A Himnusz-éneklés illemtana

A Himnusz előtti időkben is énekeltek elődeink emelkedett lelkiállapotot keltő egyházi énekeket, amelyek közül egy-egy majdnem néphimnusszá nemesedett (pl. a Boldogasszony anyánk). Ám Magyarországon az elkülönülést is jelölték a korábbi himnuszok, hiszen egy-egy adott közösség nemzeti vagy ideológiai alapon választott zsoltárt, éneket, indulót magának. Ezek többsége inkább énekelt imádság volt, nem úgy, mint az osztrák császári himnusz, melyet a 19. század elején minden fontosabb esemény alkalmával eljátszottak. Talán azért is vált a magyar himnusz megtalálása olyan sürgetővé a reformkori magyarok számára, mert nem volt „olyan dal, ének vagy induló, mely a nép együvétartozásának tudatát, nemzeti és államisági érzését hivatott reprezentatív formában kifejezésre juttatni” (idézi a 90-es években Bónis Ferenc az akkor újnak számító zenei enciklopédiát, ami a nemzeti himnuszt definiálja ilyen módon). 1823. január 22-én aztán megszületik Kölcsey Ferenc tollából „a’ Magyar nép zivataros századaiból” alcímmel (nehogy azt gondolja a császár, amit gondolhatott volna).

Több mint húsz évvel később a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Bartay Endre pályázatot írt ki a vers megzenésítésére, amit – 13 pályamű közül egyértelműen – Erkel Ferenc „Itt az Írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligés pályaműve nyert meg 1844. június 15-én. Tehát a Himnusz igazi (zenei) születésnapja június 15.

Amikor megkaptam a felkérést, hogy írjak nemzeti dalunkról, hatalmas megtiszteltetést éreztem. Azonnal felrémlett bennem mindaz az életesemény, amikor mintha némiképpen a földtől is eltávolodtam volna a kíséret bevezető néhány taktusa hallatán, és vártam, hogy Kardos Pál vagy Rozgonyi Éva karnagyok keze felemelkedjen, és végre megszólaljunk együtt: „Isten, áldd meg a magyart...” Valószínűnek tartom, hogy egy ideig fel sem fogtam, hogy mit énekelek, mert apró gyermekként a dallam előbb ért el hozzám, mint a szöveg értelme. A kedvenc részem a „Megbűnhődte már e nép...” kezdetű sor volt, mert szoprán lévén abban a lágéban volt optimális érzés az éneklés.

Az is eszembe jutott, amikor a Hymnus és a Szózat összehasonlító elemzésén tipródtam órákig, miközben nem értettem, hogyan jövök én ahhoz kisdiák létemre, hogy géniuszok Isten adta alkotásaiban, a legmagasabb szellemi, lelki dimenzióban született műveiben keresgéljek, lángelmék stílusjegyei között vonjak párhuzamot.

Az 1980-as években egy budai református gyülekezetbe kezdtem járni, ahol minden istentisztelet végén elénekeltük nemzeti imádságunkat, ráadásul az akkor ott szorgoskodó egyetemista kántor szaporább tempót diktált az orgonán, és nem tehettünk mást, mint hogy igyekeztünk nem lemaradni – végre nem nyújtottuk úgy, mint a rétestésztát, jól meghúzva a sorvégeket.

És manapság, amikor hallom, hálás vagyok, és arra gondolok, hogy milyen szerencsés korban születtem, hogy semmilyen háború nem zavarta meg az életemet, hogy mindaz, amit a Himnusz szövege felidéz, korosztályom számára csupán história, az őseink hagyatéka, ami tiszteletet érdemel.

Ám ezek csak az én emlékeim. Megkértem zenészeket, előadóművészeket, tanárokat és nem zenei pályán lévő szakembereket, hogy mondják el: mit jelent számukra a magyar Himnusz, és mit jelenthet a mai fiataloknak; vajon az olykor hamiskásan együtt énekelt vagy épp a felvételről meghallgatott Himnusz-e a méltó; és mit szólnak ahhoz az egykori felvetéshez, hogy legyen új himnuszunk, esetleg gyorsítsuk fel a mostanit.

