Author
Photographer

A kezdetektől

Tőle tanultam a mesék bölcsességét, Arany balladáinak ritmusát, a versmondás örömét, az ünnepek ragyogását, tőle tanultam, hogy a jót önmagáért szeretjük és a szép önmagáért tetszik. Minden igazság alapját, minden készülődés izgalmát, az első kereszthímzés büszkeségét, a testedzés tisztességét. Kuncogni is tőle tanultam és titkolózni kicsit, amikor muszáj, és a sötétben egy kört futni a ház körül akkor is, amikor féltem. És tőle tanultam az esti imát, a megbocsátást és a paradicsomos-margarinos kenyér egyszerű gazdagságát. Tőle tanultam azt is, hogy Mikulás van és nem Télapó, és hogy mindig csak arra a harmadikra hallgassak, mert az a szeretet.

Másfél éve már, hogy nem hív fel születésnapok vagy Anyák napja előtt, hogy megkérdezze, mivel készültem, hogy figyelmeztessen és nevetve emlegesse, hogy van még nála ’zsebpénzem’, ha kell… Másfél éve már, hogy Karácsony előtt egy nappal nem indulok el hozzá, hogy órák hosszat olvassuk az ünnepi történeteket és a meséket Edmondo de Amicistől, Oscar Wilde-tól és Dickenstől.

Másfél éve már, hogy mindenütt velem van. Minden sóhajban, mozdulatban, gyerekes és felnőttes aggodalomban, és bátorságban. Mindenütt velem, és már sehol sem körülöttem.

Ő volt az én óvó nénim. A nagymamám.

„Az óvodásaim küldték” mondogatta karácsonykor, amikor a tömött postaládából kiestek az üdvözlőkártyák, vagy születésnapján, amikor egyre szólt a telefon. És az igazi óvodásai között én, az unokája voltam az egyik legbüszkébb.

Tőle tanultam, hogy gyermekhez érteni, a kisgyerek igazát tudni, a nyelvét beszélni különleges adomány. A lélek tisztaságának, a türelemnek, az élet szeretetének, a derűnek és a bölcsességnek egyedülálló vegyüléke. Csak a jó embereknek adatik meg, s a gyerekek ismerik fel igazán. Mint valami különleges illatot vagy ízt, ami helyes, egészséges és tápláló. Ami igaz. Ami nélkül nem lehet élni. Ez olyan lehet, mint az igazság módszertana. Elemi, friss és eltéveszthetetlen.

Amiről aztán valamiféle rosszul értelmezett tudatosság miatt olyan könnyen mondunk le, mint a táncról, az éneklésről, a rajzolásról, a koszorúfűzésről, az ugrókötelezésről. Mint a mondókákról és a mesékről. Ezeket olyan ’egyszerű’ dolgoknak gondoljuk, pláne egy ’vezetői összefoglalóhoz’, egy ’stratégiai tervhez’ vagy egy adóbevalláshoz képest. Pedig mekkorát tévedünk!

Idén ezt a tévedést ajánlom fel az óvoda pedagógusainak, akik emberségünket és létünket alapjaiban igazítják közösségi formára. Akik élni és remélni tanítanak, játékot kérnek és tudni engednek. Akiket még meg lehet ölelni. Akik ugyanúgy ott állnak az iskolai bizonyítványunknál, a megszerzett diplománknál, az első munkanapunknál. Akiket soha nem feledünk.

Nekik ajánlom és annak, aki a kezdetektől szeretni és tisztelni tanított őket.