A korai fejlesztésről

Benjámin hét hónaposan fordul meg, másfél évesen jár, közel kétéves, mire beszél, az oviban nem szeret rajzolni, ám már iskolakezdés előtt magától megtanul olvasni. Andris alig múlt négy hónapos, amikor először megfordul, egyéves korában jár, másfél évesen mondatokban beszél, az oviban ő sem szeret rajzolni, mert nem tud megülni a fenekén, az iskolában lassan megy az írás, olvasás elsajátítása. Érettségi után mindketten arra az egyetemre nyernek felvételt, ahova vágytak. Most örömüket lelik a tanulásban.

Béni és Andris fejlődése kiskorukban meglehetősen különbözött. Egy picit mindig eltértek az átlagtól, hol előrébb tartottak, hol lemaradtak, de a normalitás határain belül. Egyikük sem járt semmiféle külön foglalkozásra, nem ültek le velük a szüleik direkt fejlesztő játékot játszani, nem vitték őket nevelési tanácsadóba, sem gyógypedagógushoz. Egy dolog nagyon hasonló volt az életükben: sem a család, sem az óvoda, sem az iskola nem vette el a kedvüket attól, hogy lelkesen kutassák a világot maguk körül, viszont megteremtették a lehetőséget a fejlődésre. Ez pontosan elég volt mindkét alapvetően egészséges, átlagos képességű fiúnak ahhoz, hogy elérje a célját: örömmel készülhet vágyott hivatására. De vajon mi történik, ha a szülők vagy pedagógusok úgy gondolják, hogy csak tudatos fejlesztéssel, tanítással, ösztökéléssel lehet a gyerekből a legjobbat kihozni?

A babazenétől a feladatlapokig

Mégis, mit árthat az a gyereknek, ha totyogókorától fejlesztő játékokat játszunk vele? Miért baj, ha az ovist fejlesztő foglalkozásokra hordjuk? Hogy fog bekerülni a legjobb iskolába, ha nem készítjük fel? Sok szülő visszatérő kérdései. A legtöbb pszichológusnak sokrétű tapasztalatai vannak a témáról. Ugyanis – jó esetben – pszichológushoz kerülnek a szorongó, iskolafóbiás, magatartás-zavaros, alvászavarban vagy más tünetektől szenvedő gyerekek, akik nem tudnak megfelelni a szülők által támasztott, illetve a saját magukkal szembeni magas elvárásoknak. Ez persze már a folyamat kicsúcsosodása. De hogyan kezdődik? Nézzük egy képzeletbeli kislány, Zorka történetét.

Már a várandósság alatt szólt a babazene, hogy jobban fejlődjön a magzat idegrendszere. Amikor a kislány megszületett, kontrasztos ábrákat függesztettek az ágya rácsára a látás fejlesztésére. Tagoltan, érthetően beszéltek hozzá pelenkázás, fürdetés közben. Babaúszásra, babatornára és babaangolra jártak. Még nem volt egyéves, már kapott színegyeztetőt, formaperselyt, Montessori-tornyot és kirakókat. Minden délután legalább egy órát játszottak ezekkel. Aztán bekapcsolták a babák fejlesztésére szakosodott tévéadót. Egy speciális játszóházban felmérették a képességeit, és heti rendszerességgel jártak fejlesztésre, hogy minden készséget egy szintre hozzanak. Így jutottak el az óvodáskorba. Lassan előkerültek a betűk és a számok is iskola-előkészítő feladatlapokkal. Zorka szülei nagyon büszkék voltak a kislányra, hogy ennyire okos. Nem sejtették, hogy szinte ugyanitt vagy talán előrébb tartana, ha nem öltek volna ennyi időt és pénzt a kislány fejlesztésébe.

Dr. Vajda Zsuzsanna ezt írja Siettetett gyerekek című tanulmányában: „Mivel a fejlődést az első hónapokban-években alapvetően belső érési folyamatok vezérlik, amelyek az éppen aktuális tapasztalat spontán megszerzésére késztetik a gyereket, kifejezetten kártékony a korai fejlődésbe való beavatkozás. A kisgyermek életének túlszervezése, a külső sémák és normák erőltetése hátráltatja a fejlődést. A korai fejlesztés azoknak a gyerekeknek az esetében indokolt, ahol valamilyen súlyosabb idegrendszeri sérülés, komoly, éves lemaradás tapasztalható. […] 6-7 év között jön létre az a fordulat a gyerekek értelmi képességeiben, amely alkalmassá teszi őket a szándékos és szervezett tanulásra.”

