegű munkavállalásnál történő megrekedés jelenthet problémákat. A korai iskolaelhagyás során sérülhet az egyén önbizalma, motiválatlanná és rugalmatlanná válhat. Gátoltság alakulhat ki a tanulás, az új dolgok megismerése felé, ez pedig sok esetben szülőről gyerekre szállhat. Egy korai iskolaelhagyó szülő azért is kerül nehéz helyzetbe, mert adott esetben hiába akarna, nem feltétlenül tud hiteles mintaként szolgálni a gyermekének, aki ezt gyakran önmaga iskolaelhagyásának legitimizációjára is felhasználja. Statisztikák összefüggést látnak a lemorzsolódás és a korai deviálódás veszélye között, ami a szülővé válás folyamata során a gyermeknevelés kérdéseiben további problémákat eredményezhet.

A különböző tanulmányok ebben az aspektusban is kiemelik a pedagógus és a szülő közti kommunikáció zavarainak szerepét. Számtalan példa van rá, hogy a tanárok, illetve a szülők úgy érzik, mintha nem egy nyelvet beszélnének. A szülők mintha nem segítőket, hanem egy ellentábort látnának a pedagógusokban, pedig nagy szükség lenne arra, hogy a gyerekek érdekében együttműködjenek egymással. Sajnos gyakran előfordul, hogy pont azokkal a szülőkkel a legnehezebb megtalálni a közös nevezőt, akiknek a gyerekei érintettek lehetnek a lemorzsolódásban, hiszen ezek a szülők azok, akik nem járnak el az iskolai rendezvényekre, fogadóórákra, szülői értekezletekre. Természetesen a hosszú távú hatások közé tartozik, hogy a korai iskolaelhagyás jelentősen leszűkíti az egyén választásainak lehetőségét, mind a munkahely, mind a kapcsolatok terén. Végzettség nélkül nagy eséllyel ő lesz az, aki mindenféle kapcsolati rendszer aljára fog kerülni, akár a munka, akár a társas kapcsolatok világában. Éppen ezért fontos szerepe lehet a szakmák felé terelésnek, hogy legalább egy bizonyos szakma megtanulását követően lépjenek ki ezek a fiatalok az iskolarendszerből.

Milyen módszertani megoldásokkal, programokkal csökkenthető az iskolaelhagyás aránya a fiatalok körében?

A munkatársaimmal óvodákban szervezünk szülőket bevonó programokat, a már említett kommunikációs zavarok kiküszöbölése érdekében. Eredményeket értünk el azzal is, hogy iskolapszichológusként bementünk a szülői értekezletekre és a gyerekek sajátosságairól, az adott életkori jellemzőkről beszélgettünk. A közös kommunikáció felől próbáltunk közelíteni, nehogy célkeresztben érezzék magukat a szülők.

Jelenleg egy gimnáziumban tervezünk elindítani egy diákoknak szóló programot, ahol egy tematikus hét keretében tudunk gyerekekkel beszélgetni a felnőtté, illetve szülővé válás kérdéseiről. Számos hasonló kezdeményezés van, míg mi inkább a családi oldalról közelítünk, addig a már említett kutatásban többek között az iskolai klíma felől igyekeztek beavatkozási pontokat azonosítani a kutatók. Az ilyen jellegű kezdeményezések legnehezebb gyakran része a program célközönségének elérése. Hiába hirdetjük a lehető legtöbb platformon, hiába szólunk a szülőknek és a gyerekeknek is, hogy nagyon jó lenne, ha részt tudnának venni a programon, általában alacsony szokott lenni a részvételi arány. A szülők, illetve a pedagógusok esetében is azt kell nekünk, pszichológusoknak elérnünk, hogy ne érezzék tehernek, kötelezőnek az ilyen programokon való részvételt. A gyerekek esetében pedig az a legfőbb feladat, hogy az iskolát ne a számonkérések, a feszültség és a kudarc, hanem a biztonság és a közösség helyszínének érezzék.

