A kézírásos források az intuíció forrásai

– Milyen érzés keríti hatalmába a történészt, ha nem csupán egy ritka becsű forrás tárul föl előtte, de az illető forrás kéziratos, eredeti és egyedi dokumentum is egyben?

– A kéziratokkal való foglalkozás különféle szinteken valósulhat meg. A primer forrás a korabeli kéziratos szöveg. Ezen belül beszélünk elbeszélő forrásokról, ezek mindig valamilyen felkérésre, adott tematikában születtek. Mellettük léteznek az adminisztráció, a kapcsolattartás során keletkezett dokumentumok. Ezeket is meglehetősen merev, tanult szabályok alakítják egészen a 19. század végéig, de még az első világháborús frontképeslapok világában is meglehetősen egységesen jelen vannak az iskolában elsajátított formák. A hivatalok még többet adtak a külső formalitásokra. Ha azonban rápillantunk, mondjuk, egy udvari okiratra, jól elkülöníthetőek az ott foglalkoztatott írnokok, titkárok. Például egy fizetési jegyzék láttán beazonosítható az adott írnok, aki írásba foglalta, a főhivatalnoknak vagy az uralkodónak csak hitelesítésre adta át. A kézirat mindig olyan személyes kapcsolatot hoz létre a múlttal, amihez foghatót nyomtatott vagy gépelt szöveg soha nem reprodukálhat. Egy alkalommal ráleltem egy kéziraton az írnok ujjlenyomatára. Nem biztos, hogy beazonosítható lenne, mégis, ahogy a lap szélén, a mártós toll nyomán ott maradt az ujjlenyomata több száz év távlatából, abban volt valami személyes.

Fotó: Kovács Ferenc, szegedma.hu

Rákóczi jóváhagyása egy folyamodványon

Sokat foglalkozom mostanában Konstantinápolyból érkezett német követjelentésekkel. Mivel magának a követnek a szövegét majdnem minden esetben titkosírással írták, az, amit mi a kezünkben tartunk, a bécsi hivatalnok által megfejtett és lemásolt szöveg – egész sor írásbeli tevékenység eredménye tehát. Amikor egy kritikai kiadáson dolgozunk, visszatérő kérdés, hogyan adjuk vissza mindezt nyomtatásban. Az eredetin lapszéli megjegyzések vagy kiemelések találhatóak. Megjelölik például, hogy a desifrírozó, a titkosírás feloldója tévedett. Ilyenkor alapos kutatást igényel az eredeti üzenet pontosítása. Egy idő után bevezették, hogy minden diplomáciai jelentés végére készítettek egy rövid tartalmi kivonatot, összefoglalót, valamint feltüntették, mely hivatalok kapják meg a jelentést intézkedésre. Ha nem a kéziratok lennének a kezünkben, hanem csupán a nyomtatásban lehozott szöveg, ezek a pluszinformációk mind kikerülnének a látókörünkből. Nem lehetne rekonstruálni a döntéshozatal folyamatát. Ha abból indulok ki, hogy a mostani kézírás alapján sem könnyű egy régi kézírás, esetleg arab vagy cirill betűs forrás olvasását megtanulni, kivált, ha egy még régebbi írásmód is fölvetődik az adott nyelven, úgy gondolom, a történelmi kézírások olvasásának elsajátítása lehetetlen volna anélkül, hogy a saját anyanyelvünkön meg ne tanuljuk kézírással papírra vetni a gondolatainkat. Hisz az ember tudása bizonyos elemekből építkezik. Az általános iskolában megtanult anyanyelvi szövegírás és olvasás lehet az a biztos alap, amelyre a régi vagy idegen írásmódok megértése épülhet. Az a kutató például, aki nem tanult meg szövegeket másolni, értetlenül áll azelőtt, amikor egy régi kézírásban szó szerint ismétlődő, majd kihúzott sorokra bukkan. Ami arra vall, hogy az írnok elfáradt, eltévedt a tekintete, és egy-két sorral följebb folytatta a szöveg másolását. Ha az ember saját magán nem tapasztalja meg, milyen könnyen fárad el a figyelem másolás közben, talán sosem jön rá az okára. Mindez a tapasztalat elsikkadna, ha a kézírás tanítása nélkül fordulnánk régi forrásokhoz.

A kézirat mindig olyan személyes kapcsolatot hoz létre a múlttal, amihez foghatót nyomtatott vagy gépelt szöveg soha nem reprodukálhat. Egy alkalommal ráleltem egy kéziraton az írnok ujjlenyomatára.

Az a kézírás, amelyet gyermekként elsajátítottunk, egy életen át elkísér. Mind német, mind török nyelvterületen előfordult ábécéreform: áttérés az úgynevezett gót betűről vagy az arabról a latin betűkre. Nemegyszer került olyan német vagy török szöveg a kezembe, amely a reform után is őrizte a gyerekként megtanult írásmódot. Megtanultak ugyan latin betűvel olvasni, de ha karácsonyi jókívánságot küldtek, azt az 1880-as évek módján írták. A török professzori garnitúra az arab írás eltörlése után haláláig az arab írást használta egymás közti levelezésre, és még magam is láttam a kilencvenes években levéltári jegyzetelésnél arab betűket használó öreg kutatót. Ennek nem volt ideológiai oka, erre állt rá a kezük. Egy muszlim törökből lett katolikus főpap, akit a hatvanas években félholdas zászló alatt temettek el a Vatikánban, haláláig arab írással levelezett vezető török történészekkel. Megváltozhat a környezet, de a gyerekkorban elsajátított örökség elkísér.

