A természettudományos gondolkodás fertőz, beivódik az ember agyába, veszélyes dolog, utána nehéz szabadulni tőle – ez nem is volt annyira világos, amikor 14 évesen „boronkays” lettem. Ez a történet pedig egy tágas kémia-tanáriban kezdődik, ahol alighanem a legjobb mesterre találtam. Réti Mónikának hívják.
A kémia már korábban is érdekelt, de ekkortájt tudatosult bennem, hogy gyakorlatilag mindenütt jelen van, csak észre kell venni. A tanulmányozásához pedig óriási szerencse, ha van, aki az embert módszertanilag vezesse, tanítsa. A hosszú délutánokon át tartó kalandozásban nagyszerű segítséget kaptam és a felkészülések alatt hasznos attitűdöket tapasztaltam. A beszélgetések, különórák nemcsak arra irányultak, hogy az anyagot megértsük, hanem a Tanárnő mindig ügyelt arra is, hogy azt elsajátítsuk, inter esse legyünk. Innen már csak egy lépés volt a kémiaversenyek dobogója, de ennél sokkal jelentősebb, hogy olyan útravalót kaptunk, ami azóta is hatással van a mindennapi gondolkodásunkra, pályánkra. Ennek a nevelő munkának a része, hogy a versenyzés mindvégig nem cél volt, hanem eszköz a továbbfejlődésre, összehasonlításra.
Később lehetőség nyílt kutatásban való részvételre, így mentorunk vezetésével egy ökológiai projektbe fogtunk, amivel a váci tanösvény EU-s direktíváknak megfelelő rekonstrukcióját és modern tájrendezési szempontok felállítását céloztuk. Munkánkat díjazta a Magyar Innovációs Szövetség, a Veszprémi Egyetem Hlavay József Diákkonferenciája és a tatabányai Biológus Napokon különdíjat is kaptunk. A Boronkayból kiemelendő még dr. Tóth Eszter tanárnő tudományszervező tevékenysége, neki köszönhetően hidrogeológiai mérésekben vehettünk részt Mátraderecskén.
Néhány jobb versenyeredmény után kapcsolatba kerültem a Csermely Péter professzor által alapított Kutató Diákok Országos Szövetségével, ahol azon kívül, hogy „hasonszőrűekkel” találkoztam, konferenciákon vehettem részt, illetve leginkább: egymástól tanulhattunk. Hasonlóképp, a szervezet tudományos diákmagazinja sokat segített abban, hogy megismerjük egymás gondolatait és tudományterületét. Később a szervezet vezetése során megtapasztalhattam azt is, hogyan lehet ezeket a rendezvényeket jól megszervezni, így a csapat mindig örömmel és céllal utazhatta körbe a Kárpát-medencét. Részben ezt a munkát folytatva kaptam felkérést a Fiatal Kiválóságok Hálózata (Network of Youth Excellence) titkári feladatainak ellátására, ami azóta is nagy megtiszteltetés: a szervezet európai fiataloknak biztosít alkalmat kutatótáborokban, hands-on projektekben való részvételre. Göttingenben személyesen is megismerhettem, hogyan működik egy neurobiológiai labor, és milyen érdekes dolgokat is lehet csinálni a patch clamp-pel.
Csak ajánlani tudom a jövő generációjának a Bolyai Műhelyt is, amelynek négy évfolyamtársammal, barátommal lettünk tagjai. Az önképző kör egyfajta „szakbarbár-mentesítőként” működik: havi rendszerességgel találkoznak a saját szakterületükön kívül művészetek iránt is érdeklődő fiatalok, akik egy film kapcsán beszélik meg gondolataikat, érzéseiket.
A természettudományos kutatásokon kívül a Boronkay hagyott alkalmat a humán tárgyak alaposabb megismerésére is: így történelemből és idegen nyelvekből is támogatta tanulmányaimat. A közös munka gyümölcseként megtisztelő volt a MOL, a Duna-Dráva Cement, majd a Merck Kft. ösztöndíjasaként folytatni a barangolást a tudományokban. Ma is örülök annak, hogy tanáraink mindig is törekedtek arra, hogy minél szélesebb spektrummal ismerkedjünk meg, hogy később majd jól válasszunk szakmát, hivatást.
Végül a gyógyszerészet mellett kötöttem ki, a Semmelweis Egyetem negyedéves hallgatója vagyok, majd felvettem a Corvinuson a nemzetközi tanulmányok szakot. A jövőt egyfajta „hídként”, gyógyszerész-közgazdászként képzelem. Hasznosnak tartom a „boronkays” útravalót: racionális szempontok figyelembe vétele mellett nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Az pedig gyakran a legelején dől el, amikor középiskolában az első impressziók érik. Nos, kedves Olvasó, Ön mit is tesz holnap reggel a diákjai tarisznyájába?