Hosszú Kristóf zenész, nagybőgős rendkívül fontosnak tartja a Himnusz gondolatvilágát, és főleg azt, hogy a szülők, tanárok értessék meg a fiatalokkal, hogy mi az üzenete, hogy rólunk és hozzánk szól, mindannyiunkhoz.

„Mivel számomra imát is jelent, így összekulcsolt kézzel éneklem. Természetesen azt tartom optimálisnak, ha mindannyian fel tudjuk idézni a vers teljes szövegét, de az a legkevesebb, hogy az értelmével legyünk tisztában. Iskolai alkalmakon már megtapasztaltam, hogy milyen üres és hideg érzés az, amikor felvételről hangzik el, sem az a tisztelet, sem az az alázat nem jelenik meg, sem a katarzist nem lehet átélni, amit minden élő előadás kivált belőlem. Éppen az élő énekléssel lehet közelebb vinni a fiatalokhoz, hiszen az együtt éneklők ereje bevonja azokat is előbb-utóbb, akik nem tudnak vagy nem mernek énekelni, hiszen ez a mű mi magunk vagyunk.”

Vígh-Kiss Erika matematikatanárt rossz érzés fogja el, amikor a Himnusz felvételről megy, illetve akkor is, ha nem énekelheti, vagy csak páran éneklik.

„Többet kellene beszélni órákon arról, hogy mit is jelent magyarnak lenni, hogyan élik, élhetik meg magyarságukat a határon kívül élő honfitársaink, a külhoni magyarok. Jó kezdeményezésnek tartom Nagy-Baló András ötletét, hogy az általa elindított Bolyai János Matematika Csapatverseny immár hagyományosan azzal kezdődik, hogy a résztvevők eléneklik a Himnuszt.

Sokan gondolják úgy, hogy a magyar Himnusz szomorú, és kifejezi a nép lelkületét, és talán hat is ránk, hogy nem olyan vidám, lelkesítő, mint pl. az olaszoké, ám ennek ellenére sem cserélném el egy nép nemzeti énekére sem. 

Édesapám azt mondta nekem kiskoromban, hogy a Himnusz rólunk szól, ugyanis a családnevünk első tagja Vígh. Büszkén éneklem azóta is a Himnuszt, és gyakran el is érzékenyülök, elmosolyodom, különösen annál a sornál, hogy »Hozz rá víg esztendőt«, mert úgy érzem, rajtam is múlik, hogy a magyar népnek milyen lesz a sorsa, s azért kell munkálkodnom, hogy jobb, boldogabb legyen. Ezt a szellemi örökséget szeretném továbbadni a diákjaimnak is.

A felső tagozatosok már tanulják a Himnuszt mint költeményt, és illik is tudnia minden magyarnak mind a nyolc versszakát. Én a diákoknak már alsó tagozaton megtanítanám, kezdjék el énekelni, és minden iskolai rendezvény elejére betenném a műsorszámok közé. Van egyfajta varázsa, ha több száz gyerek és minden tanár, nemzeti imádságunknak megadva a tiszteletet, együtt énekel. Sokkal kedvesebbek számomra azok az évnyitók, évzárók, ballagások, amikor az ünneplő közösség énekli a Himnuszt. Úgy vélem, ennek sokkal nagyobb nevelő hatása is van, mint a zenehallgatásnak.

Ünnepségeken a Himnusz éneklése közben egyenesen állunk, a test mellé tett kézzel, a templomban viszont összekulcsolt kézzel énekeljük a Himnuszt, mintegy imaként, hisz az is voltaképp. Futballmérkőzéseken a játékosok gyakran a szívükre helyezik a kezüket, és ha azt látom, átéléssel éneklik, még ha nem is kristálytisztán, akkor is meghatódom.”

Dr. Smuta Attila, a Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar tanszékvezető főiskolai tanára is az élő együtt éneklést támogatja, és karvezetőként mindent megtesz annak érdekében, hogy a tanárok pedagógusok legyenek, akik példát mutatnak a közös éneklésben, felvállalva az esetleges gyengébb zenei képességeiket is.

