A kétszárnyú tábla

Ma már értem, miért szerettük Angyal Mária matekóráit. Ez az alacsony, gömbölyded, olykor fáradtnak tűnő nő maga volt a matematika: következetes és kiszámítható. Határozott jelenléte, őszinte kisugárzása és kissé erőteljes hangja mindig csöndet teremtett az osztályteremben. Magyarázatai rövidek voltak, amelyeket sokszor fanyar humorral színesített: „Most már sínen vagyunk, csak nehogy jöjjön a vonat.”

Miközben az állandó visszakérdezésekkel „belénk verte” a szabályokat (kikötéseket, ellenőrzéseket stb.), a szabad gondolkodásra tanított: bárhogy megoldhatod a feladatot, csak jöjjön ki az eredmény. Én például nagyon megszerettem a szöveges feladatokat, mint amikor a kád feltöltéséhez két külön csapból folyatjuk a vizet, mert ilyenkor végre rajzolhattam: kádat, csapot, zubogó vizet. És a rajzolás, számítgatás végén valahogy mindig megszületett az eredmény.

Sokszor volt órán egyéni feladatmegoldás. A kétszárnyú táblát (nem az interaktívat, hanem a zöldet) mindig kihajtotta, középre felírta a megoldandó feladatokat, és elkezdődött a munka. Sétált a padok között, és aki jelentkezett, ahhoz odament. Ha egy kérdés már többeknél felmerült, akkor az egyik táblaszárnyon megnyitotta a – szavaival élve – „gyógypedagógiai rovatot”, ahol elismételte, röviden vázolta az adott tananyag főbb tudnivalóit, illetve példákat írt fel. Aki ismételni akart, a tanárnő magyarázatát figyelte, akinek viszont nem volt rá szüksége, az saját ütemében haladt a feladatokkal. Ha valaki jelezte, hogy az utolsót is megoldotta, annál ellenőrizte azt, majd megnyitotta a másik táblaszárnyon a „haladó részleget”, ahol további, olykor nehezebb feladványok kerültek sorra.

Minimum három síkon folyt tehát az óra, de igazából majdnem negyvenen, mert mindenki a saját tempójában haladhatott, és egyéni kérdéseire „padhoz jövő”, egyéni válaszokat kapott. Ennél többet gyermek nem kívánhat, és ennél többet pedagógus nem adhat.

Ma már értem, miért szerettük Angyal Mária matekóráit.