– Az írásbeliség története felmutat cezúrákat: kihal az utolsó ember, aki még használt egy írásmódot, és a jövendőnek hosszas kódfejtésébe kerül, hogy hozzáférjen a kollektív emlékezet adott szegmenséhez. A hieroglifák megfejtése a legismertebb történet, de például a phaisztoszi korong tudomásom szerint máig sem fedte föl üzenetét. Ha a jelentésátadás folyamatossága megszakad, elveszítjük a kulcsot írásos források egész köréhez?

– Ahhoz, hogy fel lehessen oldani egy ismeretlen írás jelkészletét, különféle párhuzamosságok kimutatása segíti hozzá a kutatókat. Mondjuk, egy élő nyelv betűkészletének és az adott, kihalt nyelv jelrendszerének párhuzamba állítása. A többnyelvű, párhuzamos források hihetetlenül megkönnyítik az ismeretlen nyelv föltérképezését. Az ótörök rovásírás megfejtése például annak köszönhetően vált lehetségessé, hogy amikor létrejött az első türk kaganátus, és meg akarták örökíteni a kánok életét, kínai közreműködéssel fölállítottak a mai Ulánbátorhoz közel néhány hatalmas követ kínai és türk feliratokkal. Így sikerült százszázalékos biztonsággal rekonstruálni egy nagyon ősi, 6. századi türk nyelvállapotot. Ilyen típusú feliratok akár még elő is kerülhetnek, hiszen a kirgizek a Jenyiszej mentén egészen sokáig alkalmazták ezt az írásmódot. Vagy ott van a közép-ázsiai szogdok indoeurópai nyelve. Hosszas munka után sikerült a megfejtése. Azt sem zárom ki, hogy akár egészen ismeretlen nyelvű emlékek is felbukkanhatnak, afelől azonban bizonyos vagyok, hogy a szövegek feloldása még nagyon sok kihívást tartogat a történészek számára.

Nyomtatásban kiadott forrás esetén arra a szakemberre vagyok utalva, aki – reményeim szerint a legnagyobb alapossággal – közrebocsátotta a szöveget. Ha azonban kézirattal dolgozom, rajtam áll, miként értelmezem az adott forrást.

– Az, hogy egy okirat mögött – hála a kézírásnak – személyiségek körvonalazódnak, segíti vagy inkább akadályozza a történészt az objektív kép kialakításában?

– Kollégáim közül számosan elzárkóznak attól, hogy eredeti kéziratokkal bajlódjanak, helyette mások által kiadott forrásokkal dolgoznak. A középkor forrásainak tetemes része valóban hozzáférhető kritikai kiadásokban. Egy-egy történész évtizedeket tölthetett egy-egy krónikával, amivel nehéz is lenne fölvenni a versenyt. Ne feledjük azonban, hogy egy kézirat kiadása egyfajta interpretáció. A központozás hiánya például nagyon sok régi szöveg esetében a kiadó kezébe adja az értelmezés felelősségét. A leginkább körültekintő kiadó is belenyúl a szöveg értelmezésébe. Nyomtatásban kiadott forrás esetén arra a szakemberre vagyok utalva, aki – reményeim szerint a legnagyobb alapossággal – közrebocsátotta a szöveget. Ha azonban kézirattal dolgozom, rajtam áll, miként értelmezem az adott forrást. Nem akarom lebecsülni a nyomtatott források jelentőségét. Egyes bizánci szerzőkről például semmit sem tudnánk, ha a műveik nem jelentek volna meg nyomtatásban évszázadokkal később nyugaton. Amin az ember egyszer kéziratos formában átrágja magát, azt a szövegkiadás szabályainak szigorú betartásával nagy pontossággal át tudja adni. A pusztán tartalmi eligazodást hihetetlenül megkönnyítik a kiadások. De ha létkérdés, hogy vajon szerepelt-e benne egy satírozás, egy lábjegyzetes korrekció, akkor a kézirat pótolhatatlan többletinformációkhoz juttatja a kutatót.

– Már-már fennkölt érzés fog el: a kézirat valamilyen módon személyes kapcsolatot teremt a közlő és a forrás évszázadokkal későbbi olvasója között. E tény előre érvénytelenít egyes utópiákat, amelyek szerint egy gigantikus adatbázis és a különféle lejegyzésmódokat konvertáló programok akadálymentessé tehetik a források olvasását.

– Biztos vagyok benne, hogy ilyen programot lehetetlen készíteni. Hogyan táplálhatnánk be egy programba, hogy észrevételezze, amikor az írnok elfárad vagy téved? Tudunk egy illetőről, aki az 1550-es években Isztambulban latin szövegeket fordított törökre. Nem iskolában tanulta a török nyelvet, csak a konyhanyelvnek volt birtokában. Az arab szavak kötött formája hibáktól hemzseg a lejegyzésében. A kézírása primitív rekonstrukció. Az emberi agynak kell azt mondania: ezt a szót nem ezzel a betűsorral kell leírni. A hangalak alapján rájöhetek, mit is akart a fordító leírni, és ha a megfejtés beleillik a szövegbe, akkor közelebb kerültem az eredeti közléshez. Nem tudok elképzelni olyan programot, amely képes volna pótolni az ember, a kutató intuícióját.