„Csak így lesznek a pedagógusok hitelesek a gyermekek számára. A gyermekekben életre szóló emlékként élhetnek a pedagógusokkal való közös élmények, így az éneklés is. Karvezetőként a transzponált (Esz-dúr helyett B-dúr) zenekari feldolgozást javasolom, mert véleményem szerint az eredeti hangfekvésben előadva énekelhetetlenül magas. Az új verzió választásával, valamint Erkel eredeti hangszerelési ötletével, a harangokkal igazán magasztossá, énekelhetővé vált szinte mindenki számára.

Ami a gyermekek viselkedését illeti: mivel nem mindegyikük érett lelkileg arra, vagy egyszerűen nem olyan a habitusa, hogy imára kulcsolja a kezét, vagy netán a szívén tartva énekeljen, a test melletti elhelyezést tartom optimálisnak, de ha szívből, belülről fakad bármilyen más testtartás, azt is el tudom fogadni. Számos szabály van, amivel a mai gyermekek nincsenek tisztában, és bizonyos típusú neveletlenség okán viselkednek olykor illetlenül. Pedig illene tudni, hogy a Himnusz éneklése közben (és még számos más alkalommal) nem illik rágógumit rágni, zsebre dugott kézzel állni, hasonlóképpen, mint ha keresztény templomba lépünk be, levesszük a sapkánkat.”

Főzy Vilma muzeológus is a közös énekléssel ért egyet.

„Ha nincs élő kíséret, akkor célszerűnek tartom a zenei aláfestés bejátszását, mert sokat hozzáad, érzelemdúsabb lesz az előadás, és segít abban is, hogy végig tiszta maradjon az intonáció, valamint annak, aki bizonytalan, nagy segítség a felvételről hozzáadott kísérőzene, mivel a szöveg elsősorban dallammal rögzült belénk. Mivel mindenkinek ott van a fülében a zenés változat, csak magában az énekszó kicsit kopárnak, kevésbé ünnepélyesnek is tűnhet, illetve a befejezetlenség érzését adhatja, miután a kórus a mű végére ér. A Himnusz-éneklés alatti testtartással kapcsolatban úgy vélem, hogy a laza vigyázzállás az általános, a szívre tett kéztartást egyértelműen az amerikai filmekből vettük át, az összekulcsolt változat pedig a templomba való. A Himnusz népszerűsítése ügyében azt tartom helyesnek, ha igazán ünnepi körülmények között adjuk elő, mert akkor varázslatos hatást lehet elérni vele. A Himnusz az egyik legszebb nemzeti ének, rituális, és nem szabad csereberélni.”

Dr. Osváth László, egy budapesti gimnázium magyartanára is úgy látja, hogy egyre kevesebben éneklik a diákok közül a Himnuszt.

„Mi mindig a cappella énekeltetjük az ünnepségeken, de alig-alig szól. Ha más lenne a himnuszunk, szerintem akkor se énekelnék. Szomorú tapasztalat ez. És nem azért, mert »nem élő« a Himnusz, hanem mert nem énekelnek manapság az emberek. Régen ez természetes és élményszerű volt, főleg a kirándulások alkalmával, ma azonban nem jellemző.

Hívő keresztyén magyar emberként a nemzeti ének semmiféle megváltoztatására nem szavaznék, s ha ez felmerülne, hevesen tiltakoznék, ebben Kodállyal nagyon is egyetértek. Mi csak énekeljük, s biztassuk a gyerekeket is, többet a példamutatásnál amúgy sem tehetünk, mert a tuc-tuccal, monoton, hangos, olcsó ritmusokkal nem tudjuk felvenni a versenyt. A gyülekezeti éneklés nagyon imponáló és serkentő a templomba járó fiatalok számára, ők jobban és többet énekelnek, de a nagy tömeghez képest kevesen vannak. Lehetséges megoldás az evangelizáció, a magyarságtudat erősítése, valamint a valódi zene, zeneszeretet bemutatása… S majdcsak alakul. Lemondani ezekről bűn lenne.”

Urbán Jánosné nyugalmazott főiskolai matematikatanár számára elsősorban a Nemzetközi Magyar Matematikaversenyek élményeit eleveníti fel ez a mű.