A közösségek értelmezése a mai generációk számára amúgy is átalakulóban van. Számukra közösséget jelentenek azok a virtuális terek is, ahol személyesen talán soha sem találkoznak egymással. Ez megnehezíti a hűség, az együvé tartozás, az együttesség élményének megtapasztalását, ami a személyiségfejlődés későbbi pontjain az intimitás alapjait jelentené majd. Kutatói oldalról én a csecsemőkori kommunikáció fejlődésével foglalkozom. Azt látjuk, hogy a csecsemők már a születéstől kezdve nagyon fogékonyak az információkra; a kérdés az, hogy hol veszik el ez a nyitottság, mikor és miért veszik el a megismerés varázsa. Úgy gondolom, hogy az eredmények eléréséhez a gyerekeket, a pedagógusokat és a szülőket is támogatni kel, hiszen a kutatási eredmények azirányba mutatnak, hogy a jó iskolai klíma mellett a pozitív pedagógiai attitűd szintén csökkenti a lemorzsolódás veszélyét.

Meddig tart a pedagógusok és az iskolapszichológusok kompetenciája a lemorzsolódás problémájának kezelésében?

A legfontosabb, hogy a változásra törekvésnek mindig belülről, az érintett személyből kellene indulnia. A folyamat egyik nehézsége, hogy sokszor olyan, mintha mi kívülről jobban akarnánk a változást, mint azok, akiktől a változást várjuk. Gyakran azt tapasztalom, hogy a pedagógusokat már nem nagyon tudjuk tovább terhelni; ha időnként bevisznek a foglalkozásokra egy-egy olyan játékot, vagy feladatot, ami elősegíti a csoportképződést, és támogató hozzáállással vannak jelen, akkor ők már sokat tettek a helyzet javítása érdekében. Az iskolapszichológusok számára pedig az a legnagyobb kihívás, hogy minden szint között nekik kell közvetíteniük. Szerencsés lenne, ha intézményenként két-három iskolapszichológus működhetne, mert akkor minden feladatra lenne elegendő kapacitás.

Az élethosszig tartó tanulás, a „lifelong learning” koncepciója korunk meghatározó társadalom- és oktatásfilozófiai tézise. Fejlődéslélektani szempontból mi áll a koncepció hátterében? Miért javasolt a folyamatos képzés, önképzés?

Az élethosszig tartó tanulás természetesen akkor jó, ha azt szívesen tesszük. El kell különíteni a fogalom két értelmét. Az élethosszig tartó tanulás klasszikusan valóban tanulást vagy képzést jelent, azonban emellett van egy olyan értelme is, hogy beengedjük a tapasztalatokat, megpróbáljuk beépíteni azokat és engedjük, hogy általuk formálódjon a személyiségünk. Ha ilyen módon éljük az életünket, akkor színesebben élhetjük meg a helyzeteket, nyitottabbak lehetünk az új dolgokra. A témánk szempontjából az élethosszig tartó tanulás segíthet elkerülni a rugalmatlanságot és segíthet megismerni önmagunkat. A szülők számára is hasznos lehet ez a felfogás. Gyakran jelzik nekem azt a nehézséget, hogy úgy érzik, szülővé válásuk óta mintha megállt volna a saját éltük, és minden napjukat egyformának látják. Számukra is a tanulást, az önképzést szoktam ajánlani, hiszen így új kapcsolatokra tehetnek szert, miközben újra kell alkotniuk az általuk addig ismert világot. Persze van ennek egy csábítása is, van, akit nehéz megállítani, azt mondani neki, hogy most már találjon magának egy hivatást és köteleződjön el amellett, de belőlük van kevesebb. A szülők és a pedagógusok egyaránt kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor nem tudnak azonnal választ adni a gyerekektől érkező kérdésre. Az élethosszig tartó tanulás szemlélete ebben is segíthet, hiszen ha megfelelő a kommunikációs közeg, akkor ezeknek a kérdéseknek a gyerekekkel együtt tudnak utánanézni. Összefoglalva tehát, az élethosszig tartó fejlődés alapvető értéke az, hogy mindig beengedjük az újat az életünkbe és változunk általa. Ezzel pedig jó hatással vagyunk saját közvetlen környezetünkre is.

Footnotes

  1. ^ Paksi Borbála – Széll Krisztián – Magyar Éva – Fehérvári Anikó (2020): A lemorzsolódás egyéni és kontextuális tényezői. Iskolakultúra, XXX. évf. 8. sz. https://bit.ly/375Wr3W