A kíváncsiság hatalma

Régóta tudjuk, hogy a motiváltság az egyik legfontosabb tényező a tanulásban. Mi a legjobb motiváció? A kíváncsiság. Sugata Mitra, a Newcastle University munkatársa érdekes kísérlettel bizonyította ezt a tézist. Eldugott indiai falvakban beépített egy-egy számítógépet egy köztéren található falba, elektromos áramot biztosított hozzá és széles sávú internetet. A környéken élő gyerekek pár hét alatt rájöttek, hogyan működik a számítógép, hogyan lehet programokat letölteni, és ezek használatához képesek voltak megtanulni alapszinten angolul. Sugata Mitra következő lépése az volt, hogy feltett a gyerekeknek egy érdekes kérdést, és megkérte őket, hogy mire legközelebb találkoznak, keressék meg rá a választ. És megtalálták, pedig nem volt segítségük, nem állt mögöttük felnőtt, aki nógatta volna őket, és nem volt kitűzve semmiféle jutalom. A kulcs a bátorítás, az együttműködés és jelen esetben a széles sáv. Egy egészséges gyerek szinte mindent meg tud így tanulni. Az élet első tíz évében a széles sáv helyett természetesen az érdekes, változatos környezet a fontos, emellett a bátorítás és a közösség.

Mesterséges élet

Egy olyan gyerek, mint Zorka, a sokféle fejlesztésnek „köszönhetően” ugyan hamar megtanulja a színeket, a kisebb-nagyobb viszonyát, megtanul választékosan beszélni, és iskoláskorára a számokkal, betűkkel is megismerkedik. De vajon hogyan alakul így a szülő-gyerek kapcsolat?

Ebben a helyzetben a szülő szinte folyamatosan tudatos, a magára mért feladatot teljesíti. Alig van helye a spontán együttlétnek, a hancúrozásnak, a lazításnak, a világra való közös rácsodálkozásnak. Alapvetően természetellenes helyzetek jönnek létre a szülők és a gyerek kapcsolatában: a felnőttek szigorúan megfontolják, hogy mit hogyan mondanak, csinálnak, amit kevéssé befolyásol a gyerek igénye, szükséglete, állapota. Háttérbe kerül az őszinteség, a hitelesség. Ami talán még lényegesebb: ahelyett, hogy belefeledkezne a világ felfedezésébe, a babának az első perctől kezdve különböző elvárásoknak kell megfelelnie. De mi lesz, ha nem sikerül? Ha a sok törődés és áldozat ellenére nem lesz olyan okos, intelligens, tehetséges, amilyennek megálmodták? A szülők csalódottak lesznek, a gyerek pedig érzi, hogy nem ugrotta át a lécet, ami önértékelési zavarhoz vezet. Kiskamaszkorára vagy elmegy a kedve az egésztől, hiszen soha nem elég jó, vagy nagyon belehúz, maximalista lesz, szorongással, pszichoszomatikus tünetekkel. Nem bíztak benne, így hát ő sem bízik magában.

Hogyan segítsünk a gyereknek az óvodában?

• Igyekezzünk megismerni minden gyereket, kit milyen terület érdekel, mit szeret csinálni! Ha van rá lehetőségünk, teremtsük meg számára a megfelelő inspiráló környezetet!
• Amikor a „világ működéséről” beszélgetünk, tartsuk kompetensnek, legyünk kíváncsiak a véleményére: „Szerinted?”; „Te hogy gondolod?” Soha ne nevessük ki, ha „butaságot” mond!
• Tanulási helyzetben ne ajánljunk fel jutalmat, és ne fenyegessünk büntetéssel!
• Ha kérdez, úgy válaszoljunk, hogy biztosan megértse! Ha nem tudjuk a választ, ismerjük be, és nyomozzunk együtt!
• Az óvónőnek is kell spiritusz! Töltődjön föl olyan tevékenység során, ami érdekli, amit szenvedélyesen szeret!

Hogyan segítsünk a szülőknek?

• Osszuk meg velük a fenti tanácsokat!
• Beszélgessünk velük a gyerekükről: szerinte mi az, ami a kicsit lázba hozza?
• Ha azt látjuk, hogy a gyerek lemaradt valamiben, segítsünk független fejlesztő szakembert keresni!
• Ha azt látjuk, hogy a szülő görcsösen ragaszkodik a sokféle különórához és fejlesztéshez, beszélgessünk el vele az elvárásairól! Mi a célja? Mit gondol, ezt hogyan lehet elérni? Csak egy úton? Mit gondol, mitől lesz boldog a gyereke? A gyerek boldogsága a cél?
• Ha a gyereket szorongónak látjuk, ha regulációs zavarokat tapasztalunk (evés, alvás, ürítés zavarai), jelezzük a szülőnek, vonjuk be az óvodapszichológust vagy a nevelési tanácsadó szakembereit!