„Minden második évben a határon túli magyarlakta területeken kerül megrendezésre (egyéb években Magyarországon), ahol a verseny előtt a Himnusz és a végén a Szózat éneklése alatt a tanárok általában könnyezve énekelnek, ugyanolyan emelkedett érzést élnek át, mint amikor a Felvidéken lévő találkozások alkalmával a templomi mise végén csendül fel a nemzetünket összetartó ének. Ott is mindenki sír, de főleg az idősek, akik még átérzik a Magyarországtól való elszakadás érzését. Számomra a Himnuszunk egy csodálatos, hazafias imádság, ami állva és akár imádságra kulcsolt kézzel, együtt énekelve lélegzetelállító erővel képes megajándékozni bennünket. Nagyon sajnálom azokat a fiatalokat, akik nem kapták meg a hazaszeretetre való nevelést.”

Meister Éva színművésznek a Himnusz a haza, a nemzet, a szülőföld szeretetét, tiszteletét és a helytállást jelenti. De John Fitzgerald Kennedy szavait is felidézi: „Ne azt kérdezd, hogy mit tett érted az ország, hanem azt, hogy te mit tettél az országért.”

„A szívre helyezett kéz csak akkor színpadias, ha érzelem nélkül kerül oda. A templomban összekulcsolt kézzel szokták énekelni, ám a kéztartást sokkal kevésbé tartom lényegesnek, mint azt, hogy örömmel és büszkeséggel énekeljük, mert ez a mű a közös magyar történelem, a magyar irodalom része. Meg kell tanítani a fiatalokat magyarrá emelkedni, ami a szülő és az iskola feladata.”

Dr. Tóth Andrea jogász, aki több kórusban is aktívan énekel, azzal a vélekedéssel, hogy a mi Himnuszunk idejétmúlt, szomorú, és meg kellene újítani, egyáltalán nem ért egyet.

„Ez a mű végigkísért bennünket a történelmünkön: dicsőséges időkön és szomorú háborúkon. Mint ahogyan a történelmet sem írjuk át, a múltunkhoz tartozó Himnuszt sem. A vers és a zene külön-külön és együtt is csodálatos. Ha a Himnusz iskolai ünnepélyeken, pusztán énekléssel történő megszólaltatásakor nem énekelnek a gyerekek tisztán, akkor természetesen a Himnusz előadása nem lehet elég szép és ünnepélyes. A zenei fejlesztés egyik eszköze lehet (hogyha nincs elegendő szakember), ha tiszta zenét hallgatunk, és próbálunk vele együtt énekelni, ezért inkább kompromisszumot kötök azzal, ha kísérettel éneklik a Himnuszt, de legyen az előadása – amennyire csak lehetséges – kifogástalan. Ettől lesz egyben ünnepélyes is.”

Petrovics Miklós grafikus jónak tartja a Himnusz tanulásával, pontos megértésével kapcsolatos kezdeményezést, illetve követendőnek, hogy a magyar kultúra napján közös Himnusz-énekléseket szerveznek országszerte az iskolákban, Magyarországon és a határon túli magyarlakta területeken is.

„1995–2000 között, amikor általános iskolába jártam, az iskolai ünnepeken sajnos mindig hangfelvételről hallgattuk a Himnuszt, nem énekeltük. Bár elvétve előfordult, hogy valaki énekelt, a gyerekek és a tanárok nagyobb része csak hallgatott vigyázzállásban. Sokan még a mai napig valamiféle nacionalista túlbuzgóságnak gondolják, ha valaki határozott hanggal énekli a Himnuszt. Ez nyilván az előző rendszer nemzetellenes, hagyományellenes hozzáállásából is fakad. A nagyobb rendezvényeken azonban már egyre többen »mernek« hangosan énekelni. 

Számomra nagyon hiányoznak más művészeti ágak Himnusz ihlette megnyilvánulásai. Készült ugyan Himnusz-szobor, de azt kevésnek érzem. Örülnék, ha ez a szimbolika megjelenne új alkotásokban is.”

Weninger Andrea kommunikációs szakember nem ért egyet azzal, hogy amiatt kellene változtatnunk nemzeti énekünkön, mert túl pátoszos, szomorú.

„Szerintem nagyon szép és kifejező, nemcsak zeneileg, de maga a vers is. És mivel sokszor inkább szomorú volt a történelmünk alakulása, ezt el kell fogadnunk, ezért nem lehet a mi himnuszunk induló, és a mi mentalitásunk sem hasonlít más nemzetek mentalitására. A szimbólumok tekintetében is nagyon más Magyarország. Az Egyesült Államokban minden házon kinn van a lobogó. Még az akciófilmekből sem hiányoznak a szimbólumok, és ez nekik természetes. Ennek bizony történelmi gyökerei is vannak, és nem ártana, ha egy kicsit büszkébbek lennénk, és a Himnusz csak az egyik eszköze ennek.”

Polgár Erzsébet zongora-művésztanár véleménye szerint az élő hangszeres muzsikálás, még inkább az éneklés az ember belső világával van összeköttetésben. Az akusztikus, élő hangszerek rezgése vagy az emberi hang a lélek húrjait is megrezegteti. Felülemelkedik a külső objektív világon, és egymásra is ráhangol bennünket.

„A hangszóróból, énekszó nélkül szóló Himnusz is hatással lehet a hallgatóra, ha azonban ő maga is énekel a hangszeres kísérethez, vagy csak »a cappella« szólaltatja meg, az plusz lelki töltést ad. Elektronikus hangszereken előadva megfosztják a zenét ettől az élő rezgéstől. Ezt az előadásmódot semmiképpen sem tartom megfelelőnek.

Iskolai ünnepségeken, ha nincs élő kíséret, akkor is inkább énekeljék együtt a résztvevők a Himnuszt. A közös éneklésnek, főleg ha sokan énekelnek együtt, különösen nagy hatása van.

Szerintem a mai fiatalok is szeretnek együtt énekelni. Rock- vagy egyéb koncerteken, ahol hatalmas tömegben gyűlnek össze, magával sodorja őket a zene. Szinte hipnotikus hatással van rájuk. Valaha a Himnusznak is ilyen hatása lehetett.

Az éneklés szempontjából az a legjobb, ha állva énekelünk, egyenes tartással, a test mellett lazán leengedett karokkal. Az állva éneklés egyben a tisztelet jele is, számomra teljesen természetes, hogy felálljak, amint megszólal a Himnusz.

Akit annyira meghat, és imának érzi, kulcsolja össze nyugodtan a kezét, vagy tegye a szívére. Kinek mit súg az ösztöne. Ehhez, azt hiszem, nem lehet külső utasításokat adni.

Jó lenne, ha mindenki tudná a Himnusz összes versszakát, de az elsőt mindenképpen érdemes, többek között azért, hogy közös élménnyé válhasson az éneklés.

Tanítottam olyan iskolában is, ahol az udvarra kivezényelt gyerekek vigyázzba állva, némán kellett hogy végighallgassák a hangszórókból áradó hangos zenét. Az ünnepség után pedig meg is büntették azokat, akik nem tudtak végig fegyelmezetten állni. Ez teljesen kiábrándító, lélekölő volt. Ha egy gyermek aktívan részt vehet valamiben, ami szép és hasznos, akkor azt odaadóan teszi, nem kell őt fegyelmezni.

Gyermekkoromban a Himnusz számomra szentség volt. Erdélyi lévén az anyaországot, a hazát jelentette. A Hazát, melytől elszakadtunk. Amikor a rádióban megszólalt a Himnusz, az egész család felállt, és sokszor könnyekkel a szemünkben énekeltük mindannyian. Itt, Magyarországon az áttelepülésünk után viszont azt tapasztalom, hogy sajnos egy nagyon depresszióba hajló nemzet vagyunk, szinte mindenki szomorú és befele forduló. Odaát, Erdélyben a lelki terheink dacára is végeztük a munkánkat, és a pozitív dolgokból próbáltunk erőt gyűjteni. Hallottam a Himnuszt egy kicsit gyorsabb tempóban is. Ez nagyon tetszett. Ha ez a tempó meghonosodna, elképzelhető, hogy ez kilendítene minket a letargiából. Hátha újra felpezsdülne az ifjúi vér a szívünkben.”

​Kerényi Györgynek, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör Egyesület elnökének máig fülében csengenek a családi ünnepeken elhangzott énekek, amelyeket kántortanító, falusi iskolaigazgató anyai nagyapja harmóniummal kísért.

„Fontosnak tartom, hogy a kisgyermekeket a versek, mesék és dalok szeretete hassa át, valamint a magyarság és a hit párhuzamos érzelmi és tudatos megélése vegye körül. Ezeket egyformán családi, közösségi és iskolai nevelési kötelezettségeknek tartom. Számomra a Himnusz meghallgatása és éneklése még ma is torokszorító érzés. Bizonyos sorainál annyira összeér a szöveg és a dallam, hogy szinte megbizserget. A Himnusz egy olyan nemzeti ima, amely vallásos meggyőződéstől függetlenül tud mindenkit átjárni, aki érteni és érezni akarja. Ezt igazolja az is, hogy a sportvilágversenyeken nem csak a magyar győzteseket hatja meg ez a kompozíció. Szívesen emlékszem vissza arra, amikor a hetvenes évek második felében sátoros, trabantos, Erdélyt járó turistaként Brassó környékén az esti órákban eltévedtünk. Ugyan szombat este volt, csak egy helyen volt a faluban világosság. Az ottani akkori kötelező »takarékosság« okán nem volt rendes áramszolgáltatás. A falu összes Daciájának autóakkumulátora összekötve világított a kultúrházban magyar-szász-román családokkal vegyesen tartott – minden nemzetiség zenéjét is pillanatonként váltó –, nagyon békés, vidám lakodalmon. Mikor megtudták, honnan érkeztünk, nem hagytak bennünket távozni, szinte a legfontosabb vendégek lettünk reggelig. Éjfélkor a társaság nagyobbik fele elénekelte a magyar és a székely himnuszt. A legborzongatóbbnak azt éreztem, amikor mellénk állt egy középkorú atyafi, és elmondta, hogy ő pusztán a Himnusz énekléséért nemrégen már börtönben is ült egy évet, de nem bánja, ha megint úgy alakul. A tiszteletünkre hangosan elénekelte mindkettőt ismét! Azóta is gyakran látogatok a külhoni magyarság körébe, és minden Himnusz-énekléskor lepereg ez a történet előttem. Úgy látom, hogy van még máig szóló példa határon túlról, nekünk meg itthoni adósságunk ez ügyben!”

Villányi Eszter, az egyetemes kultúra lovagja tanári munkája során igyekezett Erkel Ferencet közel hozni az ifjúsághoz.

„A 19. század nemzetépítő törekvéseihez szervesen hozzátartoztak a himnuszok, hiszen a nemzetállami identitás kifejezéséhez ez a verses műfaj volt a legmegfelelőbb. A szülőföld szeretetét és a magyar történelem viharait megjelenítő Kölcsey-himnusz tartalmát, formáját méltó zenei megfogalmazásnak tartom.”

Medveczky Ádám, Kossuth-, Bartók–Pásztory-, Liszt-díjas, Prima Primissima díjas karmester:

„Ez az egyetlen himnusz, ami nem öndicsőítés; mert ha azt veszem, hogy Deutschland, Deutschland über alles, meg Italia, Italia… , Великая Русь... vagy most Могучая воля, великая слава, illetve God save the Queen… – ezek mind vagy egy királyt, vagy egy népet dicsőítenek, a magyar Himnusz pedig egy alázatos imádság. Ez óriási különbség, zeneileg és szellemileg is tekintélyes az eltérés. A Himnusz szerkezete is különleges. Egy egészen mély leborulással indul, hálát ad azért a sok jóért, ami értünk történt történelmünk során, amit köszönni lehet, majd a büntetések lajstromát követően az alázatos imádság a végén visszatér. Ez a vers már önmagában egy zenei kincs, olyan, mint – műszóval kifejezve – a szubdomináns fordulatú előjáték, ez mindig valami befelé fordulás a klasszikus zenében. Ahogy ez elindul!

Minden elfogultság nélkül állítom, hogy a legszebb himnusz a miénk, semmifajta protokoll csillogás vagy puffogás nincs benne. Ez nem is csak egy himnusz, hanem inkább egy vallásos zsoltár.

Számomra a tempó nem mérvadó, mert minden melódiának megvan a maga tempója, ennek egy folyamatos, de nem túl gyors, amilyen a zsoltáré. Ezt nem is lehet beskatulyázni semmi metronóm adta szabályos ütembe.

Horváth Ádám rendező mesélte, hogy elhatározta 1964-ben, hogy tévéfilmet készítenek a Himnuszról. Az első olyan film volt, amiben engedélyezték, hogy a Himnusz elhangozzon. Már akkor az a nézet volt általános a politikusok körében, hogy a Himnusz Istennel kezdődik… mindig fanyalogtak, megkíséreltek változtatni a helyzeten, még Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal is próbálkoztak az 1950-es években, a „felszabadulás” 10 éves évfordulójára azzal, hogy elavult a régi. Kodály csak annyit mondott: „Jó a régi.” Végül egy feltétellel engedélyezték a Himnusz-film elkészülését, ha a gyerekkórus úttörőnyakkendőben énekel, és a háttérben ott lesz a vörös csillag.

Nem volt egyszerű. Először felvették a zenei részt, a hangot, majd több ízben, hosszasan készítették el a felvételeket, amikor a zenére rá kellett mozogni. Legalább egy óra volt, amíg azt a két tremolót fölvették, és össze tudták vágni. Így megszülethetett az első felvétel, és én abban timpaniztam. A „balsors” előtt megjelentem egy nagy tremolóval, s aztán még kétszer.

Nagyon sok élményem volt még később a Himnusz kapcsán turnékon. Ferencsik is régen, akármerre voltunk, a Himnusszal kezdte a műsort, főleg Angliában. Legutóbb, amikor a Székelyföldön csináltuk a Kárpát-Haza OperaTúrát a Hunyadival, eljátszottuk az elején a magyar Himnuszt és a legvégén a székely himnuszt, és olyan hatást váltott ki ez a kettő így, körbefogva az operát, ami nekem örök életemre emlékezetes marad.”

* * *

Milyen különbözőek vagyunk, hányféle véleménnyel! És lám, mégis, egyetlen dalban képesek vagyunk eggyé válni, egyetlen imádságban, amit két géniusz, Kölcsey és Erkel forrasztott egyetlen remekművé, ami a magyar emberek sokszínűségét hivatott időnként másfél-két percre a piros-fehér-zöld lobogónk mögé eggyé olvasztani.

És micsoda áldás, hogy ilyen sokfélék vagyunk, és mekkora szerencse, hogy csak egyetlen himnuszunk van, mert így legalább azon nincs vita, hogy melyiket énekeljük. És igen: énekeljük! Énekeljük minél több alkalommal, január 22-én, a magyar kultúra napján, június 15-én, a megzenésítés születésnapján és mindannyiszor, amikor emelkedett lélekkel fordulunk egymás felé. Azok, akik tudják, és szeretnek énekelni, élőben, akik bizonytalanok, azok felvétellel megtámogatva.

Ez azonban egyetlen költőt se tartson vissza attól, hogy legalább olyan színvonalon írjon szöveget, mint Kölcsey, és egyetlen zeneszerzőt se, hogy legalább olyan magaslatokban komponáljon versekre dallamokat, mint Erkel. Vagyunk számosan olyanok, akik örömmel énekelünk emelkedett szövegű, lelkesítő, jó kedélyű kompozíciókat, mint például Kodály Zoltán Berzsenyi Dániel A magyarokhoz II. 1., 5. és 6. versszakára komponált kánonját.

De bármilyen népszerűek legyenek is majd a megszülető kompozíciók, bármilyen lelkesítőek, nekünk, magyaroknak nemzeti ének, nemzeti imádság, „vallásos zsoltár”: Himnusz csak egy van.

Irodalom

• Kölcsey Ferenc – Erkel Ferenc – Bónis Ferenc: Himnusz. Budapest: Püski, 1994.
   
• D’Isoz Kálmán: Erkel és a szimfónikus zene. http://mek.oszk.hu/08600/08689/pdf/erkel2_02.pdf
  (Letöltés ideje: 2018. 02. 04.)
   
• Riskó Kata: Erkel Hymnuszának keletkezése és hagyományozódásának története az első világháborúig. In: Tóth Magdaléna (szerk.): A magyar Himnusz képes albuma. Budapest: Argumentum–OSZK, 2017, 97–127.